Cserealap

Hu Csin-tao kínai elnök e héten tett amerikai látogatása a konfrontáció helyett a kooperáció üzenetét erősítette az amerikai–kínai viszonyban. A régi és az új nagyhatalom ugyanis olyan függő viszonyba került egymással, amelynek felborítása mindkét félnek súlyos veszteségeket okozna. Ez az helyzet azonban az idő előrehaladtával módosulhat.

Ha egyszer már meghajolsz, hajolj meg mélyen – tartja a kínai közmondás. Hu Csin-tao kínai elnök, de amerikai vendéglátója, Bill Gates, a Microsoft vezére is tartotta magát ehhez a bölcsességhez, amikor a világ legnépesebb országának elnökét a világ egyik legnagyobb vállalatának feje kedd este Seattle melletti otthonába invitálta vacsorára.
– Azért, mert ön, Mr. Gates, Kína barátja, én a Microsoft barátja vagyok – udvariaskodott Gatesnek a kínai elnök, majd hozzátette: – Ezentúl mindennap a Microsoft által készített operációs rendszerrel dolgozom.
Bill Gates viszonozta a kedvességet: – Köszönöm. Fantasztikus ez a kapcsolat! Ha bármikor tanácsra lenne szüksége a Windows használatával kapcsolatban, örömmel segítek.
Nehéz megmondani, hogy végül ki hajolt mélyebbre Hu Csin-tao kedden kezdődött amerikai látogatásán, ő-e vagy vendéglátói. Annyi bizonyos, hogy mind Pekingnek, mind pedig Washingtonnak volt oka rá, hogy a másik fél kegyeit keresse. Mert egyelőre a születendő új és a gondokkal küszködő régi szuperhatalom is igencsak egymásra van utalva.
Kérdés, meddig marad ez így.
Nyilvánvaló, hogy a Microsoft szoftvergyártó óriás számára kecsegtető piac a világ legnépesebb országa, miközben a szerzői jogok védelmével erősen hadilábon álló Kínának szüksége van Gates jóindulatára, legfőképpen arra az operációs rendszerre, a Windowsra, amely a kínai személyi számítógépek elsöprő többségén fut – sajnálatos módon többnyire kalózmásolat formájában.
Hu Csin-tao útban az amerikai elnök felé, miután előző nap dollármilliárdos szerződést ütött nyélbe Kínában a Microsoft, megállt tehát Bill Gates otthonában. Ezután a Boeing repülőgépgyártó konszern felé vette az irányt, ahol annak a vállalatnak a vezetőivel tárgyalt, akik szintén a hatalmas kínai piacban látják a virágzó jövő zálogát – ahogy Peking a vállalat repülőgépeiben a hőn áhított új technológiát.
A kölcsönös egymásrautaltság érzése valószínűleg csütörtökre sem hagyott alább, mire a vendég az amerikai nyugati partról a keletire, Washingtonba, a Fehér Házba ért. A két ország nem csupán az üzleti világban, hanem – többnyire ennek folyományaként – ma már a politika szintjén is mind szorosabb együttműködésre kényszerül. Ennek elsődleges oka pénzügyi természetű kényszer. Kölcsönös függésről van szó, amelyet az amerikai Niall Ferguson Koloszszus – Az amerikai birodalom felemelkedése és bukása című sikerkönyvében az ázsiai megtakarítók és az amerikai költekezők közötti szimbiózisnak nevez. Leírásában a következőképpen fest ennek a viszonynak a képlete.
Köztudott, hogy az amerikai költségvetés évről évre óriási hiányt mutat. Dacára a 2001. évi kongresszusi előrejelzésnek, amely 2003-ra 475 milliárd dolláros többlettel számolt, az év júliusára nyilvánvalóvá vált, hogy – a terror elleni háború és a Bush-adminisztráció adócsökkentő politikájának együttes hatásaként – ez az előrevetített többlet a valóságban 475 milliárd dolláros hiánnyá változott, a hoszszú távú előrejelzések pedig továbbra is romló mérleggel számolnak.
