Kis kékség

Öt végrehajtott űrrepülés, elsőként tartózkodott ezer óránál többet űrrepülőgépen, látványos séták az űrben – s még lehetne sorolni a nemrégiben Magyarországon járt Jeffrey Hoffman rekordjait. Hogy az atmoszférán túl meddig ér az emberi civilizáció határa, és hogy miképp lehet testi, lelki torzulások nélkül túlélni az expedíciókat – erről beszélgettünk a veterán űrhajóssal.

Úgy tudom, a nagyszülei a Szovjetunióból vándoroltak ki Amerikába.
– Akkor még nem létezett Szovjetunió. A négy nagyszülőm Oroszországból, Litvániából, Lengyelországból, Romániából jött. Zsidó családból származom, felmenőim a XIX. század vége felé érkeztek Amerikába. Apám New York-i, anyám Philadelphiába való. Én magam New Yorkban születtem. Most Bostonban élek, északkeleten jobban érzem magam, mint az Egyesült Államok más tájain. Húsz évig éltem a texasi Houstonban, de nem lettem soha texasi. Persze űrhajósként Houstonban kell lakni, hiszen ott van a NASA központja. Nagyon érdekes húsz év volt ez, ma is sok barátunk van ott. Az utolsó repülésem után lehetőségem nyílt arra, hogy új hivatást válasszak, így kerültem Párizsba a NASA európai képviselőjeként. Számomra ez a diplomáciai feladat fantasztikus lehetőség volt, teljesen más, mint amivel addig foglalkoztam. Nagyon érdekes volt pontos képet kapnom az európai űrkutatás helyzetéről és általában véve az európai kultúráról.
– Pályaválasztásában milyen szerepet játszott a családja?
– Gyerekkorom óta érdekel a csillagászat és a világűr, apám minden hónapban elvitt a planetáriumba. Ez az ötvenes években történt, akkoriban nem léteztek még űrhajósok, csak a tudományos fantazmagóriák világában.
– Tehát Verne Gyulát olvasott.
– Pontosan. Minden érdekelt, ami a világűrrel kapcsolatos. Ekkoriban Gagarin és John Glenn nyomdokain lehetett űrhajóssá válni. Ők berepülő pilóták voltak, engem viszont soha nem érdekeltek a katonai repülőgépek, ezért csillagász lettem. Az új kutatási területek foglalkoztattak, a röntgen- és a gamma-sugárzás. Ezek nem hatolnak át az atmoszférán, így ki kellett menni a világűrbe, hogy megfigyelhessük őket. Távcsöveket terveztem, amelyeket el lehetett helyezni egy szatellitben, majd fellőni a világűrbe. 1977-ben ráakadtam a NASA felhívására, amelyben űrhajósjelölteket kerestek. Ekkor már nemcsak pilótákra volt szükségük, hanem mérnökökre, orvosokra, tudósokra is. Jelentkeztem, és szerencsére kiválasztottak. Ennyi.
– A családja örült ennek? Olvastam, hogy az egyik űrhajós gyereke azt panaszolta, az apja sajnos csak űrhajós, pedig lehetne seriff is.
– Ha focista lettem volna, az biztosan izgalmasabb. Két fiam van, az idősebbik hároméves volt, amikor Houstonba költöztünk, a kisebbik már ott született. A leghétköznapibb dolog volt számukra, hogy én űrhajós vagyok. A feleségek helyzete már sokkal nehezebb, ők nagyon aggódnak a fellövéskor. A Challenger katasztrófája után a fiaim is nehezebben viselték a dolgot.
– Sokszor fogta el a félelem?
– A félelem nagyon személyes dolog. Véleményem szerint számolnunk kell a veszéllyel, amely az űrtevékenységgel együtt jár, de tudnunk kell kezelni. Ha az űrhajós a rakétába lépéskor, a kilövés előtt fél, az megakadályozza a munkájában. Ilyen esetben más pályát kell keresni. Sok edzés van addigra már a hátunk mögött, a szimulátorok segítségével sok tapasztalatot szerzünk, tudjuk, hogyan kell a problémákat megoldani. Bízni kell abban, hogy ha történik valami rendkívüli, tudunk reagálni rá.
– Ön öt alkalommal járt a világűrben. Szenvedett-e ott valaha is a magánytól?
