Az orosz kapcsolat

A négy évvel ezelőtt tapasztaltak alapján még szerencsésnek is mondhatnánk, hogy az elmúlt hónapok vitáiból lényegében kimaradtak a külpolitikai kérdések. Így legalább a kampányban nem romlott tovább a magyar diplomácia amúgy érezhetően megkopott presztízse. Egy téma, az orosz kapcsolat azonban Gyurcsány Ferenc jóvoltából ennek ellenére folyamatosan fel-felbukkant, még a két nagy párt miniszterelnök-jelöltjeinek amúgy kizárólag a belpolitikára koncentráló televíziós párbaján is. Nem lenne ezzel semmi baj, s csak örülhetünk annak, hogy az elmúlt években végleg felengedett a két ország között korábban jól kitapintható feszültség. A felületes szemlélő akár még azt is mondhatná, az alapvetően regionális megközelítés után végre felvillant valami a magyar külpolitika eddig legtöbbször hiányzó világpolitikai aspektusából.
Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy már a kérdés felvetése sem ezt, hanem sokkal inkább diplomáciánk provincializmusát erősítette. E reláció ugyanis a szocialista kormányfő számára elsősorban a vetélytárs, Orbán Viktor ellenpontozása miatt volt fontos. Ne szépítsük, a sokszor hangoztatott „áttörés” mozgatórugója jelentős részben a hazai jobboldal iránti gyűlölet. Segíti e viszony olajozását néhány régről eredeztethető személyes kapcsolat is, nem beszélve arról, hogy a magyar költségvetés kiszolgáltatottsága, a privatizációs bevételek fontossága a hazai elit korrupciós hajlamával megspékelve kiváló kitörési pont az utóbbi időben némiképp szűkülő európai mozgástérben immár térségünkre is jobban odafigyelő, a nemzeti érdekeket követve elsősorban gazdasági térnyerésben gondolkozó orosz diplomácia számára.
Ebben az összefüggésben kell értelmezni azt is, hogy miután jól átgondolt időzítéssel a magyar kormány lényegében visszavásárolta a második világháború végén elhurcolt sárospataki könyveket, tegnap hirtelen újabb tíz kötet térhetett haza. Ahogy már a hosszú idő után összejött budapesti elnök vizitidőzítése is nehezen választható el a kampánytól, úgy e mostani gesztus is elsősorban e szempontokkal magyarázható. Moszkva szempontjából még valahol érthető is e lépés. A Kreml befektetési törekvéseibe, valamint a lengyel kapcsolatok hidegségét ellensúlyozni hivatott regionális politikájába jól illik e bőven megtérülő gesztuspolitizálás. Elég utalni például arra a Kommerszantban megjelent hírre, miszerint az E.ON a Moltól megvásárolt gázüzletág bizonyos tulajdonhányadát a Gazprommal egy szibériai gázmező részvényeinek 24,5 százalékára szándékozik cserélni. S a sort még folytathatnánk.
Joggal merül fel azonban a kérdés, szerencsés-e, ha az egyébként is sok szempontból terhelt, nehezen stabilizált orosz kapcsolatot a kormány belpolitikai szempontoknak szolgáltatja ki? Ez a tény ugyanis kiszámíthatatlanná teszi, ciklusoktól függő mederbe tereli a kétoldalú viszonyt, ami legfeljebb rövid távú előnyöket hozhat mindkét félnek, miközben a távlatokban elbizonytalaníthatja az elért stabilitást.