Nyilvánvaló, hogy ezt az óriási hiányt finanszírozni kell: ahogy a világ számos más országában, az efféle lyukakat a költségvetés államkötvények kibocsátásával tömi be. Azaz a kincstári kötvények megvásárlásával befektetők, többnyire külföldi befektetők kölcsönöznek ekképpen pénzt a túlköltekező államnak. Pénz pedig onnan érkezhet erre a célra, ahol valamiképpen többlet, megtakarítás keletkezik. Legfőképpen tehát a kevesebbet fogyasztó, de dinamikusabban növekvő, óriási exporttöbbletet produkáló Kelet-Ázsiából. A régió országainak bankjai már hosszú évek óta megbízhatóan finanszírozzák az amerikai költségvetési hiányt, és ezen országok közül mind több pénzt pumpál az amerikai költségvetésbe a Kínai Népköztársaság, amely ma már a világon a második legtöbb amerikai kincstári kötvénnyel rendelkezik. Természetesen Kína nem nagylelkűségből tart több mint 800 milliárd dollárnyi valutatartalékából több száz milliárdot amerikai államkötvényben. Ennek oka abban keresendő, hogy a nemzetközi kereskedelemben az amerikai dollár szolgál fizetőeszközül, az az ország pedig, amelyiknek nemzeti valutája alulértékelt a dollárhoz képest, könnyebben exportálhatja olcsón árucikkeit. A kínai nemzeti valuta alulértékeltségét pedig épp ezekkel az óriási devizatartalékokkal tudja fenntartani Peking, amelynek elemi érdeke, hogy mind több árucikkét juttathassa külföldre verhetetlen áron, hiszen fejlődésének az export a motorja.
Ennek a törekvésnek meg is van az eredménye. Az Egyesült Államok 202 milliárd dolláros kereskedelmi negatívummal zárta a tavalyi évet: ennyivel több árucikket sikerült Kínának értékesítenie az USA-ban, mint az amerikai vállalatoknak Kínában. Nem véletlen, hogy a Kínával folytatott egyezkedések során az amerikaiak egyre inkább sürgetik, hogy Peking tegyen többet a jüan alulértékeltségének megszüntetéséért, hogy az amerikai cégek nagyobb eséllyel tudjanak versenyképes áron túladni portékájukon a világ legnépesebb országában. Ezt Kína leginkább épp az amerikai kincstári kötvények eladásával érhetné el, ami viszont éppenséggel nehéz helyzetbe hozná az amerikai költségvetést, mivel a nagyarányú kötvényeladások miatt a papírok kincstár által ígért hozamát is emelni kellene, hogy a hirtelen megjelenő piaci többlet ellenére továbbra is vonzó befektetést jelentsenek a kötvények, azaz továbbra is elegendő számban keljenek el a költségvetési lyuk befoltozása érdekében. Vagyis az amerikai versenyképesség növekedne ugyan ez esetben, ám a költségvetés hiányának finanszírozása is drágább lenne.
Ugyanakkor Kína sem érezheti biztonságban magát, hiszen óriási devizatartalékának jó része gyakorlatilag túsz az amerikai költségvetésben. Ennek oka szintén a dollár nemzetközi szerepében keresendő. A brit birodalom idején hasonló státust élvezett a világgazdaságban az angol fontsterling is, azzal a különbséggel, hogy ezt a fizetőeszközt akkor az aranyhoz kötötték, azaz még a britek sem tologathatták önkényesen az árfolyamát. Egészen a hetvenes évekig a dollárral is ez volt a helyzet, ettől kezdve azonban a zöldhasút elszakították az aranytól, és fiktív fizetőeszközzé vált.
*
Azóta csak az amerikai nemzeti bank, a Fed döntésén múlik, hogy mennyi kerül belőle piacra. Vagyis az amerikai kormányzat bármikor rászánhatja magát a dollár „ócsítására” egyszerűen azzal, hogy több pénzt nyomtat.
