Megbízhatatlanok

Szigetvilág

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Néhány héttel ezelőtt az egyik tévécsatornán bemutattak egy filmet Atom Egoyan kanadai örmény rendezőről. Egoyan filmjeit az egész világon ismerik; leghíresebb alkotását ne is keressük a magyar mozikban, mert nem játsszák: az Ararát című munkája ugyanis az örmény népirtásról szól, és mint tudjuk, a népirtások nem egyformák. Ha egyszerűen kellene megmagyaráznom: a genocídiumok közötti fő különbség abban van, hogy az egyikről naponta, a másikról havonta, a harmadikról évente hallani, a negyediket pedig csak a történészek tartják számon.


A világszerte ismert rendező a róla készült filmben – amelyet a magyar televízióban természetesen nem követett játékfilm-bemutató – elmondta, hogy szándékosan választott főszereplőnek egy török fiút az örmény népirtást fölelevenítő Ararátban. Ezzel is hangsúlyozni kívánta, nem azért készítette el filmjét, hogy megbélyegezze a mai törököket. És nem akar rálicitálni semmilyen népirtásra sem: Egoyan egyszerűen el akar beszélni egy történetet, el akarja mondani, mi történt népével a XX. század elején. Hogyan történhetett meg, hogy egymillió-kétszázezer (más kutatók szerint egymillió-ötszázezer) örményt alig több mint egy év alatt lemészároltak vagy éhenhalásra ítéltek a szíriai sivatagban.
Egoyan, úgy tűnik, felelőtlen művész, aki képtelen volt filmjének készítése közben tekintetbe venni, hogy Törökország szeretne belépni az Európai Unióba, ezért számára kifejezetten előnytelen, ha egyesek piszkálgatják múltbéli felelősségét az örmények kiirtásában. Igaz, a rendező nyolcvanöt évvel a történteket követően, állítólag vadonatúj évezredben készítette el filmjét, amelyet 2002-ben mutattak be. Ekkor ugyan a törökök előtt még egy sor európai ország várakozott a csatlakozásra, de azért a török érzékenységet Egoyannak illett volna tekintetbe vennie. Igazi művészbárdolatlanság az uniós csatlakozásának küszöbén toporgó ország orra alá dörgölni egy népirtást. Hiszen oly régen történt mindez! Ám ha valaki netán arra a következtetésre jutna, hogy ki emlékszik már az örményekre, annak eláruljuk: Hitler szó szerint ezt kérdezte, amikor tervbe vette a zsidók kiirtását – úgyhogy jobb lesz Európának mással érvelnie. Bizony, egy-egy uniós álláspontnak időnként érdekes árnyalatokat kölcsönöz a történelem.
Egoyan filmje amúgy Oscar-díj-esélyes volt, de aki már látott Oscar-díj-átadó ünnepséget, s akár a televízió képernyőjén keresztül megérezte a légkörét, az mérget vehetett rá, hogy Egoyan filmje nem fog díjat kapni.
Nem is kapott.
Nem baj, ő ettől még az marad, aki végül elkészíthette filmjét, be is mutatták, ismeri az egész világ. Hogy mi, magyarok nem nagyon ismerjük, hát istenem. Nem kell mindenkinek benne lennie a kánonban: a mi kánonfelelőseink ezt annyira tudják, hogy teljesen felesleges kanonizálásaik okain törni a fejünket. Minek minket, magyar nézőket információkkal, tudással, művészi alkotásokkal kényeztetni? Ott van nekünk Bud Spencer meg Győzike.
Az ember azt gondolná, hogy legalább itt, Európában, éppen a zsidók kiirtásának hitleri terve miatt jobban számon kellene tartanunk a muzulmán világba ékelődött keresztény örmények tragikus sorsát. Valahogy mégis másképpen alakul. Úgy tűnik, mintha az örmény népirtás másodrendű dolog volna, amelyet politikai okokból egyszerűen nem szalonképes túl sokat emlegetni.
