Látogatóban Szent Giminanónál

Mindig úgy látszott, hogy vége van az emelkedőnek. De ahogy az ember feljutott a tetejére, kezdődött elölről. Medjugorjéban voltunk, és a Mária-jelenés helyét kerestük. Nagyon kerestünk valamit – menekültünk az őszből a nyárba. Éjszaka érkeztünk meg, háromnapos adriai ámokfutás után. Már jócskán elmúlt tíz óra, amikor megláttuk a régi falu határát. Gyermekek fociztak az úton, kérdeztük tőlük, van-e erre szállás. – Hát persze, itt nálunk – mutattak a kapura mellettünk. A család panziót üzemeltetett, szívesen láttak minket. A családfő rögtön leültetett, és mi csak bámultunk: a kert tele volt gránátalmafával, s fürtökben lógott a fejünk felett a kivi. – Majd csak novemberben szüreteljük, csak akkorra érik meg – mondta, miközben bort és hideg szódát töltött poharainkba. Szemerkélt az eső, olyan langyosan, melegen, hogy mi azt mondtuk: most azonnal elindulunk a szent helyre, ahol Mária a gyermekeknek megmutatta magát, és titkokat mondott nekik. A házigazdánk egyik rokona tudott németül valamelyest, és elmagyarázta, hogy merre kell menni. Végül szó szót követett, és mi az ágyat választottuk. Hajnalban kerekedtünk fel. Ahogy az asszony mondta: a főútról visz rögtön az első erdei út felfelé, látni fogjuk… nem lehet eltéveszteni.
Az első erdei útnál meg is álltunk. Egy szerzetes és jó néhány fiatal énekelve vonult az úton, és mi követtük őket. Valahogy eltűntek a szemünk elől. Nyomaikat egy darabig még láttuk, aztán eltűntek azok is. Az út egy szeméttelepen vezetett át, ahol az építési törmelék és háztartási hulladék között lenyúzott bárányirhák hevertek, fehérlő koponyák figyeltek. Az út ekkor kezdett emelkedni.
Az ég beborult, a levegő egyre nyomottabb, párásabb lett. Mi csak mentünk… Csak mentünk felfelé, és lassan már az ásványvizes üveg is kezdett túl nagy teherré válni. Eltelt vagy másfél-két óra, és az ég szürkesége nem engedett fel.
– Hol vagyunk? Hova megyünk? – kérdeztem útitársamtól, szívbéli jó pajtásomtól, az erdei út szélére huppanva.
– Nem tudom – válaszolta, miközben valami csudanövényt kapargatott ki tövestől a sziklák közül, hogy elvigye magával egy új világba. Ő az út másik felén ült le, így szemtől szemben beszélhettünk.
– Forduljunk vissza? – kérdeztem a következő, immár végtelennek tetsző emelkedő felé sandítva. Vonzott a szelíd lejtő, ami visszavitt volna a világba, ahol otthon voltam. Nem válaszolt.
Mentünk tovább: csak felfelé, felfelé, felfelé… az egyre szürkébb ég alatt, és már nem hittünk a szemünknek – tudtuk, hogy a látszat csal, hogy mindig újabb kaptatók jönnek. De meddig?
– Nem ezt kerestük, nem ezért jöttünk ide, biztos, hogy eltévedtünk, nem itt van a kegyhely…– mondtam, már-már toporzékolva, de ő csak annyit válaszolt:
– Nem biztos…
Én pedig kutyagoltam tovább. A csontjaimban éreztem a végtelen könyörtelenségét. S akkor ismét kinyílt az idő. Megérkeztünk.
Igazi mediterrán fennsík, tüskés bokrokkal, szélcsapta fákkal. Balról egy kis házikó. Kiégve. Körülötte kilőtt töltényhüvelyek mindenfelé. Odabent régi tűzhely, egy ágy romjai, néhány kormos edény… Történelem? Vagy csak egy elhagyott vadászház? Harcoltak itt, vagy csak mi harcoltunk önmagunkkal, hogy láthassuk? A táj maga a béke. Lehet, hogy tényleg itt jár Mária. A kövek és tüskék között elheveredve őt keressük az egyre szürkülő ég alatt. Felkapaszkodtunk az ismeretlenségbe, mintha haza- igyekeznénk. S most figyeljük a gyíkokat a kövek között. Már mindketten tudjuk, csak úton vagyunk, s még jó ideig nem érünk haza.
Lefelé már könnyebb, a hol összesűrűsödő, hol áttetszővé oldódó időben, fátyolos felhők alatt. Arcunkat hűti a szemerkélő eső.
– Ez adatott – mondta szívbéli jó pajtásom, és becsapta az autó ajtaját. Indulunk Magyarországra… A motor berregése olyan most, mint az ágyúszó.
Egyszer csak meglátjuk a táblát, amit idefelé nem vettünk észre: amerről jöttünk, ott van Szent Giminano remete elhagyott otthona… A kiégett ház…
Tán csak néhány száz méter az út a vöröslő hegyoldalig. Az igazi meredélyen hívek százai araszolnak felfelé a fehér kereszthez, ahol annak idején kinyilatkoztatta magát Mária a gyermekeknek. Vörös a föld, és mint óvilági dinoszauruszcsontok fehérlenek benne a kövek, amiket a zarándokok bakancsai csiszoltak simára. És mi megint csak megyünk: felfelé, felfelé, felfelé… A hegytetőről kitárul a táj. Csönd van, a zarándokok rózsafüzér imádsága olyan most, mint a méhek tavaszi zsongása a virágzó fák körül. A vöröslő föld, a márványsimaságú fehér kövek között Mária szoboralakja szinte világít. Mintha a világ szíve közepébe értünk volna. Hála neked, Szent Giminano, úttalan útjaidért – akárki voltál is.