Kétségtelen, hogy ez hordoz némi veszélyt az Egyesült Államokra nézve is, de az efféle leértékeléssel azok vesztenek legtöbbet, akik pénzüket amerikai kincstári kötvényben tartják (ez ma már majdnem 1,5 billió dollárra rúg). Ám amennyit vesztenek ők az efféle pénzrontással, annyit nyer vele az Államok, amely egyedülálló módon egy tollvonással képes elszívni dollármilliárdokat a világ más országaitól. Annál többet, minél többen finanszírozzák költségvetési hiányát, minél többen tartják pénzüket kincstári kötvényeiben, hiszen így egy csapásra csökkenteni lehet a kintlévőségek értékét. Ezzel a bűvészmutatvánnyal időről időre el is kápráztatja a világot Washington – a nyolcvanas években igencsak erőteljesen élt a lehetőséggel.
A kivezető út ebből a kölcsönös függőségből Kína számára gazdaságának modernizálása, hogy gyártói erősebb nemzeti valuta esetén is versenyképesek legyenek. Amerika viszont leginkább a kínai piac meghódításában látja annak lehetőségét, hogy csökkentse kereskedelmi deficitjét, és ezáltal a nyereségesebb cégektől befolyó, növekvő adóbevételekkel javítson a költségvetés helyzetén.
Érthető tehát az egymás előtti hajlongás: létfontosságú, hogy mindkét ország inkább az együttműködés lehetőségeit keresse a politikában. Amerika közel-keleti bonyodalmai, az iráni atomprogram ezért éppúgy kompromisszum tárgya lehet, mint Kína növekvő befolyása az amerikai érdekszférában, például Latin-Amerikában. Ugyanakkor – az efféle politikai és gazdasági együttműködés mellett, illetve felszíne alatt – egyre erősebb a rivalizálás a két ország között. Ez egyelőre főleg az egyre szűkösebb nyersanyagkészletekért folyó küzdelemben nyilvánul meg. Kína, amely később szállt be a forrásokért folyó globális harcba, világszerte koncessziós jogokkal rendelkező vállalatokat vásárol fel. Ekképpen igyekszik elérni, hogy a kőolaj, az érc és egyéb ásványkincsek a következő évtizedekben is egyre mohóbb gazdasága rendelkezésére álljanak. Az amerikai politika viszont – egyébként érthetően – arra irányul, hogy elzárja ezeket a lehetőségeket Peking elől.
Ez nem egy esetben veszedelmes politikai játékot is eredményez: Kína az ásványkincsekben gazdag „páriaországokat” udvarolja körül, amelyek ilyen-olyan okokból kiestek az Egyesült Államok és a fejlett világ kegyeiből. A nyersanyagokért cserében Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjaként sokat tehet az efféle elszigeteltség enyhítéséért.
A távol-keleti ország tehát – bármilyen mélyen hajol meg most elnöke az Egyesült Államokban – külpolitikájában egyre tudatosabban az amerikai támogatás alternatívájaként állítja be magát, ami, bizony, erősen kezd emlékeztetni arra a versenyfutásra, amely a harmadik világ kegyeiért folyt a hidegháború négy évtizede alatt.
Eközben Kína gőzerővel fejleszti hadseregét. A nyugati tanulmányok ma már rendre megjegyzik, hogy a katonaság modernizációja jóval gyorsabban megy végbe, mint ahogy korábban sejtették. Hu Csin-tao amerikai látogatása idején, szerdán mondta ki nyíltan Thomas Schieffer, a Japánban állomásozó amerikai nagykövet Tokióban, hogy az Egyesült Államok aggodalommal figyeli a kínai hadsereg fejlesztését. „Vajon ez a fejlesztés belföldi érdekeket szolgál, vagy más jár a kínaiak eszében? Azt hiszem, egyelőre erre a kérdésre még nem tudunk válaszolni.” A stratégák persze megpróbálnak. Rövid távon a tengeri kereskedelmi útvonalak védelmének célját emelik ki, amelyeken Kínába áramlik az ország fejlődéséhez szükséges nyersanyagok jó része. Nyilvánvaló emellett a kicsiny Tajvan bekebelezésének szándéka, amelynek elérése érdekében Peking nem habozik megmutatni a világnak: képes a szigetország lerohanására.
