Uram, irgalmazz!

Édes Jezovics úr! Lehet, hogy rossz a következtetésem, de arra gondolok, Ön ezt a Jezovics nevet netán a Jézus Krisztus iránti tiszteletből használja. Ahogy figyeltem – elég régóta – az Ön krisztiánus jellegű munkálkodását, erre a folyamatos megfigyelésre jutottam.
Élettörténetéből megtudtam, hogy az Ön krisztusi elkötelezettsége akkor „következett be”, midőn az Ön édesapját 1945. február 11-én elhurcolták Budapestről. Két – ahogy a tudósítások rögzítették – igen büdös, faggyúszagú, nagy szuronyú szovjet katona jelent meg az akkori Székesfővárosi Kenyérgyár igazgatói lakása előtt, s a legnagyobb természetességgel, a téli hideg ellen sárgás pufajkával védekezve bekísérték az Ön ötvenesztendős apját egy kispesti pincehelyiségbe, ahol tettleges vallatásnak vetették alá – ezt talán itt nem részletezném, hiszen egyúttal a keresztény életút természetes része. Kivégzés helyett bevágták egy második világháborús lágercsoportba, s Ukrajnába, közelebbről Uzmanyba kísérték, ahol el nem halálozott, csak megaláztatott és fölmagasztaltatott, s három év után Ön mint kamasz ifjú magához ölelhette őt a Keleti pályaudvaron, káposztától fölpuffasztva, de életben.
Ebben az eltelt három évben Ön oly mértékben lett Jézus Krisztus hívő követője – talán éppen apahiányos korszakából kifolyólag –, hogy azóta is eme krisztiánus eszmerendszer híve.
Mindebből következően arra gondoltam, Önnek sem semleges az az újkori tény, hogy mai napság úgy akarnók eme eszmerendszer követőit megzavarni, hogy fölső papjait ügynökösködéssel, hovatovább besúgással vádoljuk. Furcsa arcú egyedek szinte nap mint nap fölsorolnak egy-két püspököt, segédpüspököt, fölső rangú egyházi személyeket, hogy rájuk bizonyítsák ügynökmúltjukat, beszervezettségüket. Hogy a kommunista – alias szocialista – rendszerben igyekeztek paptársaikat besúgni, lejáratni, jelenteni róluk. Már-már úgy igyekeznek föltüntetni, hogy jószerével komoly papi vezetői állást csak oly egyed tölthetett be, aki besúgott. Vagy akit besúgtak. Ma már ez a besúgósdi valóságos rangot jelent, egyes szakmákban oly nagy a böcsülete – ez ad igazi rangot –, hogy állítólag a mai pénzvilágban egyesek busásan fizetnek is azért, hogy besúgónak hitelesítsék őket.
Ezzel rendben is volnánk, hiszen a mai médiaegyveleget jobb érzeményű ember nem veszi figyelembe, ám azok a vénséges, szegény kommunista nénikék és bácsikák, kik nosztalgikus ifjúságukat Sztálin és Rákosi, majd a puha Kádár alatt töltötték, holtuk felé menetelve is rázzák öklüket a piros sapkájú katolikus papok ellen.
Kérdem én Önt mint krisztiánus embert, hova bujkál ilyen esetekben a főpapi rend? Maga a vezető keresztény értelmiség, amely hosszú évtizedeken át tartotta bennünk a reményt? Miért nem áll elő, mint valami vén Márkus, hogy személye és rendje és vallása nevében kikérje magának ezeket a gusztustalan gyanúsítgatásokat?
Itt, ezen a nyomorú magyar földön száz- és százezer bujkáló és megfélemlített hívő tartott ki végsőkig a vallása mellett. Akik büszkék pásztoraikra. Akik a legsunyibb elnyomatás idején is a kezükből fogadták az Úr testét, akik az ő gyónási föloldozásukban vallották meg keserves sorsukat. Száz- és százezer vidéki plébánost követő paraszt, száz- és százezer gyári munkás, óvatos értelmiségi köszönheti hitét a vádolt papoknak, kisebbeknek, nagyobbaknak. Hogy élni tudtak, lélegezni, gyereket nevelni, családot fönntartani a megvádolt papi személyek oltalma alatt. Száz- és százezer keresztény egyed lelt emberi üdvösségre a bemocskolt hírű főpapok védernyője alatt. Graham Greene nagyszerű regényében, a Hatalom és dicsőségben még a megtántorodó katolikus pap is olyan dicsőséget nyer el, amilyet talán a paradicsomban sem. Mert Graham Greene meg tudta védeni akár esendő papjait is! A huszadik századi angol regényirodalom, a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Aki ugyan nem kapott Nobel-díjat, mert sok megmagyarázatlan külországi útja miatt ugyanúgy vádolták, mint szerencsétlen papjainkat.
Miért nem áll ki az egyház a vádolt egyedek mellett? Milyen sunyítás takarja el hősies papjaink egész sorát? Mitől félnek a vezetők, akiknek kutya kötelességük lenne hitet tenni paptársaik mellett, ahogy Jézus Krisztus tett Péter apostol mellett, aki nyílt színen tagadta meg Mesterét.
Hol van bárki ettől? Nem ismernék az evangéliumot? Kitől, mitől félnek? „Verd meg a pásztort, és szétszéled a nyáj!” Nem erre a régi rugóra jár az intrikus kommunista ész? Nem az a cél, hogy az összes hívőben alapvetően megrendítsék a bizalmat? – lám-lám, micsoda besúgók voltak a papjaitok!
Mi lett volna, ha Jézus ily kis hittel ajándékozta volna meg tanítványait? Kik Jézus Krisztus követői? Kinek van mersze pálcát törni mások, más papi személyek fölött? A vádlók közül nem egy még a napi betevőjére sem méltó, csak vádaskodni tud! Mi lett volna a kezdő egyházzal, ha Jézus megítélte volna az osonó, bujkáló, tagadó, mentegetőző Pétert, akire egyházát alapította, mint kősziklára? Kőszikla? Ugyan! Első percben tovatűnt a szolgálók között: én nem ismerem, én nem láttam, én nem vagyok a tanítványai közül való!
Jezovics úr, miért nem áll elő az egyház semmivel? Mért bujkál a saját felelőssége elől, mikor száz meg száz hősies pap és püspök állta a kommunizmus satnya csatáit?! Ki meri Jézus Krisztust magára hagyni? Ezt kérdezze meg, Jezovics bácsi, ha találkozik vélük.
Apja szellemében köszöntöm.