Európai patthelyzet

Az elmúlt néhány hónapban három választás is lezajlott az Európai Unióban, amelyek eredményeként a versengő felek között csupán néhány ezer szavazat döntött: a német, az olasz és a még függőben lévő magyar. Ha figyelembe vesszük az Egyesült Államok elmúlt két választásának eredményeit is, valóban jogos a kérdés, hogy a rendkívül szoros választási eredmények sorozata mögött csupán egy kis valószínűséggel bekövetkező véletlen eseményt kell-e látnunk, vagy pedig valamely még fel nem fedezett politikai törvényszerűséget, amely ma a választókat két egyenlő nagyságú táborba hajtja. Jonathan Freeland, a Guardian elemzője is nekiveselkedik a kérdés megoldásának, és számba veszi Amerika és Európa sokféle megosztottságát, amelyek vallási, történelmi, jövedelemeloszlási, földrajzi vagy más eredetűek lehetnek, de mit sem mondanak arról, hogy miért éppen fele-fele arányban áll a két tábor szemben egymással.
A lehetséges törvényszerűségeket kutatva az első, amit meg kell állapítani, hogy a fejlett demokráciákban ma uralkodó pártok nem a lakosság érdekeit vagy értékrendjét fejezik ki, hanem a pártokat finanszírozó multinacionális társaságok érdekeit. Ezt szolgálja a sokat emlegetett neoliberális gazdaságpolitika is, amely ma a gazdaságpolitika főiránya, vagyis minden kormányzásra szóba jöhető párt ezt képviseli, aki nem, azt szélsőségesnek minősítve gyakorlatilag kizárják a politikai versengésből. Ez a helyzet a gyakorlatban azt jelenti, hogy a választók, bármelyik pártra is szavazzanak, nem tudják a gazdaságpolitikát és ezzel gazdasági helyzetüket megváltoztatni.
Az olasz választások esetében például a szabadpiaci elveket valló, de a gyakorlatban inkább a józan eszére hallgató Berlusconit egy „szocialista” neoliberális közgazdász, Romano Prodi váltja fel, aki az Európai Bizottság elnökeként már bebizonyította, hogy nincs igazán elképzelése Európa gazdasági gondjainak megoldásáról, hiszen az ő elnöksége idején romlott leginkább az unió gazdasági helyzete.
Németországban a szoros választási eredmények után a két nagy párt összefogott, hogy a neoliberális reformokat lenyomja a németek torkán, de eddig még nem jutottak messzire. A választások tehát nem a gazdaságpolitikai alternatívákról szólnak, ezért is kap sokkal nagyobb hangsúlyt a személyeskedő negatív kampány, ami persze nem újdonság (ellenfelei már Periklészt is azzal támadták, hogy felesége nem athéni asszony). A szemben álló táborok nem valós érdekek vagy értékek mentén szerveződnek, hanem inkább politikai személyiségek gyűjtenek maguk köre támogatókat, hogy riválisaikat legyőzzék, és a politikai hatalmat megszerezzék. Ez esetben pedig a szavazatok felének megszerzése már sikerrel kecsegtethet, így alakulhat ki az a helyzet, hogy mindegyik tábor nagyjából ugyanannyi támogatót (a választásra jogosultak felét) tudhat maga mögött. Ha nem politikai vezérekre, hanem gazdaságpolitikai elvekre kellene szavazni, akkor rögtön kiderülne, hogy Európa egyáltalán nem olyan megosztott, mint ahogy ez a mostani választásokból kitűnik, hanem túlnyomó többségében vetné el a neoliberális gazdaságpolitikát.