A világ árokpartján

Kimeríthetetlenül gazdag a Géza fejedelem által ezertíz esztendővel ezelőtt, Szent Márton szent hegyén alapított bencés monostor, a pannonhalmi apátság. Fotótára, amely iránt sokáig úgyszólván senki sem mutatott érdeklődést, százezer felvételt raktároz. Ha mind ez idáig – az ezeréves becses emlékek árnyékában – nem is jutott kellő figyelem e „fénnyel rajzolt” örökségnek, a tavasz első napján megnyílt Regula oculorum című kiállítás (amely november 11-ig tekinthető meg) a maga négyszáz amatőr felvételével talán tudatosítja az emberekben, hogy Isten tolmácsai, az evangéliumi tanításokat közvetítő szerzetesek a vizuális kommunikáció eszközével is legalább olyan ügyesen éltek, mint a szóval és az írással. Nemcsak szerzetesi közösségük mindennapjait örökítették meg, hanem azt is, ami a kolostor falain túl volt látható: a környező falvak népének életét, a tájat, olykor a társadalmi drámákat is. A civil lakossággal minden élethelyzetben sorsközösséget vállaló bencéseket, akik az olyan technikai újdonság birtokában is szó szerint értelmezték Szent Benedek regulájának a tanítását, mint amilyen jó száz évvel ezelőtt a fényképezőgép volt. Siessetek, míg tiétek az élet világossága – így inti követőit ezerötszáz év távlatából a Benedek által megfogalmazott alaptörvény, és a magyarországi bencés szerzetesek Európa védőszentjének felszólítására siettek fénnyel megörökíteni az élet világosságát.
Egyik-másik felvételük jóval több információt közöl a puszta látványnál, a figyelmes szemlélő a fotográfus érzelmeit, világlátását, értékrendjét is felfedezi. A felvételek tűnődésre késztetnek, hiszen az embernek a teremtett világban elfoglalt helyéről vallanak, a színtiszta igazságot keresik. Akik a Regula oculorum anyagát összeállították, talán egykori szerzetestársuk, Rezek Román művészetbölcseleti megfogalmazására hagyatkoztak. Szerinte ugyanis a látvány megragadásának, a látni tudásnak a módszere nem lehet más, mint az elmélkedés. „Erőszakos szempontkeresések nélkül. Leülni a világ árokpartjaira, nézni és látni mindazt, ami lejátszódik az országutakon és ott, ahol már nincsenek utak. Aztán fölkelni, és részt venni az utazásban, a vándorlásban, az emberi élet egészében…” (Lőcsei)