Kiáltás kultúráért

Egy rossz mozdulat, és halott vagy. Leblokkolsz, és megöl. Csoda, hogy élek. Eme harsogó mondatok ártalmatlannak tűnő óriásplakátokról rontanak a gyanútlan polgárra. Kivételesen nem választási szlogenekről van szó, bár időben átfedésben vannak a gladiátorviadalt imitáló pártpolitikai küzdelemmel. Nem is valami akciósorozatot hirdetnek, tűzfolyam fölött átvezető kötélhíddal, vallatásra használt elektromos sokkolóval. Nem csigázom tovább az olvasót: egy állati és emberi természetfilmeket sugárzó ismeretterjesztő tévécsatorna reklámozza ily módon magát.
Normális dolog ez? Civilizált tempó? A hirdetési biznisz egyre kijjebb tolja a tűréshatárokat, s egy morálisan lezüllő országban különösebb retorziótól sem kell tartania: mind harsányabbnak, mind megdöbbentőbbnek kell lennie a reklámnak, hogy figyelemre méltassuk, hogy egyáltalán felkeltse az érdeklődésünket. Évtizedeken át megelégedett vele a szakma, hogy lengén öltözött hölgyek fotójával ajánljon porszívótól kozmetikumon át, elektromos körfűrészig bármit. Manapság a hölgyeknek minimum simogatniuk kell az elsózni kívánt tucatárut. Miközben eltökélt feministák és elszánt jogvédők szállták meg a médiát és az alapítványokat, a női – és általában az emberi – jogokat soha nem tiporták meg olyan látványosan, mint manapság az üdvözítő profit nevében teszik. A horrortól azonban ez idáig többnyire megkíméltek bennünket az elszabadult kreatívok. Most is a hátsó bejáraton át jönnek. A természetfilmezés (beleértve a háborús áldokumentumfilmeket is) a sikeres vagy sikertelen túlélési kísérletek rajzára szorítkozik: ki kit és hogyan öl meg, fogyaszt el, emészt meg, irt ki írmagostul. Ebben a hollywoodiasra fazonírozott univerzumban – amelynek megteremtői nem is rejtik véka alá, hogy a természeti és humán vérengzések naturalista ábrázolásában egyaránt az örök emberi sors metaforáját látják – minden relatív és minden ideiglenes: ma még te fogyasztottad el az ellenfeledet, de holnap egy újabb ellenfél fogyaszt el téged. Szakasztott olyan az egész, mint a természeti törvényként, hovatovább eleve elrendelésként felmagasztalt nyakló nélküli piacgazdaság. Ahol a marxista klasszikusok szerint ember embernek farkasa: de arról ők is hallgattak, hogy adott esetben sakálja, keselyűje, bélférge és dögevő nyűve is. Légy résen, különben egy rossz mozdulat, és halott vagy. Ha leblokkolsz, megölnek. Tényleg csoda, hogy élünk.
Az imént önkéntelenül is a civilizált tempót emlegettem, mint a naivan öntelt, a felsőbbrendűség tudatával született Robinson a lakatlan szigeten – holott a horrorisztikus természetfilmezés épp az emberi civilizációnak mutat tükröt. Talán túlérzékeny, szépelgő lélek vagyok, de mindig megdöbbent például, hogy egy könyvesboltban hány polcot megtölt a háborús kultusz minden rendű és rangú szakirodalma. Olykor az az érzésem, hogy például Hitlernek és félelmetes hadi gépezetének mindegyik mozdulatát, sőt lélegzetvételét rögzítették, ezerszeresen újraértelmezték már. Tényleg ennyire ösztönlények volnánk? Valóban ne különböztetne meg semmi bennünket a puszta túlélésre berendezkedett flórától és faunától?
