A mi Stockholm-szindrómánk

Jósvai Péter
A választások első fordulójának eredménye alaposan meglepte a pusztán józan ésszel gondolkodó embereket, lévén, hogy eléggé nehéz racionális magyarázatot adni arra, ahogyan az emberek fele döntött. E furcsa, ellentmondásos viselkedés hátterében a Stockholm-szindróma fedezhető fel. Arról van szó, amikor a túszul ejtett ember megszereti túszejtőjét, adott esetben a túsz akár bele is szerethet fogvatartójába. 1973-ban Stockholmban két rabló megtámadott egy bankot, túszul ejtett négy alkalmazottat, majd öt és fél napig fogva tartotta őket. A 131 órán át tartó összezártság különös hatással volt a túszokra: annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek a rablók jogi védelmének költségeire, sőt egy volt túsz később el is jegyezte magát az egyik bűnözővel.
Magyarországon a rendszerváltozás bizarr módon zajlott le. Az emberek szinte rajongtak Mr. Gorbacsovért. Az egyszerű emberek a Nyugat hatására úgy láthatták, hogy Moszkva reformjaival, a megszállt keleti blokk országaiból való kivonulásával emberbarát gesztust produkál az emberiség felé. Közben a valóság meglehetősen szigorú és rideg volt: a kommunista birodalom a fizetésképtelenség határához érkezett, és ha meg akarták tartani hatalmukat és vagyonukat, azt csakis úgy tehették, hogy átmentették – egy másik rendszerbe. A fáraók annak idején az összes létező kincsüket magukkal akarták vinni a másvilágra; a kommunisták erről nemcsak beszéltek, de meg is „csinálták”. Az MSZMP megszűnt, ám egy másodperces klinikai halál után újraéledt, a párttagok visszaléphettek, és a gigantikus léptékű pártvagyont is megtarthatták.
1994-ben, négy év demokrácia után az embereknek gyakorlatilag elegük lett a kapitalizmusból; de ez még nem magyarázná az MSZP akkori elsöprő győzelmét. Ahhoz a győzelemhez arra volt szükség, hogy az emberek megsajnálják a „szegény” háttérbe szorított korábbi kommunista vezetőket, akikben az SZDSZ szövetségest fedezett fel. Ez a magyar Stockholm-szindróma első hulláma. A második hullám Medgyessy Péter személyével kapcsolatban szabadult el, aki lebukott ügynökmúltja miatt. Bár ez más országokban közfelháborodás tárgya lett volna, Magyarországon sokan megsajnálták ezért. Szegény…
Amikor 2004-ben Gyurcsány Ferenc elfoglalta Medgyessy helyét, az emberek már éppen kezdtek felengedni. Az európai parlamenti választásokat a jobboldal vidáman és felszabadultan nyerte meg, Gyurcsányt pedig a legtöbb ember jobb- és baloldalon egyaránt egy rossz, de ártalmatlan tréfának tekintette. Gyurcsány ezt nem hagyhatta annyiban. Itt jönnek be a képbe az amerikai tanácsadók, akik Jelcint is hatalomra segítették. Ugyanazt a taktikát folytatták most is, mint Jelcinnél, hogy ha az ügyfél nem szimpatikus az embereknek, akkor legalább féljenek az ellenfelétől. De hogyan félhet valaki egy olyan politikustól, mint Orbán Viktor? Hogyan lehetne egy magyar embernek egy olyan politikustól félnie, aki értelmes, intelligens módon fejti ki gondolatait, amelyek a köz érdekét képviselik? A dörzsölt és kipróbált, méregdrága tanácsadók pontosan tudták, hogyan lehet elérni a kívánt hatást.
Félelmet kell kelteni, közben pedig időnként atyáskodó, jóindulatú gesztusokat produkálni a leigázandó nép felé. Így kerül a csizma az asztalra, a kommandósok a Nemzeti Múzeum timpanonjába, a „ribillióval” való fenyegetés Gyurcsány választási beszédeibe. Az eredmény nem maradt el, hamarosan újra kialakult a Stockholm-szindróma, amiből már éppen kezdtünk volna kilábalni. A félelemtől és a kiszolgáltatottságtól az emberek egy része függővé vált, és már csak a kormányt éltető újságokat, híradókat képesek nézni és olvasni, s többé már barátaikkal, szeretteikkel sem fognak tudni beszélgetni arról, ami körülveszi őket – a valóságról. A csapdába került, félelemmel átitatott élőlények viselkedése ez.
