Köznapló

Április 13., csütörtök
Néha meglátok egy fotót, és percekig nem tudom levenni róla a szemem. Miért? Mert mindig az után ácsingózom, amihez nem értek, és a fotózás ilyen. Szeretem a kivételes képeket, készítőik kivételességét ugyanúgy: tehetségük meg tudja állítani az időt, ha nem is sokra, egy tized vagy század másodpercre feltétlenül. Dolgoztam legjobbjaikkal, de sokat csak névről ismerek, mint a brazil Salgadót.
Az ő kubai kiállításán jutott eszembe: ha a klasszis fotósok képesek álljt parancsolni az időnek, ezek együttes ereje összeadódva miért nem koptatta el a négyévenkénti szökőnapot? Miért nem lassítja le a Föld forgását? Vagy ami fontosabb: miért nem lassítja le a ránk diktált tempót? Hisz a fotósok épp azért futnak annyit, hogy mi megálljunk a képeik: a nagy pillanatok előtt…
Hagyjuk ezt, rossz kérdésekre nem lehet jó választ adni, olyan lesz mind, akár a vizezett pálinka: erőtlen és hamis. Amúgy is rég volt ez a kiállítás, azóta több lettem pár évgyűrűvel, és látom, csak azok a képek őrzik meg erejüket, amelyek nem kötődnek helyhez, névhez és van bennük valami örök, másként szólva: időtlenek.
Mert mit is teszünk, ha elénk kerül egy fotó? Viszonyítunk: mércének odarakjuk addig megélt perceinket, óráinkat, éveinket. Ezek együttesét a közszáj életnek mondja, helytelenül: az biológiai fogalom. Pontosabb, ha életidőnek nevezzük. Értékét nem hossza adja, hanem az emlékek ereje. Milyen elevenek a képek, amelyeket fontosabb pillanatainkról a lelkünkben őrzünk.
Ezeket tesszük egy valóságos fotó mellé, mikor viszonyítunk. Ha a kettő közel van egymáshoz, azt mondjuk, a kép jó, a kép remek. Ha viszont annyira más, hogy láttán megborzongunk, akkor olyasmi történik, amiről az elején szóltam: megérint bennünket az időtlenség hűvöse.
Mert minden az időről szól: a jól megválasztott időről – akkor is, amikor a fotós exponál, és akkor is, ha egyik képe adott órában elénk kerül.
Ez az elmélet. A gyakorlat néha egészen más. Egyszerűbb.
Az amerikai fotós, Irvin Penn képet akart csinálni Picassóról. Öt percet kap, mondta a zsugoriságáról híres festő, aki pénzénél jobban csak az idejét sajnálta másoktól. Ó, az bőven elég, mondta Penn, és bevezette a műtermébe Picassót. Ráfordította a zárat, a kulcsot kidobta az ablakon, aztán odafordult a mesterhez: kezdhetjük? A festő kinézett: jó magasan voltak. Kezdhetjük, felelte.
Így kell az idővel bánni, mondhatnánk, ám utánanéztem, s kiderült, hogy a történetből, bár szerepel Penn albumának előszavában, egy szó sem igaz. A képek Picasso tengerparti műtermében készültek, ahol nem lehetett csak úgy kulcsra zárni egy ajtót, a mester fellármázta volna a házat; másfelől ott voltak a nők. Francoise és Jaqueline úgy vigyáztak Pablójukra, mint az életükre, hiszen tényleg ő volt az életük.
Fontos tanulsága van ennek.
Mindegy, igaz-e a történet, vagy sem, vannak, akikre rá kell zárni az ajtót. Magunkra, másokra, kívülről vagy belülről, egyre megy. Az a fontos, hogy legyen idő arra, amire kell. És akkor lesz.

Április 15., szombat
A Mikrokozmoszból való az utolsó dallam, amit Bartók idehaza játszott: Kis kece lányom… 1940. október 8-án ezzel zárta búcsúkoncertjét. Lecsukta a zongora fedelét, felállt, és elhagyta a Zeneakadémia termét.
Ma eszembe jutott a dal, fennhangon énekeltem a lányomnak. Akinek apró gyermeke van, hamar megtudja, mit ismer a népdalkincsből, s hány versre emlékszik azokból, amelyeket az iskolában tanult. Nekem nem ezzel volt bajom, hanem a szóval: kece… Nem tudtam, mit jelent. Használtak ugyan szülőhelyemen, a Nagykunságban egy szót, a kecélést, de másra. Ha a gyerek nem nőtt még nagyra, s lábát a váz alatt rakta a túlsó pedálra, úgy tekert, akkor kecélt – ennek aligha lehet köze hozzá.
Levettem a polcról az értelmező, aztán a szinonimaszótárt, egyikben se volt nyoma. A néprajzi lexikonban a kece fenékhálóként szerepel, a Margalits-féle Magyar közmondásokban viszont sehogy. Már indultam volna a könyvtárba, ott biztos találok egy tájszótárt, amikor észrevettem a polcon a Magyar szólások és közmondásokat, O. Nagy Gábor gyűjtését. Mi áll a 343. oldalon? Hányja a kecét – mindenképpen férjet akar fogni magának.
Tyű, de örültem! Egy kézműves ujjonghat így, ha rálel valahol egy csinos szerszámra, s még nem tudja, mire jó, ám sok próbálkozás után kitalálja. Én is folyton próbálkozom, szeretném, hogy a magyar nyelv, amely számomra minden, napról napra teljesebb legyen. Néhány szóba szinte szerelmes vagyok. Leginkább a mezei virágok nevébe. Most nyílnak. Rajtuk kívül a Kis kece lányom tudatta velem, hogy itt a tavasz. Megmozdult minden, ilyenkor énekelni is jobb. A hang messzebbre jut, és tisztábban cseng. A lányom figyelt rá, ennyit akartam, nem többet.

