Felperzselt erdő

Argentínában, Buenos Airestől ezer-ezerötszáz kilométerre elfelejtett magyarok élnek. A dél-amerikai diaszpóra idős tagjai, akik már itt születtek, és „ezüstország” lakóiként még sohasem jutottak el szüleik földjére: a Trianon előtti Magyarország területére. Argentínában megtett ötezer kilométeres utazásunk alatt eljutottunk többek között a paraguayi határhoz, ám az esőerdőben fekvő Corpusban már csak a falualapító magyarok sírját leltük meg. A kivándorlási hullámok során Argentína nincstelen magyarok tízezreit fogadta be. De a végtelen föld börtönné is vált, s volt, aki az egy hónapos hajóutat követően partot érve azt tapasztalta: „a pokolba jött”.

Az argentin főváros agglomerációjában képtelenség fél hétnél tovább aludni, mert addigra a kertben élő papagájok és más madarak rikácsolása kibírhatatlanná válik. Apró kolibrik is ellátogatnak az ablakpárkányra. A fegyveresekkel őrzött, belépőrendszeres negyedből, a barrióból a kétszer hét sávos Panamerica autópályán irány a tizenkétmillió lakosú Buenos Aires. Feltérképezzük a világvárost, az Avenida 9 de Juliót, a világ legszélesebb főutcáját, a genovaiak által létrehozott La Boca negyedet, amely pezseg a tangótól, San Telmót, amely régiségpiacaival és ócskásaival kápráztat el, Recoleta vílághírű temetőjét Evita sírjával, Retiro felhőkarcolóit, a Florida vásárlóutca luxusboltjait s a Tortoni kávéházat, amely többek között a tangó atyjának, Carlos Gardelnek és az író Jorge Luis Borgesnek volt a törzshelye.
Argentína az 1820-as években vívta ki függetlenségét, majd negyven évig diktatúrák és polgárháborúk harctere volt. Az európaiak bevándorlása az 1800-as évek közepén erősödött, s 1900-tól már évi száz-, százötvenezer ember települt ide. Legtöbbjük olasz, spanyol és angol volt. A XIX. század végén egyre több hazánkfia kereste fel Argentínát a végleges letelepedés szándékával. Trianon után indult az újabb rajzás: 1923 és 1927 között 20–30 ezer magyar érkezett az országba, de sokan egyáltalán nem jutottak munkához, vagy a legalantasabb megbízásokat kellett elfogadniuk. 1929-ben a magyar kormány mérnököket küldött Argentínába, hogy segítse a magyarok elhelyezkedését a vasútépítéseknél, de ott is csak éhbérért dolgoztatták őket, ezért lerongyolódva és éhezve özönlötték el Buenos Airest. Évek alatt mégis talpra álltak, és megbecsülést szereztek. Az iparosok Buenos Aires két negyedében, Dock Sudban és Olivoson éltek, míg a földművesek az északi Chaco tartományban.
A második világháborút követően, 1947 és 1949 között, valamint 1957-ben érkeztek magyar bevándorlók az országba. Társadalmi összefogással székházakat építettek, egyesületeket hoztak létre, hétvégi iskolákat szerveztek, magyar ünnepségeket tartottak. A szervezőmunkából jócskán kivették részüket az egyházak is.
Nehéz megmondani a jelenleg Argentínában élő magyarok számát. A hivatalos statisztika ugyanis nem nemzetiségekként csoportosítja a bevándorlókat, hanem aszerint, hogy melyik országból érkeztek. Például Trianon után nagyon sok magyar vándorolt ki Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról és a Délvidékről, így ők román, szlovák (csehszlovák), ukrán (szovjet) és jugoszláv nemzetiségűként szerepeltek a kimutatásokban, még akkor is, ha csupán magyarul beszéltek. A statisztikákban már az sem magyarként jelenik meg, aki magyar szülők gyermekeként Argentínában született. A mai helyzetről elmondható: mintegy 20–30 ezer magyar és magyar származású ember él itt, igaz, a második és harmadik generációs leszármazottak túlnyomó többsége már nem beszél magyarul.
Az Argentínába emigrált írók versei sokat elárultak az ide érkezők külső és belső nehézségeiről, mint például Vér Andor (1897–1976) Buenos Aires című költeménye:
„Két éve már, hogy itt kallódom,
két hosszú éve már,
hogy irgalmatlan, kínzó, ódon
vad bánatokkal bajmolódom,
de fáj, de fáj!
De fáj ez az idegen égbolt,
keservesen sajog,
csak ojtja belém lassan a tébolyt
s nem csaphatok le, hogy: elég volt!