Szerencsére vannak, akiket ez mégsem érdekel. Az örmény genocídium 90. évfordulójának napján, éppen egy éve egy izraeli professzor, Jair Auron arról nyilatkozott a rádióhallgatóknak, hogy őt egészen 1989-ig nem foglalkoztatta különösebben az örmények sorsa. Akkor azonban olvasott egy hírt, miszerint hazája Törökországot támogatja abbeli törekvésében, hogy az Egyesült Államok ne nyilvánítsa április 24-ét az örmény genocídium emléknapjává. Ez a hír Jair Auron professzort felkavarta. Megrendítette. Eldöntötte, hogy kiszélesíti korábbi kutatási témáját, a holokausztot, és ma már kifejezetten az örmény genocídium a kutatási területe. „Érthetetlen volt számomra, miért támogatjuk mi a népirtás tagadóit. Akkor kezdtem tanulmányozni az örmény népirtásra vonatkozó izraeli álláspontot. Néhány hónappal később beharangoztak egy dokumentumfilmet a tv 1-es csatornáján, akkoriban az egyetlen erről szóló dokumentumfilmet, amelyet 38 országban bemutattak. Vissza az Araráthoz volt a címe. A televízió minden magyarázat nélkül egy, a méhek életéről szóló természetfilmet vetített helyette. Próbáltam megérteni, mi is történik. Kiderült, hogy a dokumentumfilmet a külügyminisztérium nyomására vette le a televízió a műsoráról.”
Nálunk ilyen döntéshez még külügyminisztérium sem kell. Cenzúrázza magát önként a közszolgálat. Egy-két folyóirat érzi a kötelességét (a Szombat több írást is szentelt a témának); diákok az interneten (http: //mfanni.play.hu) mélyebb érdeklődést, nagyobb affinitást tanúsítanak a téma iránt, mint azok a médiamunkások, akiknek elsőrendű dolguk lenne a XX. századi történelmi emlékezet ébren tartása.
Magyarországon számos örmény, illetve örmény származású ember él, Erdélyben még körülhatárolhatóbb örmény közösségek élnek, sokan közülük „magyar örményeknek” nevezik magukat. Az aradi vértanúk között két tábornok is örmény származású volt: Kiss Ernő és Lázár Vilmos – ez külön nyomatékot ad az emlékezés fontosságának.
Mindez azért is jutott eszembe, mert kezembe vettem egy nemrég megjelent könyvet (ezt is a Nagyvilág adta ki, akárcsak A kommunizmus fekete könyvét, látszik, hogy nem bírnak magukkal), címe: A táborok évszázada. Elég baljós cím, a borítón ráadásul a szerzők – Joel Kotek és Pierre Rigoulot – neve alatt szögesdrót, hát akkor nagyjából tudjuk is, miről lesz benne szó.
Nem biztos, hogy tudjuk.
Most, hogy közeledik április 24-e, az örmény genocídium évfordulója, jól tesszük, ha elolvassuk a szerzőpáros könyvét. Olyan katonás rendbe sorakoztatják a koncentrációs táborokat, hogy csak nézünk. Kubával kezdődik a lajstrom, még éppen a XIX. században vagyunk (1896), folytatódik a búrokkal, és megy szépen sorban. Van téma. Például a délnyugat-afrikai hererók sorsa, akik föllázadtak német gyarmatosítóik ellen. Valójában velük kezdődik a XX. században az első tudatos, szervezett, faji alapú népirtás. S hogy milyen fontos a történelem egészét ismerni, föltárni és összehasonlítani a különböző népek történetének tragédiáit, arra igen beszédes példával szolgál ez a kiváló könyv: megtudjuk, hogy a délnyugat-afrikai gyarmat első császári biztosát úgy hívták, hogy dr. Heinrich Göring. Ő volt a náci koncentrációs táborok egyik létrehozójának, Hermann Göringnek az apja. (Talán az sem csupán véletlen egybeesés, hogy a XX. század elején herero foglyokat orvosi kísérletekre is használtak.)


Senki nem marad ki az áttekintésből: sem Hitler, sem Sztálin, sem Amerika, sem Japán, sem a volt Jugoszlávia. És hogy témánkhoz visszakanyarodjunk: sok új szempontot ad a könyv az örmény népirtás értékeléséhez is. