Kézcsók Gyurcsánynak

Utólag szoktak mindig kiderülni a dolgok. Utólag – és túl későn rendszerint. Illetve ez így nem pontos. Mindig vannak, akik a jelenben, az adott pillanatban is tudják, mi igaz, mi hazug. Nagy átka az az Istennek – jelen idejű okosnak lenni. A jelen idejű okosok jutalma: szívroham, gyomorfekély, s még ki tudja, hányféle nyavalya; máglya vagy bitó; és sovány a vigasz, hogy utóbb majd mindenki tudni fogja az igazságot.
Az az utólag – na, az van túl későn rendszerint. A tömeg mindig utólag eszmél, csak addigra sajnos megölte a jelen, a pillanat lehetőségeit, igazságait a hazugság. Nagyjából erről szólnak a történelemkönyvek. Körülbelül ebből élnek a filozófusok. Erről mesélnek az örök Kolhaas Mihályok. Egészen kivételes és ritka pillanat, ha az igazság alig négy esztendő elteltével feltárja magát.
Négy esztendő – az semmi. A történelem órájával mérve a szempillantásnál is kevesebb. Nem létező idő. Éppen csak emberi életek, sorsok, hitek, remények, lehetőségek, örömök és vágyak tudnak semmivé válni négy esztendő alatt. A történelem viszont még csak meg sem fordul mocskos vackán ennyi idő alatt. Az Isten pedig nem is pislog. Egyet sem. Most mégis, bármennyire nehéz, kérem, gondoljunk csak vissza négy esztendővel ezelőttre. A tömegember ilyenkor úgy érzi magát, mintha a felsőpleisztocénra kellene visszagondolnia, azzal a nehezítéssel, hogy fogalma sincs, mi az a pleisztocén. Hát még, ha felső…
Mindegy is. Mi azért emlékszünk: négy évvel ezelőtt megjelent egy fénykép. A fényképen egy idős hölgy volt látható, amint éppen kezet csókol Orbán Viktornak. Volt annak a fényképnek valami esendősége, valami bája. Ahogy Orbán Viktor szemmel láthatóan belekerült egy helyzetbe, ami kellemetlen. Ugyanis minden normális ember tudja, vele született, egészséges érzelmeivel felismeri, hogy egy ilyen szituáció kellemetlen. Leginkább annak, aki a kézcsókot kapja. Hiszen kézcsókot kapni manapság mindenképpen furcsa, de kiváltképp az, amikor egy férfi kapja, ráadásul egy nálánál idősebb hölgytől. Látszik is a képen Orbán Viktor suta mozdulata, ahogy a nem várt pillanat és gesztus meglepi, és próbálja a kezét visszahúzni. Ha azt a képet akkor megmutatjuk bármilyen, tetszőleges csoportnak, nagyjából ezeket mondták volna el róla.
Igen ám, de akkor jött a média. A gyűlölködők dáridója, és Ron Werber.
Emlékeznek még? Hetekig – mit hetekig! – hónapokig erről a fényképről szólt az élet, és a baloldali média gazemberei, s tejtestvéreik, az emeszpés, eszdéeszes politikusok elmagyarázták a plebsnek, mit is kell látni azon a fényképen. Tudják, mit kellett látni azon a fényképen? Egy hatalommániás, megalomán, minden emberi érzésből kivetkőzött, beteg diktátort, akit élvezettel tölt el, hogy idős nők csókolgatják a kezét.
Cikkek százai születtek minderről. Cikkek és vezércikkek. Címlapon hozta a 168 Óra. Hetekig visszatért rá az összes lap; Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava; a Heti hetes perverz politikacsinálói, aljas megmondóemberei is heteken át kéjelegtek a semmin. Hamar felzárkóztak a politikusok is. Lett óriásplakát – egyik felén a fénykép, másikon Kuncze, amint kezet csókol egy idős hölgynek, alatta a felirat: Tessék választani! Végül pedig AZ is megírta legújabb kori történelmünk legocsmányabb könyvét, és a borítóra természetesen ezt a fényképet rakta. És betelefonáltak még a drága, aranyos Bolgár úrnak is, jó sokan – összeállt minden, együtt volt a csapat, a hadjárat sikeres volt. Sikeres, hiszen a tömeg itta, vedelte, amit a gazemberek tálaltak neki.
