(ki a legnagyobb…)

Én nem tudom, miért, de Tárnoki néni a választások után is szeretett elidőzni a többemeletnyi Gy. F.-fotók előtt. Úgy nézte a végtelen felé közelítő, hatalmas arcot, mint turista a tájat. Pillantása megpihent az arc finom-férfias vonásain, megmerült a szemek büszke és bátor tükrében, követte a száj gyöngéd, mégis makacs és bátor vonalát, amely felett szinte éterien és misztikusan lebegett az a mosoly, amit maga Tony Blair is kedvesnek nevezett.
„Ez ő – merengett Tárnoki néni. – A győztes. Milyen hatalmas. Volt-e valaha hozzá hasonló? Igen – suttogta. – Gy. F. Magyarországért és értem.” „Nem értem” – szólalt meg mellette dédunokája, a hároméves Esztike, aki ezekben a napokban mindenhova elkísérte az öreg hölgyet, mivel az ovija mumpsz miatt bezárt. „Mit nem értesz?” – kérdezett vissza Tárnoki néni. „Azt, hogy egy ember hogy képes a hátán cipelni egy egész eladósodott országot.” „Nem látod, mekkora?” „Igen. Látom – mondta a gyermek. – Volt annak a tájnak sok akkora fája, hogy a tetejüket János alig látta…” „Ez meg hogy jön ide?” „Csak úgy eszembe jutott, hogy Kukorica Jancsi az óriások földjén is megfordult. És arra gondoltam: ez az óriás értem ne tegyen semmit.” „Mi az, hogy érted ne tegyen? – kérdezte Tárnoki néni. – Ki mondta, hogy érted akar tenni valamit?” „Hát nem az van a plakáton?”
Tárnoki néni elmosolyodott. „A plakáton az van, hogy önért. Te azt gondolod, hogy a miniszterelnök úr egy épp hogy a pampersből szabadult totyist önöz?” „Az is ott van, hogy Magyarországért – pityeredett el Esztike. – És én itt lakom. Budapest nem Magyarország?” „Ne szíts ellentétet a főváros és a vidék között – rótta meg a kislányt a dédi. – Egyáltalán mi bajod? Láttál-e már valaha ilyen szép nagy bődületes hálóplakátot?” „Nem. De én csak három éve élek. Mit tudom én, hogy mikor Hannibál átkelt az Alpokon, mekkora plakátokat hozott elefántháton.”
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Tárnoki néni kifogyott az érvekből. De aztán mosolyogva felelt. „Hannibál nem volt demokrata. Nem vallotta a köztársaság eszméjét sem, mint Gy. F. Éppenséggel a köztársaságot akarta megdönteni.” „És mi lett a vége?” – kérdezte Esztike. „A köztársaság eltörölte a föld színéről Karthágót, Hannibál hazáját. Máig sem tudták kiásni.” „Ante portas – állapította meg minden összefüggés nélkül Esztike. – És Napóleon?” Tárnoki néni megrázta a fejét. „Leninnek volt ekkora arca?” – kérdezte a gyermek. „Tudtommal nem.” „Akkor sem, amikor a Téli Palotát rohanta?” „Ne komcsizz! – mondta az öreg hölgy. – Nyögd ki már végre, miért nyavalyogsz.” „Mert nincs ekkora ember – felelte a gyermek, és sírva fakadt. – A gomblyuka is bő lenne nekem.” „Ne rinyálj – simogatta meg a fejét Tárnoki néni. – Inkább gyönyörködj. Nézd meg milyen szép, kockás márkás ingje van. Frissen vasalt.” „Azt nézed te már egy órája. Én meg az ádámcsutkáját. Mekkora almába harapott ez?”
„Most már elég – mondta Tárnoki néni. – Megyünk haza. Úgyis elég büdösek ezek – bökött az árkádok alatt alvó négy hajléktalan felé. – Ezeknek dunsztuk sincs, mi az, hogy köztársaság, és mi az, hogy elegancia.” „Matattam a papírjaid között – szepegett Esztike –, és a kezembe került az a levél, amit 2002-ben Medgyessy írt neked.” „És?!” „Abban az az ígéret áll, hogy a kormányzati ciklus végére minden hajléktalannak fedél lesz a feje felett.” „Persze ilyenkor olvasni is tudsz – mondta az öreg hölgy. – Talán az aluljáró fedelére gondolt a miniszterelnök úr. Hogy ezért küldte-e el a francba Gy. F., én nem tudom…