A baloldali rettegés foka

Nézem a patinás, évszázados falakat a gyönyörű, szecessziós stílusú teremben, s a világhírű diákokról készült festményeket körös-körül. Figyelem a vitát, amely az emelvényen zajlik. Szemem néha a mennyezetre téved egy-egy kijelentés, mondat hallatán a Deák Ferenc Közéleti Klub estjén. Azt mérlegelem, elég szilárd, teherbíró-e, ha valamelyik állítás próbára tenné a régi építőmesterek szaktudásának produktumát. Nyugodtak lehetünk, jól tartja magát, konstatálom. Miként a hallgatóság is megőrzi nyugalmát. Pedig Elek István közíró és Somogyi Zoltán politológus beszélgetőpartnere a Budapest Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében az a Debreczeni József, akinek megállapításaihoz néha jól jön mind az erős plafon, mind az erős idegzet, ha valaki nem kíván a „Hogyan szeressük meg okosan Gyurcsányt?” állami finanszírozású össznépi társasjáték lelkes résztvevője lenni. No meg akkor is hasznos a stabil konstrukció, ha túl jó az emlékezőtehetségünk és tudjuk, egyes jobboldali politikusok nem tettek olyan kijelentéseket, amelyeket nekik tulajdonítanak. Hiszen nem szalámizta fel a jobboldalt Orbán Viktor és nem szidta folyamatosan az MDF-et és annak elnökét, Dávid Ibolyát, sőt folyamatosan együttműködést ajánlott. Aki kilóg a sorból, nem áll be a gyűlöletkórusba és nem akar megbarátkozni az posztmarxista utódpárt vezető szerepével, könnyen bajba kerülhet. Jobban teszi persze a polgár, ha hallgat ilyenkor. Aki nem áll be a sorba – minő bájos Kádár-rendszerbeli zamata van e szónak – könnyen megkaphatja jó memóriájáért a kirekesztő, populista, szélsőséges bélyegeket az olyan hivatásos gyűlöletkeltő pszeudokonzervatívoktól, mint éppen a Gyurcsány-kormány által – érdemei elismerésével – kitüntetni akart Debreczeni.
Elek István természetesen nem hallgat, s meg is kapja a katedráról a kormánypárti disc-jockey fensőbbséges kioktatását. Ezt bizonyára elégedetten nyugtázza a jelenlévő MSZP-s polgármester, a közönség azonban érzékelhetően megosztott a kormánypárti szlogenek befogadása terén. Elek István, az MDF-alapító viszont – s ez inkább becsületére legyen mondva – határtalanul naiv. Notóriusan azt hiszi, hogy objektivitásra törekvő, bár téves utakon járó, mégis kétségtelenül konzervatív emberrel vitázik. Választ nem kapván, többször is fölteszi a kérdést különböző formában: vajon miért nem érdeke a demokrata fórumnak, hogy az amúgy teljesen esélytelen jelöltjei visszalépjenek, s így a Fideszszel való megegyezés révén nem tizenhárom-tizennégy, hanem akár húsz mandátumhoz is jusson? Miért nem érdeke például Dávid Ibolyának, hogy Tamásiban csekély támogatottsága, alig több mint tízszázalékos első fordulós szereplése ellenére ugyanúgy esetleg egyéni képviselői helyhez juttassák, mint azt az MSZP teszi az SZDSZ prominenseivel? Valóban, teszik fel a teremben többen is a kérdést magukban vagy félhangosan: mit veszíthetne az MDF, ha reménytelen helyzetbe került aspiránsai utat engednének egy jobboldali győzelemnek, hiszen olyan alku lenne ez, amivel a kisebbik polgári párt semmit nem kockáztatna? A nyereség viszont garantált lenne.
