Köznapló

Április 8., szombat
Több adón hallottam a hírt, tehát igaz: az Orosz Tudományos Akadémia javasolja Lenin mauzóleumának felszámolását a Vörös téren. Temessék el, mint bárki mást, mondják.
Annak idején tagja voltam egy „gyelegácijának”, csoportunkat soron kívül engedték be a mauzóleumba. Az utazás vigaszdíj volt a szakszervezettől. Darvasi István, a Magyar Hírlap főszerkesztője akkor már harmadszor vétózta meg a javaslatot: nem lehettem „kiváló dolgozó”, viszont ennek fejében kilenc kollégával eljutottam Üzbegisztánba. Az első stáció a Lenin-múmia volt.
A csapat vezetője figyelmeztette a társaságot: beszéd nincs, megállás sincs, a mauzóleumban egyenletes tempóban kell haladni, attól meg isten óvjon bárkit, hogy fényképezni próbáljon, az ilyennel szemben nem ismernek kíméletet a katonák. Nem sikerült megtudnom, mit jelent ez a kíméletlenség, de éreztem, könnyebb lehetett az eleven Dzsingisz kán elé kerülni, mint a tartósított ember üvegkoporsója elé.
Nem lelkesedtem a pogány zarándoklatért, ezért inkább a látogatók arcát figyeltem. Az oroszok meg voltak rendülve. Nem csoda. Ennek a vallásos népnek lerombolták a templomait, ami kincs volt bennük, eladták dollárért: istenük az a kopasz, tuskólábú ember lett, és nem zavarta őket, hogy véres a keze.
A véres kéz amúgy is erőt sugall, s akkor még aligha látták Lenin képét 1924-ből – pár éve azért vettem meg egy nyugati magazint, hogy kivágjam és naplómba ragasszam. A nagy október vezére egy fonott hintaszékben ül, a vérbajosok eszelős tekintetével néz a lencsébe. A fején tatár sapka félrecsapva, a kabátján perzsagallér, a lába pléddel betakarva – egy roncs.
Ebből rakták össze a mumifikáló szakemberek azt a figurát, akit a Vörös téren hatalmasnak és bölcsnek kell majd látni. Sikeres munkát végeztek: az oroszok annak látták Lenint, ezért háborognak most, hogy néhány „semmittevő” akadémikus kitelepítené. (A jelző itthoni, magam hallottam, olyan korszak hozománya, amikor csak az „dolgozott”, akinek a keze munka közben piszkos lett, a többi naplopó volt, ingyenélő, és örülnie kellett, hogy az előbbiek eltartják…)
Mit jelent ez? Az ikonok örökkévalóságát.
Mert Lenin ikon lett, és nemcsak élt, de él, és még jó darabig élni fog. Sztálin ugyanúgy, hiába tudjuk, hogy harminc–negyven millió embert irtott ki, amire egyszerűen nincs példa a történelemben… A németek jó tíz éve kíváncsiak voltak a szovjet festészet „realista” remekeire. Moszkvától anyagot kértek, és kiállították Kasselben. Nem tudom, milyen szemmel nézték Deineka és Petrov-Vodkin képeit – mintha Hitler művészeinek munkái lettek volna: csupa derű, csupa kacagás.
Központi helyre Resetnyikov alkotása került: A nagy eskü. 1949-ben készült, Sztálint mutatja. Egy színház vagy operaház színpadán áll, mögötte vörös függöny, a nézőtéren munkások, kolhozparasztok olyan öltözékben, mintha egyenesen a gyárból és a földekről érkeztek volna. Sztálin balját a szívére teszi – csoda, hogy nem rúgta le magáról a festéket a vászon.
Mit látok a mauzóleumlátogatás másnapján a taskenti repülőtéren? Egy kisbuszt, hátsó üvegén jókora Sztálin-képpel. Mikor volt ez? 1982-ben.
Ezért vagyok óvatos, mikor a holnapi választásra gondolok. Kádár János lába nyomát még látni a Csalán utcai aszfalton, és számosan vannak, akik mindmáig lábasból eszik a pörköltet – kanállal.
No, és még valami… Szolzsenyicin leleplező könyve, a Lenin Zürichben a könyvtár polcán csaknem érintetlen: 1998-as megjelenése óta ketten voltak rá kíváncsiak. Arra viszont mérget veszek, hogy Moldova könyve, amit Kádárról ír, sláger lesz. Pedig a csippentős szemű fiumei több embert akasztatott, mint Haynau, a bresciai hiéna.
Szolgaföld ez még mindig, ahogy az oroszoké is az.

Április 9., vasárnap
Este hétkor bekapcsoltuk a tévét, és a közszolgálati csatornán próbáltuk követni a parlamenti választást. Nem sikerült. Természetesen mi is úgy voltunk, mint bárki: az országos eredményen kívül a magunk körzetére lettünk volna kíváncsiak. Hiába. Tíz óráig nem sikerült megtudni, hogy a Verőce–Nagymaros–Zebegény térség jelöltjei hogyan szerepeltek. De azt sem mutatták, mint áll a verseny a feleségem szülőhelyén, Csongrádon. Szavam se lenne, ha nem játszották volna be tucatszor néhány város és fővárosi kerület részeredményeit.
Negyed tizenegykor kikapcsoltam a masinát, tiszteltetve a közszolgálati tévé stábját Baló Györggyel az élen. Választási műsoruk rendszer nélkül és kuszán adott információkat. A hírek szerint hetekig készültek. Mire? A köz pénzéből nem tudták a közt kiszolgálni. Dilettánsok.