– Minden repülésem alatt heten voltunk az űrhajóban, így képtelenség magányról beszélni. Talán csak akkor, amikor a szkafander rajtam van, amikor az űrhajón kívül az űrben sétálok vagy a távcsőjavítások idején. Már az első föntlétem alatt részt vehettem egy űrsétán. Amikor új alkatrészeket szereltünk a Hubble távcsőbe, várni kellett, hogy a földi ellenőrzés visszajelezzen, minden rendben van. Így néha volt egy kis értékes szabadidőm, amelyet arra használhattam, hogy megfigyeljem a világmindenséget. Hátat fordítottam az űrhajónak, és abban a pillanatban rám szakadt a magány, éreztem, hogy egyedül vagyok, kis bolygó a világmindenségben. Ez bizonyos értelemben megrázó volt.
– Az ilyen pillanat tűnhet mentálisan a legveszedelmesebbnek egy laikus számára.
– Nem, számomra egyáltalán nem volt az. Ellenkezőleg. Olyan volt, mint egy álom. Egész életemben arról álmodtam, hogy egyszer eljutok a világűrbe, lebegni fogok a súlytalanság állapotában. Akkora szerencsém volt, hogy valóra válthattam az álmomat. Persze ez a fajta szemlélődő magány nagyon ritkán adatott meg nekem is, ott fönt általában összeszedetten kell dolgozni, rettentő elfoglaltak vagyunk.
– Nehéz maradandó károsodás nélkül átvészelni a súlytalanság állapotát?
– A súlytalanság állapota valóban sokféle fiziológiai változást okoz. Amikor az ember megérkezik a világűrbe, az az első érzése, hogy minden testfolyadéka, az összes vére a fejébe száll. Ez hatalmas fejfájást okozhat az első három napon, egyensúlyzavarok lépnek fel, az űrhajósok több mint felénél megjelenik az űrbetegség. Én szerencsére nem szenvedtem ilyentől, de gyakran bekövetkezik. Ha túl sokáig marad valaki a világűrben, annak már többé-kevésbé súlyos következményei lehetnek, például az izmok elveszítik erejüket, a szív nehézségekkel küzd, a csontok kalciumot, meszet veszítenek. Én csupán néhány hétig voltam egyfolytában a világűrben, a leghosszabb ott-tartózkodásom az utolsó repülésen volt, tizenhét napig tartott. Ez nem túl sok idő. A hatások a földre szállás után is megmaradnak még, de egy-két nap alatt újra megszokja az ember a földi létet.
– Lelki károsodást nem szenvednek?
– Sokkal nehezebb dolog az agyra, az értelemre gyakorolt hatások elemzése. Egy űrrepülés nagyon intenzív élmény. Felmerül a kérdés, hogyan lehet elviselni ilyen tapasztalatot, ekkora szépséget. Sokan nem képesek új életet kezdeni az űrhajózás után. Nekem ebben is szerencsém volt, hiszen nagyon érdekes pálya nyílt meg előttem, így nem volt nehéz a váltás. A négyéves diplomáciai tevékenység után újra pályát módosítottam, Bostonba hívtak professzornak. Életemet tudományos munkával kezdtem, és most ugyanoda értem vissza.
– Ön vallásos?
– Érdekelnek a spirituális dolgok. Zsidó vagyok, megtartom a zsidó ünnepeket, vallásos nevelést adtunk a fiainknak. Az űrben lenni nem vallási élmény, de csaknem mindenki, aki űrrepülésen vett részt, átélt valamiféle mély belső élményt is. Az ember nézi az univerzumot, látja, hogy csodálatos, hogy óriási. De érezni a világűr életellenességét is. Amikor a Földet nézzük, az az érzésünk, hogy ez az a pont az űrben, amely véd minket, az életet biztosítja számunkra. Sok űrhajós ökológussá válik a repülés után. Új érzés születik bennünk a Föld iránt, rádöbbenünk, hogy mit jelent számunkra, arra, hogy nekünk is védenünk kell. Amikor az ember kilép a házából, és megfigyeli az égboltot, az eget kéknek és nagynak látja. Ám a világűrből a kék ég hihetetlenül kicsi. Egy vékonyka vonal, amely körülfogja a Földet. A kilövés után egy perccel már el is hagyta a rakéta a kék eget, amely fekete lesz, nagyon mélyen fekete. Megtapasztaljuk, hogy az élet csak nagyon vékony atmoszféraréteg alatt létezik. Ez nagy hatást gyakorol az emberre.
