A fojtogató ölelés és a valóság

Talán egyszer eljön annak is az ideje, amikor hazánkban országépítő programmal meg hiteles politikai teljesítménnyel lehet választásokat nyerni. Lehet, kicsit unalmasabb lesz az élet, mert a kampány sem korbácsolja fel indulatainkat, kevesebb lészen a hazugság, az ámítás, a szemfényvesztés, az ellenfél pocskondiázása, a választó kegyeit kereső népbutítás.
Reméljük, lesznek ily idők, bár mi, középnemzedékbeliek aligha éljük meg. Addig be kell érnünk azzal, hogy Magyarországon a politika kapcsolatrendszerek, személyi összefonódások, összeesküvések és árulások pillanatnyi érdekektől vezérelt, kibogozhatatlan szövedékéből áll, s nem holmi programok, hanem kisstílű taktikázások vezetnek a hatalomhoz. Ebben a káoszban a kis pártok is királycsináló szerephez jutnak (az SZDSZ ügyesen él az ilyen lehetőségekkel), vagy a fontos politikai tényező illúziójába ringathatják magukat a választót megszólító egyéni hangú, távlatos üzenetek helyett, elég, ha megfelelően helyezkednek.
Az MDF-nek, legalábbis a hivatalos vezérkarának, már jó ideje semmilyen mondanivalója nincs a társadalom számára, csak annyi, hogy ők egy önálló, saját arculattal rendelkező párt, s semmi közük a szövetségesükhöz. Mivel az ország ügyeinek rendbetételére halovány elképzelésük sincs, kizárólag a Fidesz ellenében határozták meg önmagukat, az őket felkaroló és segítő párt lejáratásában vélték megtalálni egyéniségük felismerhető jegyeit. Próbálták elhitetni, hogy az utóbbi években az MDF csak azért nem lehetett vonzó, népszerű, karakteres párt, mert a Fidesz fojtogató ölelésével leszalámizza, felmorzsolja, majd bekebelezi a szövetségeseit, ennek következtében a demokrata fórum nemhogy szóhoz, még levegőhöz sem jutott. A „Fidesz fojtogató ölelése” ostoba politológiai közhely, melyet axiómaként (bizonyításra nem szoruló alapigazságként) kezel a balliberális oldal, ezért az MDF-nek is jól jött, hiszen mögé bújtathatta saját tehetetlenségét és gerinctelenségét.
Vizsgáljuk meg, miféle tévedhetetlen igazságra építette az MDF a maga lenyűgöző önképét! 1994-ben hat olyan párt indult a választásokon, amelynek vezetője az MDF-et elhagyó politikus volt, vagy a legnagyobb kormányzó pártból szakadt ki. Az MDF volt a bölcsője a Pozsgay Imre és Bíró Zoltán vezette Nemzeti Demokrata Szövetségnek, Palotás János állt a Köztársaság Párt élén, de még a Szociáldemokrata Pártnak is Király Zoltán volt az elnöke. Az MDF-ből vált ki a MIÉP, a Piacpárt és a Magyar Érdek Pártja. Dávid Ibolya a minap odanyilatkozott, hogy ő a nevét adta a többpártrendszerhez. Nyilván erre gondolhatott, hisz pártja egymagában is elegendő lett volna a többpártrendszer megteremtéséhez. A Fidesz lett volna eme túlzott szaporaság okozója? Ezt még Dávid Ibolya sem gondolhatja komolyan. Ahogy az sem róható fel a Fidesznek, hogy az első ciklus után négy kisgazdapárt is beszállt a választási küzdelembe, az FKGP-n túl ott voltak még az egyesült, a kiegyezésbeli meg a történelmi kisgazdák, annak ellenére, hogy sejtelmük nem lehetett a fiatal demokraták fojtogató öleléséről. S maradt még a nagy talány: ki szalámizta fel a szalámizó hajlamú Fideszt magát? 1993 őszén, mintegy varázsütésre hagyták ott a pártot a „leghitelesebb, legelszántabb” fideszesek, oly taktikusan, hogy a párt parlamentbe jutása is veszélybe került. A Fidesz a felelős azért, mert az MDF-et négy év alatt elhagyta számos népszerű, tehetséges, jobb sorsra érdemes személyiség, és a rendszerváltó párt elveszítette szavazóinak több mint a felét? Nem inkább arról van szó, hogy ez a megtermékenyítő impotencia, ez a teszetoszaság az MDF igazi arca, önállóságának szükségszerű következménye? Hiszen még előtte állt az újabb, a nagy, de sajnos még mindig nem az utolsó pártszakadásnak, a Fidesz ármánykodása nélkül is. Olcsó és visszataszító eljárás az MDF folyamatos széthullását a Fideszre kenni, ahogy a kisgazdák vagy a kereszténydemokraták valóságos, netán látszólagos felmorzsolódására sem a fiatal demokraták intenzív nyomulása az ésszerű magyarázat.
Az 1994-es választásoknak számos tanulsága volt, a jobboldal számára kiváltképpen az, hogy szétforgácsolt erőivel szemben a baloldal listás győzelemmel is kétharmados parlamenti többséget szerezhet. Kétféle jobboldali integrációs folyamat indult meg, egyrészt a Fidesz, a pártszakadás után megmaradó MDF és a széthulló KDNP kirugdalt politikusait befogadó centrum, a polgári összefogás, másrészt a kisgazdákat, a MIÉP-et, a kereszténydemokratákat egybegyűjtő radikálisok tömörülése. Megjegyzendő, hogy azokban az időkben egyedül a Fidesznek volt korszerű, társadalomtudományi alapokon nyugvó, hosszú távú stratégiája, ezért a mérsékeltebb hangú centristák hamar megtalálták a közös nevezőt. A radikálisok viszont képtelenek voltak szót érteni egymással, olykor összeborultak, de tíz perc múlva összevesztek, csak abban értettek egyet, hogy nem kérnek a Fidesz nevével fémjelzett egységből. Ám az integrációra való törekvés még így is sikeres volt, mert a polgári összefogás a kisgazdákkal koalícióban kormányt alakíthatott, sőt még a MIÉP is parlamenti szerephez jutott, csak épp a Giczy György vezette KDNP gyakorlatilag megszűnt önálló pártként létezni. A párt vezetése természetesen a Fideszt hibáztatta, s nem a saját, együttműködésre alkalmatlan, egymást beperelő, döntésképtelen korlátoltságában kereste végzetes kudarcának okát.
Önvizsgálat helyett könnyebb volt sikoltozni, hogy a Fidesz felszalámizta a KDNP-t, amely hisztériára a baloldal nagy gyönyörűséggel ráerősített. Bármily fájdalmas a tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkező KDNP szomorú végzete, egy fontos tanulsággal az ő bukásuk is szolgált. A jobboldal van olyan erős, mint a bal, de ereje az összefogásban rejlik, az egyénieskedés, a minden áron való önállóságra törekvés rövid távon hozhat sikereket (lásd MIÉP), de végső soron csak a megsemmisüléshez vezet.
Az MDF 1998-ban listán 2,81 szavazatot kapott (a KDNP 2,32-t). Ha az MDF akkor nem képes felülemelkedni rendszerváltó öntudatán, s nem hajlandó részévé válni a polgári összefogásnak, akkor ma a hajdan büszke demokrata fórum csak nosztalgikus emlékeket ébresztő, de múlt időben említendő ereje maradt volna a magyar demokráciának. A Fidesz fojtogató ölelése valójában életmentő és életet adó ölelés volt.
Ebből bontakozott ki, ezt taszította el Dávid Ibolya.