Kitartóan azt gondolom: ez a valami, ami kiemel és emberré tesz bennünket, nem más, mint a kultúra. Ezt nem kell összekeverni a tágabb értelemben vett civilizációval, ami mindig korhoz és térhez kötött, s többek között az emberölés technikái és a fegyverek kultusza is a részét képezik. A civilizáció az ösztönvilág folytatása, csupán temérdek emberi leleménnyel, körmönfont fondorlattal. A kultúra más: olykor képes elszakadni a túlélésért folytatott harctól, s ennek humán kivetülésétől, az érdektől. A klasszikus esztétikai meghatározás szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik – ennek vegytiszta megnyilvánulása valószínűleg nem létezik, ám a fogalmazás jófelé kapiskál. A kultúra számos ponton átfedésben van a civilizációval, de ott válik igazán emberivé, sőt művészetté, ahol elszakad az érdekektől. Ennek a kultúrafogalomnak organikus része például a hit is, különös tekintettel a kereszténységre: a krisztusi szeretetelv az érdeknélküliség felmagasztosulása, voltaképpen a lehetséges filozófiák végpontja. Még a vulgarizált érdekalapú ideológiák is elismernek egyet-mást ebből az emberléptékű abszolútumból: rendszerint nem mondanak eleve rosszat a szülői és gyermeki szeretetre, sem a szerelem misztériumára. (A felebaráti szeretet azonban már több a soknál: az már a fenntartható kapitalizmust veszélyezteti.) Kijelenthető tehát: az érdek nélküli szépség és jóság távlatával bővítő kultúra tette és teszi az embert emberré.
A kultúra ugyanakkor nem tagadja az érdeket – ez már a romantikusnak gondolt Petőfi Sándor számára is nyilvánvaló volt. Ő és kortársai már azt is pedzegették, hogy a nemzeti együvé tartozás sem csupán puszta érdekközösség: kulturális tartalma is van. S nem csupán a közös nyelvre, történelemre és élménykörre kell gondolni, hanem a lélekközösségre is. Ne csak jó polgárai legyünk az országnak, de hazánkként szeressük is azt. Ne csak racionális jogok és kötelességek szabályozzák viszonyunkat az éltető közösséghez, de érzelmileg is kötődjünk hozzá. Arany János talán naiv volt, amikor megpróbálta rekonstruálni a feltételezett magyar eposzkincset – az önazonosságot biztosító mítosz szükséges voltában azonban nem tévedett. (Mellékesen szólva: az általa kreált verzió valószínűleg jobb is, mint az elveszett eredeti.) A XXI. század globalista véleményvezérei megpróbálják a nemzetállamot, s magát a nemzet fogalmát is időhöz kötött, mára meghaladott kategóriának beállítani, s ebben az imperializmus még felsőbb fokaként jellemezhető hatalomkoncentráló világrendszer csíraállapotában is lelkesen támogatja őket. Fedezzük fel törekvéseikben az érdek hadseregét: ez mindenre tüzet nyit, ami univerzális helyett parciális, egységes helyett elkülönböződő, s engedelmes alattvaló helyett szűkebb közösségének szabad polgára, akinek helyén van az esze és a szíve.
Mindezt azért sorakoztattam ide, mert itt az ideje kiáltani a kultúráért. A kultúra – az igazi kultúra – régóta sorvadozik ebben az országban, nem éri a nap, kegyelemkenyéren tengődik. A kultúra – igazodva a félreértelmezett korszellemhez – még csak nem is kampánytéma a versengő pártok érdekelvű csetepatéjában. A versengő pártok, amelyek a rövid távú érdekre függesztik szemüket, talán nem is tudják igazán, mi az a kultúra: azt gondolják, hogy azt is lehet szabályozni meg kijátszani, saját szájíz szerint magyarázni, szlogenszintre süllyeszteni. Holott a kultúra – hozzáteszem: a nemzeti kultúra – autonóm valami. Semmiféleképp sem költségvetési tétel, hanem a túlélésünk záloga. El lehet persze feledkezni a természetfilm-csatornák rövidre zárt igazságáról, hogy a túlélés nem fontos – elvégre naponta tucatnyi faj pusztul ki a földön a természeti környezet globalizációja folytán. De ha nekünk, magyaroknak nem fontos, hogy a magyar szó és kultúra a jövendő századokban is fennmaradjon, senki más nem tesz egy szalmaszálat sem keresztbe értünk. A földet, amelyet puszta érdekesség gyanánt még akkor is Magyarországnak hívnak majd valami újangol nyelven, talán a békesség és a jó gazdasági mutatók jellemzik majd: szárnyal a kor tőzsdéje, rekordokat dönt a kor GDP-je – csak a lényeg vész el végérvényesen, amiért a generációk láncolatát egymásba ölteni érdemes. A kultúra vész el. Ott állunk majd csupa jó mozdulattal, soha sem leblokkolva; de már nem csoda, hanem puszta rutin lesz, hogy élünk…