– Egy űrhajóban nincs sok hely, ha heten vannak összezárva. Vannak feszültségek, konfliktusok?
– Igen, előfordulhatnak. Főleg azok között, akik sok időt töltenek együtt a világűrben. Például az olyan csapatoknál, amelyek űrállomásra mennek, s hat hónapot töltenek összezárva. Lélekgyógyászok figyelik őket, hogy megmondják előre, várható-e közöttük konfliktus. Ha valaki sokáig marad a világűrben, pszichológiai segítséget kap a Földről: telefonon beszélgethet a családjával, filmeket, könyveket adnak neki. Nagyon fontos, hogy biztosítsák a legénység tagjainak lelki egyensúlyát. Ezzel szemben egy űrhajós utazás nem tart tovább két, két és fél hétnél. Ezt megelőzően az ember kétéves edzésen veszt részt a társaival, tökéletesen ismeri a többieket, így csaknem mindent el tud viselni a két hét alatt. Nekem szerencsém volt, mert a csapat minden tagjával jó barátságban voltam, mindenki szeretetre méltó volt, így nem keletkeztek személyi problémáink.
– Ez jó diplomáciai előtanulmány is lehetett önnek.
– Így van. Az ember egy közösség tagja, és most nemcsak arról a kis csapatról beszélek, amely az űrhajóban együtt repül, hanem arról a hatalmas teamről, amely az ügyért dolgozik. Ott a houstoni ellenőrzőcsapat, a floridai kilövő-munkacsoport – ilyen űrmisszióhoz emberek ezrei kellenek. Az űrhajósok kiválasztásakor fontos szempontként vizsgálják, várhatóan hogyan fog majd egy közösség tagjaként dolgozni, viselkedni. Ha valaki túlzottan egoista természetű, ne legyen űrhajós.
– Elmesélné egy napját a világűrben? Mikor kel fel, mit eszik, mikor pihen, hogyan alszik?
– Van repülési tervünk, nagyon szigorú órarendet kell szorosan követnünk. Hogy ez mennyire rugalmas, az a misszió természetétől függ. Például ha szatellitre kell menni az űrhajóból, akkor azt nagyon pontosan kell elvégezni. Ezek a dolgok már nem tőlünk függnek, hanem az égi fizikai és mechanikai törvényektől. De ha csak fényképeket kell készíteni, sokkal rugalmasabban kezelhetjük az időbeosztást. Az űrállomás tagjai számára megvan a kötelező ténykedések napi listája, sőt heti terv is van. Naponta nyolc óra alvási lehetőségünk van, reggel másfél órát kapunk arra, hogy elkészüljünk, reggelizzünk, olvassunk, megtervezzük a napi teendőket.
– Hány órakor kelnek fel?
– Az idő a világűrben egészen mást jelent, hiszen tizenhatszor kerüljük meg a Földet minden 24 órában. Fedélzeti idő szerint élünk, amelynek semmi köze nincs a nap járásához. A nap tizenhatszor jön fel és nyugszik le naponta, tehát az ottani életet az órarend vezérli, nem a nap. Tíz-tizenkét órát kell dolgoznunk a világűrben. Ezt csak az ebéd szakítja meg, amely pihenéssel együtt két óra.
– Sok időt tölt kint az ember a világűrben egy űrséta alkalmával?