Április 11., kedd
Címek a lapokból: Az MDF-fel nyerne a Fidesz; Földharcot kezd a Fidesz az MDF-esekért – minden a választásokról szól, ez lehet az oka, hogy némely írást mintha a totózóban vetette volna papírra szerzője: tippel, számol, ki győz, ki veszít. Keresek egy erős tollal írt riportot, egy eleven tudósítást, amely bizonyítaná, hogy az újságíró az olvasót szolgálja, s csak utána a politika céljait. Nemigen találni ilyet.
Van azért helyszíni riport: a Népszava egyik munkatársa április 7-én a szabadtéri kommunista szoborpark pártaktívájáról írt Osztyapenko lépést vált címmel. Nem kellett volna. Mert lehet ütni-vágni az ellent, de nem így. Stílussal. Ez nem az. Ez szégyen. Nem a lapé: a te pályafutásodé, kedves kolléga, aki szép interjúkat készítettél egy időben. Hiszem hát, hogy érteni fogod Hamvas Béla szavait. Hozzád írta őket: „Aki a létért való küzdelemben magát kompromittálja, bármiért, kenyérért vagy félelemből, vagy becsvágyból kompromisszumokat eszel ki, és alkuszik, az lényének eredeti fajsúlyát visszavonhatatlanul elveszti.”
Ne veszítsd el, barátom!

Április 12., szerda
Korán kelek, s az éberségért minden reggel váltófürdőt veszek. Ilyenkor eszembe jut: nem vagyok korrekt. Berzenkedem a finn vérrokonság ellen, a fürdőszobában mégis úgy eresztem magamra előbb a forró vizet, majd átmenet nélkül a hideget, ahogy a szaunázó északiaknál szokás. Hatásos módszer, de nem mindig esik jól, ami nyilván azt jelenti, hogy rosszul csinálom, vagy nem nekem való.
A japánoknál ez másként megy. Mániájuk a forró víz, a hidegtől irtóznak. Mivel az átlagéletkor náluk a legmagasabb, igazuk lehet. Állják a meleget betyárul, példa rá Kuszacu fürdője, a Necunoju: a vize ötvenfokos. A vendégek a parton vagy száz kanna vizet öntenek a fejükre, szoktatják magukat a forrósághoz, nehogy elájuljanak, amikor a vízbe mennek. Három percig főhetnek, utána a fürdőmester kiparancsolja őket.
Állítólag azért szeretik a forró fürdőt, mert a lakásuk hűvös: spórolnak a fűtéssel. A megszokottnál is hűvösebb volt az olajválság idején, Tanaka miniszterelnök akkoriban egyszer vastag mellényben érkezett a kormány ülésére. Felállt, megmutatta a lajbit, és a tévén keresztül biztatta népét, kövessék a példát, nem fognak fázni. Attól a naptól a japánok milliószámra vették a mellényeket.
A németek sem fűtötték agyon házaikat, mégis a hideg vízre esküdtek. Tiszta sor: forró náluk nemigen volt. Prießnitz földművesként, Kneipp pedig mint pap felismerte: a hideg víz mértékkel használva sok mindent gyógyít, ráadásul hozzájut a szegény ember is. Ez ugyan kiváltotta az akkori orvosvilág háborgását, de amikor Wörishofenben megépült a Kneipp-intézet, elcsöndesedtek. Addigra Európa már elfelejtette a hideg-meleg fürdők nyugalmas csodáját, amelyet az arabok teremtettek meg a mór Hispániában. Próbálkoztak a franciák és az olaszok is, de „koedukálva”. Le is züllött mind: a tizenhetedik században nemi bajt leginkább ilyen fürdőkben lehetett szerezni. Persze nem csak ott.
1909 májusában gyógyításra jelentkezett Wörishofenben a huszonegy éves Katherine Mansfield, akinél talán csak Csehov írt bensőségesebb, finomabb novellákat a huszadik században. Szerelmi betegségét akarta gyógyíttatni, de hiába járatták vizes fűben mezítláb, a gonorrhoeát nem tudták kisétáltatni belőle. De hagyjuk a vízgyógyászatot.
Ha nőkről van szó, s némiképp a szerelemről, elringat a gondolat, hogy a nők vízben vagy vízből kiszállva a legszebbek, mintha lentről, a mélyből valami varázslatot hoznának közénk. Mi, férfiak itt a szárazon próbálunk hasonló varázslattal szolgálni, de nehéz. Mert hát melyikünk képes úgy átölelni egy nő testét, mint a víz, amely mindenüket simogatja? Így aztán sikerünk időleges. Addig tart csak, amíg nem jön a nyár. Akkor a nők a vizek mellé vonulnak, a parton ledobálják magukról ruháikat, belegázolnak a vízbe, és mi lenyűgözve nézzük őket. Nálunk jobban csak a nap csodálja őket, de ő lenyugszik, mi viszont nem…
Tán azért szállnak a férfiak hajóra, hogy ellessék a legnagyobb víz titkát, a tengerét. Ez nem üres fecsegés, a kikötői bordélyok bizonyítják. Oda a tengerészt várják a legjobban, mert ő viszi legmesszebbre az örömöt, amelyet a lányoktól kap. Legmesszebbre s egyúttal legmélyebbre, mert mikor a viharban hajója süllyedni kezd, utoljára talán épp arra a lányra gondol, akit a kikötőben ölelt – aztán már semmire.
Ha újraszületnék, életemet a vizek titkainak szentelném: a teremtés többi eleme nem őriz ennyit. A víz maga a mindenség, mi is vízből vagyunk, és nem hamuból, mint a szerdai misén halljuk, böjt kezdetén. Ha eleget tudnék a vízről, messze földről jönnének hozzám, mint hajdan a delphoi jósokhoz. Én tanácsokat adnék: tanácsokat életre, szerelemre – mi lehet fontosabb e kettőnél?