Livingstone álma

Százharminchárom évvel David Livingstone halála után angol és új-zélandi kutatók beteljesítették a legendás Afrika-kutató álmát: felfedezték a Nílus legtávolabbi forrását. Az expedíció a ruandai őserdőben bukkant arra az erecskére, amely fél Kelet-Afrika átszelése, 6718 kilométer megtétele után Egyiptomban hatalmas folyamként torkollik a Földközi-tengerbe.

Kicsiny hajók, ahogyan itt mondják, felukkák várakoznak utasaikra Luxorban. Egyiknek a „kapitánya” fémbögréjét meríti a Nílusba, aztán jóízűen iszik. Nemhiába nevezik Egyiptom ütőerének a sivatagot átszelő folyót. A víz útját a csodás ősi várostól délre valóságos dzsungel kíséri, ám alig száz méterre a medertől már nem látni mást, csak homoktengert. A parton nyomorúságos viskók, meztelen gyermekek tűnnek fel, akiket örömmel kapnak lencsevégre a luxushajókon ringatódzó nyugati turisták. Három nap az út az Asszuáni-gátig.
Négy felfedező azonban ennél sokkal hosszabb túrára szánta rá magát, ugyanis a Nílus forrását akarták megtalálni. Nyolcvan napon át tartott a kaland, s nemrég egy iszapos kis lyuknál ért véget Ruanda északi részén, a Nyungve őserdőben. Három csónakon tették meg – olykor sárkányrepülőre szállva – az öt országot érintő hosszú utat, lázadók, krokodilok támadtak rájuk, trópusi betegségektől szenvedtek, de célba értek.
Az előjelek nem voltak túl kedvezőek, hiszen az utazók korábban is gyakran váltak az ugandai milicisták célpontjává. Az Úr Ellenállásának Hadserege (LRA) nevű lázadó csoport ezt az expedíciót is megtámadta, s megölte a csoport egyik angol tagját, Steve Willist. A férfi az expedíció vezetőjének, Neil McGrigornak a karjaiban halt meg. De a helyi segítőkkel kiegészült felfedezőcsoportnak a tragédia után sem volt nyugta: a helyi hatóságok akadékoskodása és számos kisebb baleset többször a kudarc lehetőségével fenyegette őket.
McGrigor egy brit hajósmagazinnak nyilatkozva emlékezett vissza a legnehezebb pillanatokra. Az ő életben maradása is egy hajszálon múlott, de mint mondta, mögöttük volt már ötezer-ötszáz kilométer, eljutottak oda, ahová fehér ember korábban soha – kivéve azt a hármat, akit az előző hónapban öltek meg a közelben –, s ha feladják, akkor minden kiadás, munka, szenvedés hiábavaló lett volna, így rendületlenül folytatták az utat. Ráadásul ott lebegett a szemük előtt több nagy előd mellett David Livingstone képe, akinek csaknem másfél évszázada nem sikerülhetett élete álma. A kutatók persze aligha hallhattak az Erdélyben született Sass Flóráról, a hihetetlenül kalandos életű magyar felfedezőnőről, aki a XIX. század második felében férje, az angol Sir Samuel Baker oldalán bejárta a világot, s a Fehér-Nílus felső forrásait kutatva rálelt az Albert-tóra. A Baker által is nagyra tartott Livingstone többször is útnak indult, kezdetben a Zambézi folyó vidékét vette célba, majd mind mélyebbre hatolt Afrika belsejébe, többek között azért, hogy a kereszténységet terjessze. Először 1866-ban tűzte ki céljául a Nílus ősforrásának felkutatását, de a mai Tanzánia területén elszenvedett törzsi támadások miatt nem tudott továbbhaladni észak felé. Az a hír terjedt el róla, hogy meghalt, míg aztán rá nem lelt a New York Herald Tribune megbízásából a térségben járt Henry Stanley.
Livingstone azonban betegsége ellenére sem tért vissza Európába, inkább újra elindult – hála az otthonról kapott támogatásnak –, hogy végre rátaláljon arra, amit keresett. Ám a betegségek és sérülések legyőzték, s 1873. május 1-jén meghalt a mai Zambiában fekvő Kitambóban. Bebalzsamozott testét kilenc hónapig tartó úton vitték a tengerhez hűséges emberei, hogy aztán Angliában, a Westminsterben temessék el a nagy álmodozót.
Százharminchárom évvel később azonban Neil McGrigor, Cam McLealy és Garth MacIntyre megérkezett oda, ahová korábban senki. Március utolsó napján véget ért útjukkal bebizonyították, hogy a korábbi elképzelésektől eltérően a Nílus nem az Uganda és Tanzánia határán fekvő Viktória-tótól indul el Földközi-tengerig tartó útjára, hanem százhét kilométerrel nyugatabbról, a Kagera s az azt tápláló Rukara folyó vidékéről. A sikeres felfedezők három nappal később műholdas telefonon keresztül tartottak sajtótájékoztatót a Londonban összegyűlt újságíróknak, amelyen részletesen beszámoltak élményeikről, s arról, hogy az út végén már nem is tudtak másra gondolni, mint egy forró fürdőre és egy nagy alvásra. „A Nílusban az a legcsodálatosabb, hogy végighajózva rajta szüntelenül változik a táj: a nagy történelmi múlttal rendelkező Egyiptomot elhagyva először sivatagi, majd trópusi égövbe érkezünk, végül megcsodálhatjuk a szavannát” – lelkendezett McLealy. A ruandai fővárosban, Kigaliban örömünnep fogadta a kutatókat, az angol Királyi Földrajzi Társaság pedig rögvest előadást szervezett a három bátor ember számára, akik – amint több tudósító fogalmazott – újraírták a földrajzkönyveket.