Mégis, kinek az érdeke? Színházi mondással: a ki nem mondott poén a legjobb poén. Így elég, ha a szintén egykori MDF-es őstag kormánypárti lemezlovas Debreczeni arcjátékát figyeljük. Aki saját jó felfogott érdekében úgy véli, hogy a konzervativizmus a baloldali hatalmi erők mindenkori konzerválását jelenti. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére… – szól a gyermekdal, s úgy látszik, ebből az infantilis partitúrából játszik a kormánypárti kefeügynökök siserahada. S a baloldali médiafelügyelők igen komolyan veszik hivatásukat. Aki nem ugyanazt a lemezt rakja fel, s nem énekli a kórussal, hogy úgyis a baloldal marad hatalmon, annak nincs megbocsátás. Igaz, ez a lemez már elég kopott a folyamatos lejátszástól, barázdákat szántott bele a tű. Előnye viszont a posztkommunisták és a Debreczeni-félék szempontjából, hogy négy év óta csak ez forog a gramofonon, utat találva a polgári fülekbe, agyakba, szívekbe is. Furcsa módon mindig Orbán Viktornál s az állítólag hataloméhes Fidesznél akad el a tű. Mert nálunk ha a jobboldal akar kormányra kerülni, az hataloméhség és diktatórikus hajlam, ha a posztszovjet nómenklatúra, akkor egészséges demokratikus folyamat. Az Orbánnál megakadó, unalomig újrajátszott lemez szólamainak megfelelően Debreczeni pedig dúdolja is az örökzöld, egyre elcsépeltebb slágert: „Vesztes, sok tekintetben lejáratódott, populistává vált.” S felmondja ő lelkesen a többi baloldali leckét is: a Fidesz nagyon nemtelen, fű alatti eszközökkel megpróbálta az MDF-et víz alá nyomni. Az MDF viszont most, hogy kiúszott a partra s minden ármány ellenére sikerült esélyhez jutnia, nem teheti meg, hogy összeálljon minden bajok forrásával. De vajon valóban vesztett-e a Fidesz már a meccs félidejében, s tényleg megroppant-e a jobboldal, amint azt a Gyurcsány-párti közíró állítja, és Somogyi Zoltán objektívnek szánt elemző hangja sugallja? Ha ennyire lefutott a meccs, miért kell szakadatlanul szuggerálni a jobboldal vereségét mint befejezett tényt, holott a baloldal talán nincs is jobb pozícióban, mint a Fidesz és az MDF együttesen? Miért képtelenek másról beszélni, mint a Fidesz elnökéről, ha úgyis Gyurcsánynak áll a zászló? Hát mégis enynyire erős a jelenlegi ellenzék?
A közönség hozzászólásaiból kitetszett a nemzet és a polgári oldal sorsa iránti aggodalom. Egy úr felállt, s azt mondta: mintha sok bába közt éppen a gyerek, vagyis a nemzet veszne el. Mások azt tették szóvá, hogy egy rendszerváltó párt látszólagos semlegességével valójában a Gyurcsány-kormány mellé áll. Megint mások azt jegyzik meg, amivel Elek István is érvelt: ha Dávid Ibolyának az volt a feltétele egy lehetséges Fidesz–MDF-koalícióval kapcsolatban, hogy a fórumnak kell adnia a miniszterelnököt, akkor miért másította meg adott szavát? Pedig a Fidesz elnöke az európai demokráciák történetében példátlan módon a jóval kisebb testvérpárt nemzetközileg elismert gazdasági szakértőjét javasolta közös kormányfőjelöltnek.
A marxista ideológia hírhedt három T-je feléledni látszik, s mintha a népes hallgatóságot is megcsapta volna a múlt baljós szele. A népköztársaságban támogatták, aki parírozott, megtűrték a belenyugvást, és tiltották, aki alternatívát merészelt kínálni. A levegőben lóg a kérdés: felvállalja-e az MDF az egykori Hazafias Népfront szerepét, amely azokat tömörítette, akik az állampárt politikáját közvetítették a lakosság felé, hogy nyugodjanak bele sorsukba? Belemegy-e abba, hogy a tűrésért cserébe támogatja egy olyan hatalom feléledését, amely éppúgy eltitkolja a hatalmas államháztartási hiányt, mint a kádári proletárdiktatúrában? Ha a fórum felismeri saját érdekeit, s látja, mennyire rettegnek a rendszervisszaváltó vezérek egy esetleges Fidesz–MDF összefogástól, akkor biztosan lesz ereje ismét képviselni régi, sikeres önmagát. Csak annyit kell tenniük, hogy figyeljék a baloldali szirénhangok lemezlovasát, Debreczenit – és cselekedjék az ellenkezőjét mindannak, amit tanácsol.