Kína tisztában van vele, hogy gazdasági teljesítménye egyelőre csak töredéke az Egyesült Államokénak (a legoptimistább előrejelzések szerint is csak 2040 táján lehet egy napon említeni őket), és egy esetleges katonai összecsapásban, amely kirobbanhatna közöttük a Tajvani-szorosban, ő húzná a rövidebbet. Ennél nagyobb gond a pekingi vezetés számára az, amit a nyugati cégek Kína iránt táplált eufóriája közben kevesen vesznek észre: gazdaságilag és társadalmát tekintve is igencsak törékeny. Ne felejtsük el, hogy olyan elnyomó rezsimről van szó, amely az óriási fejlődés következtében – ez pedig iparosodást eredményezett, és a vidéki tömegek városba áramlását idézte elő – mind nagyobb elégedetlenséggel kényszerül szembenézni. Találó lehet az összehasonlítás a XIX. század végének Oroszországával: az adott kor mércéjével mérve a cári birodalom fejlődése akkor éppilyen szédítő volt, az uralkodó elit mégsem tudta elkerülni, hogy az elmaradott ország „berobbanása” a modern államok sorába ne torkolljon a világ legvéresebb forradalmába, majd polgárháborújába.
Paradox módon tehát Kínának épp belső érdekei miatt van szüksége az erős hadseregre. Történelmi tapasztalatai is arra tanítják, hogy azokban az időszakokban, amikor piacát megnyitja a nyugati vállalatok előtt, nem árt résen lennie. Borúlátóbb elemzők Kína növekvő hatalma ellenére máris az 1800-as évek „nyitott ajtó” korszakához kezdik hasonlítani a kínai állapotokat. Ekkor a gyengülő pekingi vezetés nem tudott hathatósan ellenállni a piacából egyre nagyobb koncot követelő nyugati országok nyomásának, és gyakorlatilag szétesett a koncessziók, befolyási övezetek létrehozása miatt. Most óvatos társadalmi reformokkal és a növekedés fékezésével, no meg hadserege elrettentő erejének növelésével igyekszik elkerülni egy ilyen helyzet kialakulását.
Annyi bizonyos, hogy a versenyfutás a kínai piacokért tényleg a XIX. századihoz hasonló őrületté vált. Az amerikai Atlantic Monthly magazin 1899-ben írt elemzését olvasva, amely amiatt kesereg, hogy Oroszország elhalássza az üzleti lehetőségeket Kínában Amerika elől, legalábbis ez a benyomása támad az embernek:
„Oroszországgal jelenleg leginkább a kerozinolaj miatt rivalizálunk. De az orosz olaj olyannyira silány, hogy becstelen módszerekkel vezetik be a piacra. Olyan amerikai olajoskannákat és -hordókat használnak az orosz olaj újracsomagolására, amelyeken még mindig látszik a márkanév – az amerikai exportőr és a helyi fogyasztó kárára. Az amerikai kereskedelem egy másik ága, amelyik beláthatatlan fejlődésre képes, a gabonaexportálás az északi tartományokba. Ám Kínának ezekben a régióiban, ahol rizs helyett gabona az emberek alapélelmiszere, minden jel szerint orosz érdekkörbe tartozik, az amerikai liszt és olaj hivatalos kizárása minden bizonnyal bekövetkezik.”
Azóta sok víz folyt le a Jangce folyón. Amerika mostanában nem exportál, hanem óriási mennyiségben importál „kerozinolajat”. Ám tény, hogy a piacokért és a nyersanyagokért folyó küzdelemben ismét Oroszország lehet a nevető harmadik. Egy esetleg szorosabbá váló eurázsiai szövetség – amelynek a szintén milliárdos lélekszámú India is oszlopos tagja lehet – a jövőben felboríthatja a kényes egyensúlyt, amely ma még arra ösztökéli Kínát és az Egyesült Államokat, hogy bár nem jókedvükben, mégis sűrűn hajlongva egymás kegyeit keressék.