Külső szemlélő nem is érti, hogyan tud pozitív hatással lenni a magyarokra egy olyan politikus, mint Gyurcsány, aki kétes módon százmilliókat hasított ki az állami vagyonból. Egy olyan ember, aki diktatórikus, kioktató stílusban közli velünk, hogy kedveli a magyarokat, és fel akarja őket emelni. Mégis sok honfitársunk beleesett abba a hibába, hogy bizalmat szavazott neki. Ez a mi kollektív és gigantikus léptékű Stockholm-szindrómánk.
A Stockholm-szindróma lényege, hogy a fogvatartott, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek ahelyett, hogy dühöt, felháborodást, ellenséges érzelmeket táplálnának fogvatartóik iránt, szeretetet kezdenek érezni. Emiatt az egész világot kifordítva látják. Az odakintről beszűrődő hangok nem a felmentő sereg biztatását, a közeli szabadulás reményét, hanem kétségbeejtő fenyegetést jelentenek számukra. A túszok átveszik fogvatartóik gondolkodását, látószögét, és a felmentő sereg számukra is az ellenség benyomását teszi. Ők is kétségbeesnek, hogy mi lesz most, hogyan tovább. Abszurd helyzet, hiszen a felmentő sereg éppen az ő megmentésük érdekében érkezett a helyszínre, hogy kimentse őket a gonosz bűnözők kínzó szorításából.
Ők azonban félnek, hogy nincs meg bennük az erő ahhoz, hogy elérjék a szökési sebességet. Érzik, ha majd kívülről szólnak nekik, hogy add a kezed, a félelemtől remegni fog a kezük. A fogvatartók viszont, akiknek a hatalma most végtelen, kedvesen mosolyognak rájuk. Most azt mondják nekik kedves hangon, hogy „nem lesz semmi baj, csak a pénzt akarjuk megkapni”, de közben éreztetik, hogy akár be is dühödhetnek. Ettől való félelmükben a Stockholm-szindrómás magyarok csak gubbasztanak, s azért drukkolnak: bárcsak sikerülne fogvatartóik terve: elvégre ha ők megkapják a zsákmányt, akkor nyugalom lesz; minden mehet tovább a megszokott kerékvágásban.
Ha sikerül a tervük, akkor „ismét” olcsó lesz a kenyér, az autósok ingyen kapják a benzint a benzinkútnál, Horn Gyula kézrátétellel óvodásokat gyógyít majd a Mikulás-ünnepségeken, szép ruhákban, boldog fiatalok ezrei flangálnak majd az utcákon, szívükben azzal a szétáradó érzéssel, hogy még soha nem volt ennyire jó. Az anyukák mosolyogva integetnek majd gyermekeik után a fehér kerítés mellett, dolgos férjük pedig örömtől pirospozsgás arccal jön haza este a munkából, büszkén, hogy ismét sikerült teljesíteni az aktuális száz lépéses terv brigádjára eső részét. A televízióban hangulatos műsorokat adnak, jó hírektől hemzsegő híradókat nézhet mindenki, akármelyik csatornára is kapcsol. Új fókabébik születnek az állatkertben, dübörög a magyar gazdaság, az életszínvonal az eget veri. Minden tökéletes lesz, ha a fogvatartók terve sikerülhet. Csak az az alávaló felmentő sereg ne jöjjön.
A Stockholm-szindróma szörnyű dolog, de nem gyógyíthatatlan. Mindössze annyi kell hozzá, hogy az egykori fogvatartott elegendően sokat élvezhesse a szabadságot, és lassan, de biztosan megszabadulhasson a félelemtől, hogy újra bánthatják. A második fordulónál lesznek, akik már kívülről érkeznek, ők a felmentő sereg, és lesznek, akik még odabent vannak a sötétben, de maradt még annyi erejük, hogy a megfelelő pillanatban a hívó szóra kinyújtsák a kezüket, hogy társaik kimenthessék őket. Sajnos, az első forduló tanulsága szerint lesznek olyanok is, akik dermedten és mozdulatlanul várják odabent, hogy „ez az egész elüljön”. Ám előbb vagy utóbb mindannyian kint leszünk a szabad levegőn, erősek leszünk együtt, és többé nem adunk fel semmit. Legfeljebb egy-egy képeslapot az egykori helytartóknak, aminek az lesz a szövege: „Üdvözlet Magyarországról; mi már jól vagyunk!”