Idegen poshadék

Rejtőzködő Magyarország

A hitoktatásban valamilyen szinten mindig is a katekézis része volt a szertartás-magyarázat, de különböző korokban jelentős eltérések mutatkoztak a mód és a mérték tekintetében. Ennek oka nem csupán az, hogy időnként csakugyan elhanyagolták a szertartások értelmének, eredetének külön tanítását és magyarázatát, hanem az is, hogy értelemszerűen más lehetett a liturgikus szimbólumok iránti fogékonysága a kora középkor vagy a XIX. század emberének, és természetesen mást értett, ért meg belőle az, aki beleszületett, belenőtt, mint aki kívülről jött. Tehát a különböző „előképzettségű” és fogékonyságú hitújoncok számára is eltérő oktatásra volt és van szükség.
Az egyházi ceremóniák, szokások magyarázata iránti érdeklődést mindenesetre jótékonyan növelte a kritikai szellem, amely először talán a humanizmus, majd a protestantizmus nyomán kényszerítette apologetizálásra a katolikus egyházat; részint pedig a múlt iránti általános figyelem.
A XVIII–XIX. század egyháztörténészei, teológusai kiemelkedő figyelemmel viseltettek a szertartások története iránt, ennek eredményeként kiváló tudományos összefoglalások, majd jól használható, népszerű munkák és tankönyvek is születtek. Anton Gregor Rippel (1681–1729) német pap munkái inkább a tankönyvek és a népszerűsítő művek kategóriájába tartoznak. Az Alterthum, Ursprung und Bedeutung aller Ceremonien vagy a Die wahre Schönheit der Religion népszerű, sok kiadást és számtalan fordítást megélt munkák voltak. Nálunk az előbbit még németül is kiadták Egerben 1776-ban, de lefordította magyarra Szentilonay József (1693–1769). Az Anya-szent-egyháznak ceremoniái című munkát 1754-ben Nagyszombatban nyomtatták ki először a fordító költségén, majd Szentilonay halála után Egerben is megjelent 1779-ben.
Szentilonay József plébánosként maga is gyakran tapasztalhatta, milyen nagy szükség lenne az egyházi szokások mélyebb ismeretére. A Pápán született, előkelő származású pap Nagyszombatban tanult teológiát, 1722-ben szentelték föl. Pályája, ha nem is túl gyorsan, de folyamatosan emelkedett. Felsőludányi plébánossága után egyre több címet és jövedelmező stallumot is szerzett: pozsonyi kanonok lett, majd nagyszombati plébánossá választották, 1754-ben pedig székesegyházi főesperes lett. 1770. december 22-én arbei püspökké szentelték, és éveken keresztül volt Nagyszombatban érseki helynök. A dalmáciai Arbe püspöki címe a XVIII. században már nem jelentett tényleges egyházmegyét is, hiszen 1708 után úgy kapták magyar papok, hogy a területnek volt megyés püspöke. Szentilonay József két fontos, maradandó alkotása a szülővárosában, Pápán alapított ápolda, vagyis kórház; illetve ugyanitt a szegényház.
Bizonyára a város meghatározó protestáns közössége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy lefordította Rippel erősen hitvédelmi beállítottságú könyvét. Az előszóban Rippel négy okot említ a könyv megírására és magyarítására vonatkozóan: a lutheránusok oktatását a hitnek szép tulajdonságiról; a jámbor katolikusok tanítását; a tudatlan katolikusok felvilágosítását, főképpen pedig „hogy a’ pártosok, méltó szégyenekre, meg-torkoltassanak, kik az Anya-szent-egyháznak Ceremoniáit merő regének, babonának, sőtt éppen Bálványozásnak is tartyák: a’ mint Kalvinusnak mosdatlan szája fetsegte: azok (úgy mint a’ Ceremoniák) merő jövevény öszve zavart dolgok, a’ Sátánynak szemfény-vesztő mesterségi, tsúfságok, entzenbetz találmányok […], idegen poshadékok”.
Ennek megfelelően a mű a katekizmusokhoz hasonlóan kérdés-felelet formájában íródott; az „új megtért” faggatja „doktor uramat” a liturgikus időkről, helyekről és cselekményekről.
Szentilonay fordítását persze elsősorban nem az alapfokú hitoktatásban használták, hanem inkább teológiahallgatók számára volt tankönyv, illetve plébánosok meríthettek belőle tudnivalókat. A könyv egy példányában a hajdani használók néhány praktikus kiegészítéssel éltek, további magyarázatokat adtak a liturgikai tudnivalókhoz.
Az első tulajdonos nevét kisatírozták, csak annyi látható belőle, hogy 1777-ben valamilyen István lehetett a könyv birtokosa. A következő possessor neve már bennmaradt:
„Bretska János bírja ezen könyvet 1781. Úr Jesus el ne hagy mer üdvözitönk vagy. Egy márjással 8 ember hogy osztoszna el. Bolond ember.” A harmadik tulajdonos Benedek Elek kalocsai klerikus volt 1823-ban: „Ex libris Alexii Benedek Theologi 3ii Anni Coloczae 823.” Az íráskép alapján valószínűleg utána került a könyv Farkas ker. János parókushoz, de ő nem írt évszámot a neve mellé. A könyv végül Baján kötött ki.
A legtöbb bejegyzést, kiegészítést, javítást Bretska János tette; sűrűn teleírta a könyv szennylapjait különböző, más liturgikai munkákból vett tudnivalókkal. A cibóriumot, vagyis azt a szilárd anyagból készült mennyezetet, amelyet szarkofágok, trónok vagy szobrok fölé építettek, így magyarázta: „Ciborium régenten csészét jelentet bizonyos Egyptomi gyümölts igy neveztetvén. Ezen csésze formájától neveztetett az elsö templomokban sátor formával béfedezett oltár ciboriumnak.” A liturgikus öltözetről pedig ezt jegyezte föl: „Az első századokban a Miseruha a’ Casula közönséges polgári viselet volt még Sz. Ágoston idejében is. A Dalmatika már Valerianus császár idejében megvolt. Stola palást neve volt, melyet az asszonyok is viseltek, de mi öszve kevertük az oráriummal, melly gyolts kendő vala…” És így tovább négy teljes oldalon keresztül.
Ha mást nem is, annyit megtudhatunk Bretska János feljegyzéseiből, hogy a XVIII–XIX. században nálunk is élénk figyelem kísérte a liturgikus szokások, tárgyak eredetét vizsgáló tudományos kérdéseket. És e tudás hathatós eszközévé vált a hitvitáknak éppúgy, mint a hitoktatásnak.