– belehalok
(…) Mert a szívnek gyökeret verni
csak egyszer s egy földben lehet.”
A Club Húngarót, a magyar házat Buenos Aires Olivos negyedében találjuk meg. Leginkább a budapesti Zuglóra emlékeztet ez a városrész. Korán érkezünk, ám az étterem üres asztalainál kivétel nélkül mindenhol foglalt táblát látni. Az argentinok este tízkor ülnek vacsorához. A lángostól kezdve a brassói pecsenyén át a pacalpörköltig sok magyaros ételt készítenek itt. Ezek vonzzák ide az argentinokat, s mire belefeledkezünk a beszélgetésbe, már tömve van a piros-fehér-zöld öltözékű felszolgálókkal az étterem. A magyar nép XX. századi történelmének szomorú jellegzetességéről, a sorozatos elvándorlási hullámokról beszél asztaltársunk, Hajnalné Kesserű Zsuzsanna, az Argentínai Magyar Hírlap szerkesztője, a magyar ház hatezer könyves könyvtárának kezelője. Arról beszél, hogy ’56 óta már nincs friss vér, s lassan mindenki rokona mindenkinek.
– Argentínában jelenleg is létezik magyar oktatás, cserkészet, egyházi élet, klubélet, újság, könyvtár, kórus, műkedvelőszínház, néptánccsoport, sőt elektronikus havilap is, amelyek együttes hatása a magyar közösség szempontjából máig meghatározó jelentőségű. E közösségi élet figyelemre méltó jellemzője, hogy javarészt Argentínában született emberek szervezik, vezetik, méghozzá magyarul, noha egyesek már harmadik generációs magyarok – tudjuk meg a szerkesztő asszonytól. Ám mivel a most született gyermekek sok esetben már az ötödik generációt képviselik, az asszimilációs folyamat egyre inkább felgyorsul.
Az argentínai emigráció (az ausztráliaival és az új-zélandival együtt) a Magyarországtól legtávolabbra eső szórványok közé tartozik. Akik ide jöttek, évtizedekig elszigeteltségben élnek.
– Ugyanakkor volt valami, ami megalapozta, beoltotta a magyar származású fiatalokba az idealizmust, a magyar gyökerekhez való ragaszkodást és kulturális örökségük továbbadásának „kötelességtudatát” – magyarázza beszélgetőpartnerem.
Kesserű Zsuzsanna a férjét Argentínában ismerte meg, s mint kiderült, budapesti szülőházuk alig egy kilométerre volt egymástól. A második világháborút követően Argentínába érkezett magyarokon a korábbi emigrációs hullám magyarjai megpróbáltak segíteni, de többségük úgynevezett emigrációs hotelekben élt, azaz lágerről lágerre járt, s a családjától több száz kilométerre tudott munkát találni. Később a társlakói rendszer vált kényszerré, amelyből rettenetes zűrök származtak.
Kesserű Zsuzsanna elmondja, az elmúlt évtizedekben sokan elkoptak a magyar kolóniából, mert ide meggyőződésből kell járni, és a nagy távolságok sem kedveznek az együttlétnek. A magyarok korábban több közösséget hoztak létre, amelyek társadalmi helyzet és politikai nézetek alapján különültek el, de ezek 1990 óta megszűntek.
Buenos Airestől 1200–1500 kilométerre, Chacóban jelentős magyar kolónia működik, Missiones tartomány egyik faluját pedig száz éve magyarok hozták létre. Első esténk Colónban telt, e hangulatos folyóparti városban, ahová az argentinok víkendezni járnak. Másnap az Uruguay folyó fölötti hídon átgördültünk az uruguayi Paysanduba. A határon egy óráig várakoztunk, egyenruhások igazítottak el a megfelelő sorba. Néhány pillanatig kelet-közép-európai életérzés lett úrrá rajtunk, amint láttuk, hogy a gyalogosan és kismotorral átkelő emberektől a vámosok elszedik az illetéket, amely többnyire kétliteres kóla vagy egy nagy zacskó száraztészta volt. Az útlevélkezelő nem titkolt kíváncsisággal forgatta úti okmányainkat s a közjegyzői nyilatkozatot. Uruguayból csupán pálmaültetvényeket és légkondicionált benzinkutakat láttunk, majd integető útszéli lányokat, az alacsony házaival elterpeszkedő Paysanduban pedig többek között egy elegáns éttermet, ahol 11 770 forintnak megfelelő pénzért árultak egy üveg pezsgőt.