Április 17., húsvéthétfő
Két mondat is megállított tévézés közben – néha türelmetlenül, sétálva nézem a műsort. Az egyik a Duna tévé finn sorozatában hangzott el. Az ikonokról készült, és a narrátor arról beszélt, hogy a korvinovói Szent György-templom falfestményei túlélték az ötszáz éves török hódoltságot. Az ottománok nem korlátozták a vallásgyakorlást Macedóniában, ahogy a mórok is épen hagyták spanyol földön az egyistenhitűek templomait. Misézhettek is, csak rendesen fizessék az adót.
Az RTL Klub baranyai tudósítója meg arról a felmérésről számolt be, amely kiderítette: száz iskolásból csupán egy tudta, a húsvét vallási ünnep. A többi ajándékozási alkalomnak tekintette, és ki fényképezős telefont, ki MP3-as lejátszót, míg sokan pénzt kértek a szüleiktől.
Százból egy tudta? Bravó! És mit mondott az ünnepről apuka, anyuka? A tanárok? A Biblia a polcon? Vagy az minek? Egy pappal beszéltem a minap, szerinte a lakosságnak az a része, amely kereszténynek mondja magát, talán tíz százalékban vallásos, a többit megkeresztelték, ha egyáltalán…
Láttam egyszer magyar csoportot betódulni a salzburgi dómba – mint a vadak. Izzadt pólóban, rövidnadrágban, a férfiak a zsokésapkát a fejükön felejtve, rágógumit csócsálva, hangoskodva vonultak az oltárig és vissza. A helybéliek félrehúzódtak, meg voltak ijedve.
Volna két kérdésem. Az első: honnan tudta volna bármelyikük, mint kell viselkedni ilyen helyen; mondta nekik valaki az iskolában, a hivatalban vagy bárhol? Aggódva mesélte évekkel ezelőtt egy falusi esperes, hogy van felszentelt, ifjú pap, aki csak ott hajlandó szolgálni, ahol megáll a gyorsvonat. Most következik a második kérdés: nem volna hasznos papjainknak újrakezdeni a krisztusi gyakorlatot, és fényt gyújtani előbb apró közösségekben; s amikor újra él a remény, akkor terelni össze őket nyájjá?

Április 19., szerda
A kert a ház fölött van, és meredek. Liheg az ember, mire felér a végébe. Ideje volna az egyenes vonalú lépcsőt szerpentinúttá alakítani, a kínaiak is ezt tanácsolják, és kert dolgában az ő praxisuk sok ezer éves. Meg is kérdeztem valakit a földmunka áráról, de olyan számot mondott, hogy a szarka ijedtében elröpült a szomszéd fenyőjéről.
Hazaérve levetettem az inget, és megnéztem magam a tükörben. Aki ott állt, nem volt se atléta, se szervezett földmunkás, úgyhogy izmaira ráfér egy kihívás. Már kora reggel az íróasztalnál ülök, attól csak a fenekem nő, a bicepszem semmiképp, szóval, jobb, ha azt a szerpentint magam csinálom. Ha hetente csak két-három métert haladok, azt se a tenyerem, se a készülő könyv nem sínyli meg.
Tegnap vizsgáztattam magam először: elültettem néhány fát. Kajszit, batul almát, besztercei szilvát, jaboulay cseresznyét, epret, ezenkívül kétféle díszfát és háromféle ribizlit.
Persze az igazságnak ez csak a fele. A másik, hogy nehéz volt kiásni a gödröket. A meredek lejtőn lecsurgott a porhanyós lösz, rengeteg gyökér állt az ásó útjában, egyre gyakrabban megálltam, kíváncsian nézve egy-egy madár után, és nemigen örültem jobban annak a vacak esőnek, amely eleredt. Felhőszakadásban nem lehet ültetni, ezzel futottam be a házba. Este úgy dőltem ágyba, mintha leütöttek volna.
Így aztán csak ma fejeztem be az ültetést.
Ezúttal a gyönyörűség állított meg többször: virágzik a két cseresznyefa. Amikor végeztem a munkával, levetettem a kerti gúnyát, körmöm alól kipiszkáltam a földet, és elővettem a japán költők verseit. Kosztolányi fordította őket, és több szól a cseresznyevirágzásról. Ki No Tsurayukié volt talán a legszebb: „Halkan havaz / s hajunk legyezi a tavasz. / Mi e csoda? Mi ez a hó? / Nem föntről, az égből való. / Ez a tavasz szagos hava. / Virágzik a cseresznyefa.”
Másodjára hangosan olvastam el a verset, aztán teát főztem. Amikor elkészült, mézet tettem bele, s a feleségemnek azt mondtam: a mai nap se telt el hiába. Előtte is tea gőzölgött, illata bejárta a szobát. Észre se vettük, hogy beesteledett.