– Ha nagyon bonyolult a feladat, igen. Sok űrhajón kívüli kirándulással vagy javítási munkálattal sietni kell. Ugyanis maximum nyolc, esetleg kilenc órát bír ki az ember a szkafanderben. Ha űrtávcsövet javítunk, egy vékony köldökzsinór mindig összeköt minket az űrhajóval, hogy el ne lebegjünk. Vigyázni kell, hogy ne veszítsük el az egyensúlyunkat, akkor inkább meg kell állni, és csak utána folytatni a munkát. Az első repülésem alatt, az első űrsétámon egy műhold javításán fáradoztunk, és szerettük volna elvégezni a teendőket a napfény időszakában. A houstoni csapat ellenőrizni akarta a munkánkat, de a nap lement, és nem volt már elég fény. Megkérdeztek minket: untatna titeket, ha kint maradnátok még egy órát, és ott megvárnátok a napfelkeltét? Természetesen maradunk, feleltük, semmi gond. Így tölthettem 45 percet tétlenül a világűrben lebegve, a Földben és az égben gyönyörködve. Felejthetetlen volt. Napjainkban az űrtevékenység kifejezetten technikai jellegű, ezért művészeket még nem szállítunk a világűrbe. Ám vannak olyan űrhajósok, akik az élmények hatására művésszé, festővé váltak. Egy orosz űrhajós, Leonov, aki elsőként tett űrsétát, vagy Bean, aki a Holdon járt, festők lettek, és óriási sikerrel árulják a képeiket. De az űrhajósok általában mégis csak műszaki emberek. Vannak persze köztük olyanok, akik verseket kezdtek írni. Ne gondoljunk nagy költészetre, inkább arról van szó, hogy megpróbálják kifejezni magukat. Az én kifejezési eszközöm a fényképezés, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a fotóim nem rosszak. Nem könnyű megosztani a világűr élményét, mert itt a nyelv semmit sem ér. A nyelvet ugyanis a közösen átélt tapasztalat alakítja ki. Mivel a világűrbeli tapasztalatunk olyan új, olyan különböző minden eddigitől, nagyon nehéz átéreznie annak, aki sohasem élte át. Ezért kell a nyelv mellé felsorakoztatnunk a képet, a hangot, és mindent meg kell tennünk azért, hogy az emberiség közös élményévé tegyük, amit láttunk. Minden felfedezés akkor nyer igazán értelmet, ha nyilvánosságra hozzák. Az űrhajósnak nagyon türelmes embernek kell lennie. A Challenger katasztrófája után csillagászati misszióra indultam volna, de mindent annulláltak, négy évet kellett várni 1990-ig. Hiába mentünk Floridába a kilövésre várva, szökött a hidrogén, ezért a kilövést lefújták. Ez hosszú történet volt, hatszor utaztunk Floridába, és minden alkalommal lefújták a kilövést, csak hat hónap múlva indultunk. Ha az embernek nincs ereje elviselni az ilyesmit, ne legyen űrhajós.
– Oriana Fallaci könyvében olvastam, milyen megrázó volt számára űrhajós barátja, Theodor Freeman halála. Ezzel szemben a pilótatársak láthatóan másként élték meg az esetet.
– Fallaci a hatvanas években írta a könyvét, amikor még minden űrhajós berepülőpilóta volt. Az ilyen foglalkozású emberek igen gyakran veszítik el a barátaikat. Olyan módszert kell tehát kifejleszteniük, hogy jól tudjanak reagálni, túl tudják élni a veszteségeket. Ez nálunk is így van, veszélyes mesterség a miénk. A Challenger egész legénységét elveszítettük, barátaim voltak közöttük, ismertem az egész csapatot. Mit lehet tenni ilyenkor? A legnehezebb persze az űrhajósok családjának, hiszen ők csak belesodródnak a dolgokba.
– Fallaci azt állítja, hogy nem lehet az űrhajózást egészségesen megúszni.
– Én úgy tapasztalom, hogy megőriztem mind a fizikai, mind a lelki egészségemet. Való igaz, vannak olyan űrhajósok, akik képtelenek jól reagálni a normális földi életre. Jól ismertük annak az űrhajósnak a példáját, aki holdutazása után nem tudott visszailleszkedni a földi keretek közé. Néhány év alatt alkoholistává vált, majd kigyógyult belőle, és most már jól van.
– Azt olvastam, az űrhajósok nem szeretnek regényt olvasni, mert az nem életszerű, hanem kitaláció. Ön mit olvas?
– Mindent olvasok: regényt, történelmi könyveket, filozófiát. Az nem igaz, hogy az űrhajósok nem becsülik a fantáziát. Az űrbe utazni, már ehhez is fantázia kell, nemde?
– Mondhatnánk azt is, hogy a földi kultúra csekélység a világmindenséghez képest, hiszen csak a földön érvényes. Ha nincs többé Föld, Shakespeare és Goethe sincs többé. Ez a relativitás.
– Ez a relativitás értelmezése: az ember, aki a Holdra lépett, megállapította, hogy ha egyetlen ujját a szeme elé tartja, meg tudja semmisíteni a Földet, minden kulturális kincsével együtt. Ki tudja, lehet, hogy a jövőben lesznek olyan emberek, akik a Marson fognak lakni, és a civilizáció ki fog terjedni a világűrben. Hogy is mondta Ciolkovszkij, a világűr prófétája? „A Föld az emberiség bölcsője, de az ember nem lehet élete végéig bölcsőben.”