A mi Hubánk

Én még mindig tartom a kampánycsendet, számat befogom, bár véleményem van. Ha tenyérbe mászó baloldali politikust látok a képernyőn – ők is emberből vannak –, lapozok. Pedig forogna a világ nélkülük is.
Mikor ezeket a sorokat írom, még nem ismeretes a választási eredmény, csak nézem a képernyőt, s furcsa gondolataim támadnak.
Mi van itt végeredményben?
Ne menjünk bele a részletekbe, helyette itt egy újabb kerti anziksz, nálam történt. Hét kiskorú liba született minap a keresztségben, nevet is adtam nekik mindjárt: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm. (Volt már ilyen a történelemben, beleférnek.)
Nekem leginkább Huba tetszik – kedvesem volt a névadója –, ismertetőjele: olyan aranyosan harap bele a lábikrámba, hogy nem lehet haragudni rá. Azt nem tudom, miért kell hét újszülött liba a kertbe (az öregek mellé), amikor már ott egy talicskányi háziállat teknősbékától a kacagó gerléig (nimfapapagájtól az amerikai ugrómókusig) – de én csak beosztott vagyok otthon. Vendég a háznál.
Innen üzenem az olvasónak: kisállat-kereskedés nyílt a hajlékomban: olcsó mezei nyulakat, kisebb ragadozókat, mosómedvéket (centrifuga nincs) ajánlok megvételre – visszatérő vevőknek árengedmény.
Míg az állatállományt nézem, a libáimért aggódom. Huba a legfontosabb, de a többieket is nagyon szeretem. Szeretem az állatokat. Meg az embereket is.