Hogyan legyél moralista (VI.)

(ELLENSÉGSZERETET)
A szeretetlánc összefűzése – együttartása – továbbra is kötelező (egyre kötelezőbb) bravúr, szakadatlanul! Nem szakadhat meg, el… mégha időnként bele is szakad az ember… ha a (választási) törvény szövedéke mindig fel – is – feslik valahol, Európában? Magyarországon. (Az állítólagos lánc-szavazás még véletlenül sem a szeretetlánc kategóriájába sorolandó.)
Vitathatatlanul csábító lenne belekeverni, különösen, mert Virágvasárnap után, a politikát, Nagypéntekkor (a lapzárta miatt nem említem Húsvétot). De nem kedvelem – bevallom – azt a megközelítési módot (vitákban-publicisztikákban, még művészi alkotásokban is el-elsütögetett patront), amikor a Biblia egyes passzusait nagyobb összefüggéseikből önkényesen kiragadva, leegyszerűsített-egydimenziós önös pillanatnyi célok elérése érdekében, ide-oda vagdalkozva a szállóIGÉkké vált mondatokkal, földhözragadottan érvelnek a szembenálló felek pro… mert kontraszelekcióhoz vezet. (És ennek a levét, utánunk, az utánunk következő generációk isszák majd meg, ürítik, fenékig.)
Emeljük mégis, mindnyájunkra – nem is annyira a szokratészi bürökpoharat, inkáb a jézusi kelyhet! Segítségül hívva ehhez a szeretetlánc mai gyöngyszemét, Jelenits Istvánt, és mindazokat a további szeretetlánc-szemeket, akiket Ellenségszeretet-elmélet és gyakorlat címen, ÉLET ÉS EVANGÉLIUM könyvében felsorol hivatkozási alapként (meditációs objektumként).
(…) Az ellenség szeretetére felszólító jézusi meghagyást illetően érdemes a neves zsidó biblikust Pinhas Lapidet idéznünk: „A káröröm, az ellenség gyűlölete, a rosszért rosszal fizetés tilos a mózesi Törvényben is, parancs szól arról, hogy ha az ellenségünk bajba kerül, nagylelkűnek kell lennünk, és szeretetszolgálatunkat fel kell ajánlanunk neki. Ám az ellenségszeretetet mint erkölcsi elvet nem ismeri a zsidóság. Minden bizonnyal ez az egyetlen parancs a Hegyi beszéd három fejezetében, amelyhez a rabbinikus irodalomból nem lehet világos párhuzamot vagy analógiát idézni. Ezt a teológusok szakkifejezésével sajátosan jézusi elemnek kell mondanunk.”
De mit is jelent az ellenségszeretet parancsa? – teszi fel a kérdést Jelenits István. Nem képtelen követelés ez? Nem rejt magában önellentmondást?
Jellemző, hogy a kritikus mondatok értelmezése körül modern katolikus kommentárok közt is mutatkozik némi nézeteltérés. Ortensio da Spinetoli nemrég magyarra fordított Lukács-kommentárjában azt olvasom: „Az ellenség ebben a szövegösszefüggésben elsősorban az ember saját vallási meggyőződésének ellenfeleit jelenti… A személyes ellenség (azonban) nem hasonlítható a közösség vagy a társadalom ellenségeihez. Az egyes várakozhat, hallgathat, türelemmel várhatja, hogy a testvér bűnbánatot tartson… Nem mondatott azonban, hogy ugyanígy kell viselkednie az osztyálygyűlölet, a munkaadói egoizmus, a politikai zsarnokság vagy a vallási elnyomás alatt szenvedő közösség egészének is.”
Kocsis Imre viszont éppen azt látja igazi újdonságnak Jézus tanításában, hogy az ellenségszeretet parancsát kiterjeszti „mindenkire a személyes és a közösségi ellenségre egyaránt”. François Bovon nemrég, a 2001-ben kiadott könyvhöz viszonyítva németül megjelent nagy kommentárja is ezt az értelmezést támogatja. Mit is érne az ellenségszeretet akkor, ha csak a magánemberek csip-csup ellentéteire vonatkoznék, s érintetlenül hagyná azokat a sokkal súlyosabb feszültségeket, amelyek a társadalomban közösségeket állítanak szembe egymással?!
Ha az ellenség szeretetére felszólító jézusi parancsot valahogyan mégis teljesíthető feladatként igyekszünk értelmezni, akkor talán nem az ellenség szó jelentésén kell töprengenünk – így Jelenits, hogy az szinte mosolyogtatóan kicsi körre szűkítsük, hanem azon érdemes elgondolkodnunk, hogy mit érthet Jézus szereteten.
Amikor a kettős főparancsot megfogalmazta, a gyökerében egyetlen szeretetnek kétféle fokozatát különböztette meg: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mk 12,30-31). Ez a fogalmazás azonban nem föltétlenül jelenti azt, hogy minden embert egyformán kell szeretnünk. (Na végre… jegyezném meg kajánul, fellélegezve.) Azt még tán mondhatjuk, hogy egyenlő mértékben, bár a keresztény (katolikus) erkölcstani hagyomány beszél a szeretet rangsoráról is. De egyformán aligha, hiszen bizonyára másképpen kell szeretnie valakinek a saját feleségét, mint a barátjáét vagy az ellenségéét.
Önellentmondás részemről (eSGYé) s maximum egy faliújság feliratára való, de ha április 2-án a szakrális térből átlépek a Kossuth térre, és feljutok az emelvényre, azt mondom: Gyurcsány Ferenc vagyok: éljen Orbán Viktor!