A vágyak keserű dallamai

Kim Ki-duk újra egy, a világtól, a kegyetlenségtől, a zajtól elszigetelt kis világba kalauzol, ezúttal egy kis hajóra, valahol a tenger közepén. Itt él egy öregember egy fiatal lánnyal, ahol nincs más, csak csend, víz, magány és békesség. És talán szerelem, egy darabig. A dél-koreai rendező tizenkettedik filmje, Az íj tiszta, egyszerű alkotás, s éppen ezért gyönyörű.

Kim Ki-duk 2003-as Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című alkotásával nagy sikert aratott. Ebben egy hegyek közti, tavon lebegő remetelakba hívta a nézőt, csodálatos képekkel, kevés szóval, a születéstől a halálig, majd a feltámadásig, amelyben öreg szerzetes vigyázó szemei előtt válik egy gyermekből fiatalember. Ám amikor az eldugott lakba megérkezik a Szerelem, felborul e féltve őrzött világ.
Szintén alig beszélnek Az íj hősei, illetve antihősei, de erre nincs is szükség. Antihősök a mi megfogalmazásunk szerint, mert ott, ahol ők élnek, szinte csak kettesben, nincs szükség nagy tettekre, versengésre. A nap felkel, a hajó ring, az élet csordogál. A szavak feleslegesek is, minden egyértelmű, nincs szükség arra, hogy bármit is értelmezni kellene, minden az, aminek látszik, nincs mögöttes tartalom, hazugság, kétértelműség. Elég egy-egy mozdulat, gesztus, „nem kellenek szavak, elég egy összevillanás”, s máris minden egyértelmű. Mindez addig, amíg az idilli – vagy legalábbis annak tűnő – világot meg nem zavarja egy külső tényező. Tíz éve él együtt a tengeren úszó hajón egy hatvan év körüli férfi (Jeon Seong-hwang) és egy tizenhat éves lány (Han Yeo-reum). Elszigetelve élnek itt, a férfi gondoskodik a lányról, reggelit készít neki, megfürdeti. Néha csónakjával elmegy, horgászokat hoz a hajójukra, a lánynak ez az egyetlen kapcsolata a nagyvilággal, csak ennyi, amennyit abból lát, mi van a hajón, a horizonton, a tengeren túl. S ő boldog is itt, az idős férfival egymást védik, amelynek fő eszköze az a bizonyos íj. Ami nemcsak egy fegyver, e különös hely védelmének eszköze, de hangszer is, amellyel a vágyakozás, a szerelem vagy akár a keserűség dallamai is eljátszhatók. Egyértelmű, nem túl bonyolult, ám szép szimbóluma a férfiasságnak, az erőnek az íj, amellyel mindezek mellett a jövőt is a fülekbe súgja. Hasonlóképpen a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmhez, itt is akkor kezd el egyre erősebben ringatózni a hajó, amikor Valaki a külső világból lép e különös mikrokozmoszba, akkor borul az egyensúly. Mert a test bezárható, elkeríthető, de a lopakodó szellem, a lélek, a szív nem.
A dél-koreai rendező letisztult filmje talán már gyermekien egyszerű, ártatlan, mint az elszigeteltségben lassan nővé érő lány. A férfi – szinte már második gyermekkorát élve – türelmetlenül várja, mikor lesz a lány tizenhét éves, hogy elvehesse. Ahogyan naptárában húzza ki a napokat, úgy húzza át számításait egy, a hajóra érkező fiatalember (Seo Si-jeok). A „következmények” sejthetők, mégis egy olyan mesét kapunk, amelynek nyila nyomot hagy bennünk. Az íjból megfeszített nyíl magasra száll, visszatérve megszerzi, ami neki jár, majd megértően eltűnik örökre a tengerben. (Az íj, színes, feliratos, dél-koreai–japán film, 90 perc. Írta és rendezte: Kim Ki-duk. Forgalmazza a Mokép.)