A fojtogató ölelés és a valóság

Minden pártnak természetes törekvése, hogy önálló, karakteres arculata legyen. Kétségtelen, hogy a nagyok segítségére utalt kis pártoknak nincs könnyű dolguk. Ezen a területen is gyakorta érvényesül a kapitalizmus alapvető ellentmondása: a társadalmi termelés és az egyéni kisajátítás. A kis párt kevesebb szereplési lehetőséghez jut, ritkább az egyéni sikerélménye, s ha nem is mindig joggal, de érthető módon elnyomottnak érzi magát.
Bár az MSZP és az SZDSZ egészen jól kijönnek egymással. A konfliktusaikat is úgy oldják meg, hogy mindkettő megőrizze a maga sajátos ön- és közképét, még ha olykor szégyenlik is (D–209-es ügy). Az MDF viszont úgy próbálta megteremteni a maga imázsát, hogy hátba támadta szövetségesét, segítő partnerét. Attól lett egyéni, hogy átvette a balliberális oldal hisztérikus Fidesz- és Orbán-ellenességét. (A divatkövető fiatalok is azért olyan egyformák, mert mind egyéniség akar lenni.) Már a Békejobb nevezetű, rövid életű kezdeményezés is – a pozitív vonásai mellett – Fidesz-ellenes éllel jött létre. Lehet, hogy önkéntelenül, de mindenképpen azt a látszatot keltette, hogy a Fidesz veszekedős, megosztó, árokásó párt, amely kettészakítja az országot. Az igaz, hogy Kovács László és politikus-, valamint médiacsapata folyamatosan ilyen rágalmakat szórt az akkori kormányra és miniszterelnökre, de ebbe a kórusba az MDF-nek nem kellett volna beállnia. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy Kovács és társulata szakítja ketté az országot állandó kötözködéseivel és szitkozódásával, még akkor is, ha ezt úgy állították be, mintha a Fidesz szítaná az ellentéteket a két nagy tábor között.
Az MDF – jobban mondva Dávid Ibolya és köre – igyekezett úgy tenni, mintha nekik semmi közük nem lenne az egészhez: ők csak ártatlan és kiszolgáltatott elszenvedői a folyamatnak, sőt, nemes és jó szándékukat bizonyítandó, a maguk szerény eszközeivel fellépnek ellene. De nem a baloldali, botrányokat gerjesztő politizálást utasították vissza, hanem a szövetségesüket kezdték kioktatni, ezzel is lovat adva Kovácsék további ámokfutása alá. Az árkot végül kiásták, majd betemetés címén elmélyítették, és Dávid Ibolyáék a jobb parton rekedtek, de ők nem érték be ennyivel. Nekik kellett egy újabb, egy külön bejáratú árok is, maguk és a Fidesz közé. Látták, hogy a közéleti zsibvásárban a Fidesz gyalázásának jó piaca van, a baloldal elismerő vállveregetésén túl még sajtótámogatást is kap, így jó adag „elvszerű” átkozódásra alapozva elkezdték felépíteni önmagukat. Önállóvá váltak.
Dávid Ibolya ma még a „független” sajtó, a „tárgyilagos” politológusok, az „elmélyült” elemzők nagy kedvence. Ám ha egyszer megkérdeznék ezektől a kiváló szakemberektől, hogy az Orbán-gyűlöleten kívül miben is áll az MDF és Dávid Ibolya oly sokat hangoztatott modern jobboldalisága, korszerű konzervativizmusa – elveszítenék magabiztosságukat. Az örökösödési adó eltörlése lenne a XXI. századi konzervativizmus lényege, sarkköve, elengedhetetlen feltétele? Mert az egykulcsos szja-ra az SZDSZ már rég lecsapott, a korrupcióellenesség hangoztatásában meg a szocialisták is elég nagy hangerőt vonultattak fel (üvegzsebprogram, Keller-titkárság, Medgyessy kirúgása stb.). Netán a Tisztelet Társasága (Amerikában a maffia vesz fel ilyen jellegű fedőneveket) garantálná a megújult jobboldaliságot? Szoktak emlegetni valami MDF-re jellemző európai stílust is. Talán a lakiteleki szellemet képviselő ős-MDF-esek minden előírást, szabályt, törvényt semmibe vevő eltávolítására gondolnak? Netán olyan légből kapott, minden bizonyítékot nélkülöző, primitív rágalomra, hogy a Fidesz harminc százalékban részesedik az állami korrupcióból? Ez lenne az európai stílus? Jaj neked, szegény Európa!