Elvitt ez az akció egy-két százalékot a Fidesztől? Elvitt. Mennyin múlott a 2002-es választás? Negyvenezer szavazaton. Számít ez ma már? Természetesen nem. Csakhogy…
Csakhogy most nyilvánosságra került egy másik fénykép. Ez a másik fénykép az április 9-i választási forduló éjszakáján készült. Tudják, mi van rajta? Gyurcsány Ferenc, amint áthalad a Köztársaság téri tömegen, és egy férfi áhítatosan kezet csókol neki. Gyurcsány sem számít a gesztusra. Ez biztos. Miként az is, hogy nincs meg benne az az esetlen báj, ami Orbán Viktorban a négy évvel ezelőtti képen. Gyurcsány császárként halad az őt ünneplő tömegben, kezét egyenesen, messzire kinyújtja, ekkor kapja el, s csókolja meg egy sapkás férfi. Akiről azóta már az is kiderült, hogy kicsoda: Arató András, a késő Kádár-kor lemezlovasa, mellékesen besúgó. Elég beszédes kép ez, túl sokat nem kell keresgélni szimbólumokért. A kádári spicli hálásan csókol kezet a kádári KISZ-führernek az egyszázalékos „győzelemért”.
És most, itt hever lábaink előtt az a kivételes pillanat, amikor az igazság feltárja magát, s amikor erre a feltárulkozásra alig négy évet kell várni. A baloldali média mostani csöndje, riadt és beszédes kussolása – ez az igazság pillanata. Igaz, Mester Ákos? Hol a címlap? S hozzá a magyarázó, elemző írás… Úgy-é, Népszabadság, Magyar Hírlap, és a szakma mélypontja, Népszava… Hol vagy, Nagy N. Péter? Tanács István? Szabadságra mentél, Mészáros? Hol vagy, pofátlan Para-Kovács? Gatyádba szaladt a bátorság, mi? Miért hallgatsz, Havas? Hát te, Kéri? Mi ez a csönd, Heti hetes? A Gyurcsány kezére lehelt csók nem ér meg egy poént? Mi, Gálvölgyi? Már csak a becsület végett… Lesz-e címlap a Hócipőben, Farkasházy? Vagy inkább lapítasz te is, mi… Sunyik vagytok? Hiénák vagytok… Gyávák vagytok? Miért néztek félre, szadeszos értelmiség? Nem látjátok, hogy már a szájatok széléig értek saját magatoknak? Magát majdnem kihagytam, drága, aranyos Bolgár úr! Nagy a csönd. Roppant nagy aljasság kell ám ekkora csöndhöz, drága, aranyos Bolgár úr. Tudja még maga, mi az, hogy szégyen? Hát te, jó szomszédom, dr. Kende? Odaültél már a géphez? Elkészült az első fejezet a Gyurcsány-könyvből? És tudja már a nyomda, hogy ez a kézcsókos fénykép kerül a borítóra? Nem? Hogyhogy, dr. Kende? Legközelebb, ha szembejössz Solymáron, ne szaladj át a túloldalra, doktorkám. Mert meg fogom kérdezni, személyesen is…
Ezek vagytok. Ennyik vagytok. Kaptok ajándékba három apró szösszenetet a legnagyobbtól, Ady Endrétől. „A szocializmus itt van: már mindenütt a középszerűségek és a tömegízlés emberei uralkodnak.” A másik: „Köztársaságban ezer kis despotizmus lel könnyebben melegágyat.” No, kapiskáljátok már? Még nem? Akkor itt az utolsó: „Az újságíró olyan, mint a nagy emberek inasa, ki urát pongyolában látja, de nem is tudja, milyen nagy ember. Az újságíró is képtelen érezni s gondolkozni, ő csak leleplez.”
Hát ennyi. Olvasgassatok. És ne felejtsétek, Ady óta rengeteget romlott a helyzet. Például itt vagytok ti. Ti már leleplezni is csak azt meritek, akitől nem féltek. Aki nem üt vissza. Tudjátok miért? Mert „nagy morális erő kell korunkban ahhoz is, hogy valaki haszon nélkül igazat mondjon. Hát még igazat mondani, mikor biztos a kár!”
Ez is Ady volt.
Nektek üzent.
Ingyen kaptátok. És tudom, teljesen feleslegesen. Ugyanis a ti aljasságotok és gyávaságotok a nemeslelkűség és rettenthetetlen bátorság pózában tetszeleg. S ha egyetlen pillanatra lehullna ez a lepel, azzá válnátok magatok előtt is, amik valójában vagytok.
Azt nem is lehetne elviselni. De nem ám.