Ugyanitt, Colónnál lépünk vissza Argentína területére. Buenos Airestől még csak 350 kilométerre vagyunk. Az utak minősége errefelé szinte kifogástalan, sok a nyílegyenes szakasz. Átkeltünk Entre Rios tartományon, s a corrientesbeli Paso de los Libres városban esteledett ránk, ahol óriási híd vezet át Brazíliába.
A harmadik napon megérkeztünk Missiones tartományba, amely leginkább arról nevezetes, hogy trópusi klímája a maté termelésének kedvez. A maté leveleit ledarálják, s azt teaként forgalmazzák világszerte. A yerba maté olyan ital, amely fáradtság esetén élénkít, feszült állapotunkban pedig nyugtat.
Buenos Airestől mintegy 1400 kilométert megtéve érkeztünk meg a paraguayi határ közelében található Corpusba, ahol egész utunk során a legfájdalmasabb tapasztalatokat szereztük a dél-amerikai magyar diaszpóra eltűnéséről, sorszerű asszimilációjáról.
Elhagyott falu. Ez jutott eszembe Corpus első, bozótosba vesző házait látva, ahogy a paraguayi határfolyó felé vezető és a semmibe szakadó úton araszolt autónk. Csendben kerültünk meg egy romos kétszintes épületet. Arrébb, a falucska főterén is csendes házak sorakoztak. Az omladozó falak és a lehúzott redőnyök arról árulkodtak, hogy lakóik kihaltak, vagy valamikor teherautókra rakták értékeiket, és elmentek a jobb élet reményében.
Missiones tartományban szétszórtan magyar telepesek is éltek. Az egyetlen jelentős magyar közösség az Alto Paraná partján, itt, Corpusban alakult meg. Az elsők 1901-ben érkeztek, s azért jöttek el ilyen messzire a fővárostól, mert az állam családonként száz hektár területet adott a telepeseknek, amelyet az esőerdő ritkításával, irtásával kellett kiszakítaniuk. A Corpus településnév korábban is létezett: a jezsuita misszionáriusok épületegyüttese itt állt a XVII. században, ám falut a magyarok alapítottak. Az első magyar telepesek egyike – a legprecízebb, nyolcvanas években kiadott Argentína útikönyv szerzője, Balázs Dénes szerint – Tóth János volt, aki korábban Brazíliában és Patagóniában keresett megélhetést. Az első szekérkaravánnal érkezett Dosztál János, Kulcsár István és Tóth Sándor is feleségestül és gyerekestül. A felperzselt erdő helyén babot, dohányt, kukoricát és cukornádat termesztettek. Később Tóth János brazíliai tapasztalatai alapján maté yerbával kísérletezett, amely bevált, és rövidesen elterjedt a környéken. Tóthék sikeres vállalkozásának gyorsan híre ment a nincstelen magyar bevándorlók között, és két évvel később, 1903-ban 8-9 család érkezett Corpusba. Ők már csak 50 hektár erdőt kaptak, a még később érkezettek pedig semmit sem. Ennek ellenére egyre inkább szállingóztak Corpusba a magyarok, s az 1920-as évek végére már 40 magyar család élt itt mintegy 200 fős létszámmal. Templomot építettek, magyar iskolát alapítottak.
Rozsdás lakatot látok a helyi bár ajtaján is. Csak egy helyen van némi mozgás, a sarki boltban. Éppen áruféleségeket rendez a boltos. Minden kapható nála az étolajtól a rozsdamarón át a kerti kapáig. Amikor spanyolul közlöm vele, hogy Magyarországról jöttünk, kézzel-lábbal magyarázza, hogy a faluban magyarok is éltek, s leszármazottaik közül kettőt-hármat meg is találni itt, igaz, ők már semmit sem értenek őseik nyelvén. Mutatja is a kérésemre előkotort tartományi telefonkönyvben a Corpushoz tartozó neveket. Ignacio Nemeth, Kamenyi Zoltan, Toth Iuma és Toth Juan nevét találom meg benne. Felkeressük a temetőt. Hosszú út vár ránk az esőerdő ösvényein, a boltos Antonio kalauzol minket. A fák tövében furcsa alakú, világoskékre, zöldre festett sírok állnak. Járunk a sorok között, magyar neveket találunk. A sírkövek arcképei nehéz életről tanúskodnak. Nincs dokumentum arról, hogy honnét jöttek. Emléküket a faluban nem őrzi semmi a köveken kívül. Még az általuk építtetett templom sem. Budapesttől tizennégyezer kilométerre.
Folytatjuk