Dávid Ibolya folyton a sérelmeire hivatkozik, bár konkrétan még soha nem mondta el, hogy a Fidesz mikor és mivel sértette meg. (Az sms-en és interneten terjesztett üzenetekről nem tudni, honnan származnak: olcsó eljárás azokból Fidesz-ellenes vádat fabrikálni, hiszen ad abszurdum még az is lehet, hogy az MDF-től indultak.) Ám a nagyasszony következetesen és kitartóan vádaskodik, még akkor is, ha kijelentéseinek semmilyen alapja nincsen. Ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy a Fidesz a két választási forduló között bűnbakot keresett az MDF-ben. A Fidesz egyetlen mérvadó politikusa sem mondott ilyet soha, még hasonlót sem. Talán feltűnhetett volna a modern konzervativizmus jeles képviselőinek, hogy a két választási forduló között a Fidesz nem bűnbakot keresett, hanem együttműködő partnert. Mondhatni, békejobbot nyújtott, amire Dávid Ibolya részéről harcibal volt a válasz. A Fidesz nem hánytorgatta fel sérelmeit – pedig érte őt is bőséggel –, de csak további rágalmakat kapott cserébe. Igazából a polgári oldal elkötelezett híveiről leperegnek az MDF-es támadások, nagyobb kaliberű össztűzhöz is hozzászoktak már. De a Fidesszel éppen csak szimpatizáló, a jobboldallal kokettáló, kétkedő, bizonytalan szavazók sokaságát elriasztotta az MDF lejárató hadjárata. Könnyen lehet, hogy ez okozta a jobboldal vereségét, hiszen ha a lehetséges szövetséges is mindenféle csúnyákat mond a fő erőről, akkor mégiscsak van valami igazság a támadásokban… S jó néhány potenciális jobboldali szavazó inkább otthon maradt.
Félreértés ne essék: mi sem akarjuk bűnbakká tenni az MDF-et. Minden józan ember számára már négy évvel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy az MDF nem fogja a jobboldali szövetséget erősíteni, esetleg ha úgy adódik, részt kér a sikerből. A kudarcot nem vállalja, azt nagyvonalúan meghagyja a Fidesznek. Dávid Ibolya győztesnek tudja magát. Az a párt, amelyik kétszer is a hátán cipelte be a parlamentbe, vesztett, viszont ő, önállóságát bizonyítva, nélkülük is bejutott a törvényhozásba. Törekvéseit (árulását?) igazolva látja, hiszen az „antidemokratikus” Fideszre alig 2,2 millió ember szavazott, viszont az ő igazi, jobboldali pártjára több mint 270 ezer. Ez alapján nagy átrendeződésre számít a jobboldalon, hiszen már eddig is tízezrek biztosították csodálatukról, bámulatukról és elszánt támogatásukról. A tízezrek hő odaadása elég pregnánsan megnyilvánult a választások második fordulójában. Például Dávid Ibolya 12,8 százalékról 4,8-ra küzdötte le magát. Vezérhez méltó, komoly teljesítmény.
Az MDF elnök asszonya egy új jobboldali integráció élére álmodja magát, de azt a meccset már 1994 és 1998 között lejátszották. Egyébként is, mire számít? Arra, hogy a baloldali véleményformálók és médiumok dédelgetett kedvence marad? Amíg a jobboldalt bomlasztotta, addig sztárolták, de közben nevetnek rajta, hiszen csekély befektetés árán nagy hasznot hajtott számukra. Nagyravágyó terveihez csak addig kapja meg a baloldal segítségét, amíg a Fidesz gyengítésére látnak benne lehetőséget. S miután a baloldalon taccsvonalon kívülre kerül, az ország jobbik, normális fele aligha fogja még egyszer felkarolni, hogy patetikusak legyünk: magához ölelni őt.