Véget ér-e az igazságtalanságok kora?

Nem tudom, mikor fordult elő a történelemben annyi megaláztatás, amennyi az utóbbi négy évben bennünket ért. Termeltünk, rajtunk maradt. Kölcsönt vettünk fel, beépítettük a gazdaságba, támogatás híján csak ígérgetést kaptunk, eladósodtunk, és most itt állunk Európa kapujában jóformán koldussorsra jutva. Még kolhozokba kényszerítetten is pislákolt valami reménység, de mára a bizakodás is elapadt, nézünk a semmi elé – a fenti mondatokat gazdatalálkozón jegyeztem fel Szolnok megyében, de az elhangzottaknak folytatása következett, mégpedig a Magyarországi Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége rendezvényének bevezetőjeként. A megszólítás, az üdvözlés után azt indítványozta az alelnök: „Egyperces felállással, elcsöndesedéssel emlékezzünk meg azokról a parasztmártírokról, harminc gazdatársunkról, akik saját kezükkel vetettek véget életüknek, mert nem bírták a lesülylyesztést, a teljes kiszolgáltatottságot, amikor kiszaladt alóluk az eltartó föld, elúszott házuk, tanyájuk, megélhetésük.” Ez a képsor is benne van abban a holnap bemutatásra kerülő dokumentumfilmben, amely a magyar gazdák, az agrárium romlásba jutott hétköznapjairól szól.
Az országból egy jelentős földrajzi rész, a Nyírségtől a Hortobágyig az a szomorú színhely, ahol a Hajdú-Bét kifosztottjai élnek. (2001-ben emberek százait vették rá, hogy szerződjenek pecsenyeliba tenyésztésére. Ám az átadáskor nem kapták meg a szerződésben lefektetett összeget.) Élnek és emlékeznek, hogy egy jogállamban, Magyarországon évek óta húzódik az a kilátástalannak tűnő per, amelyben becsapott családok tucatjai jutottak el a teljes gazdasági összeomlásig. Különösen azt a mondatot éreztem megindítónak, amelyben a sokat gyötrődött édesanya így fogalmazott: „Odalett a házam. Még benne lakom, de nem tudom, meddig. Ráment a kis nyugdíjam – mert abból vásároltam a végén az ennivalót a libáknak –, kölcsönt írattam magamra, a gyerekeim támogatására szorultam és most azon kell gondolkozzak, hová is mehetnék. A magaméból!”
„Hogy mennyi gyötrelmet kellett kiálljunk! – folytatta a másik kárvallott. – Mert még meg is aláztak bennünket a tulajdonosok. Sok-sok bebolondítás után, hogy majd akkor, majd amakkor, egyszer 30 napon belül, majd módosítottan 60 napon belül meglesz a pénzünk; azzal is ámítottak, hogy karácsonyi meglepetés készül. Vártunk, de hiába, helyette meglepetésül jött a villanyszámla, amire jó emberektől kaptam kölcsönt, de azt nekem vissza is kellett fizetni.”
Egyik vállalkozó a motorkerékpárját, másik az autóját adta el, mert amikor már a takarmányt sem szállította a vállalat, ami benne volt a szerződésben, az emberek ismerősöktől vették a kukoricát, az állatállomány nem éhezhetett. Az utolsó pillanatig bíztak, hiszen milliárdos beruházásról beszélt a tulajdonos, aki az ország száz leggazdagabb embere között az első tízben volt. Csődbe ment a nagy hírű Hajdú-Bét vállalat, de a kisemberek kártalanítása helyett a felszereléseket, gépeket, eszközöket gyorsan áttelepítették Hajdú-Bihar megyéből Bács-Kiskunba, Debrecenből Kecskemétre, így mentették a vagyont.
A kárvallottak pedig elkezdtek kilincselni, s ez azóta is tart. Megtörtént, hogy hetenként jött föl a minisztériumba egy autóbusznyi ember, ahol volt, amikor így fogadták a pórul jártakat: van harminc percük, ennyi idő alatt mondhatják el a sérelmeiket. Megkerestek ők mindenkit. Levélben az emeszpés Lendvai Ildikót, fogadónapján képviselőjüket, Nagy Sándort is, de éveken át semmi nem történt, semmi nem változott, a kisemberek igazsága elsüllyedt, egy idő után már az újságok sem írtak róluk.
Az mégsem lehet, hogy a harmadik évezredben az ország szeme láttára, füle hallatára elenyészhessen emberek tucatjainak igazsága – gondolták, és ma sem tudják megemészteni a történteket. Hiszen ők ötven-százezer számra nevelték és értékesítésre mindig időben átadták a libákat. Hajnali háromkor keltek, ha kellett, nem volt ünnepük, vasárnapjuk, kiköltöztek a teljes kényelmetlenségbe, mert féltették a rájuk bízott aprójószágot.
Erdélyi János rendező és munkatársai a Hír Televízió számára forgatták azt a bő háromnegyed órás filmet, amelyben a becsapott, kisemmizett, cserbenhagyott magyar parasztok fájdalma sűrűsödik olyan vádirattá, melyet eddig nem vállalt föl az ország vezetése, sőt igyekeztek elnémítani kiáltó panaszaikat. Olyan elszánással állottak a felvevőgép elé, hogy legyen végre minden néző számára tiszta és világos, milyen törvénytelenséget kellett elviselniük mágnás vállalkozók „jóvoltából”.
„Azért éltük újra végig a kálváriánkat – mondja a filmben az egyik kárvallott –, mert nem tudom elmondani, mennyit sírtunk, szenvedtünk, kórházra szorultunk, de minden visszatekintés csupa fájdalom nekünk. Hiszünk abban, hogy a kormányváltás után meghallgatnak bennünket és az igazságtalanság kora egyszer véget ér.”
Az egyik levélíró teljes bizalommal fordult Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz, mert ő – gondolta – segíthet, és meglátjátok – mondta –, segít is. Várta, várta egyre csüggedőbben a választ, amely aztán megérkezett. A levél megismerése után a gazda úgy adta föl, mint a hozzá hasonló parasztmártírok. Belehalt a kilátástalan küzdelembe. A szomorú történetet a filmkockák megrendítően adják viszsza vasárnap, 26-án 21 óra 35 perctől a Hír TV-ben. A dokumentumfilm címe: Kifosztottak.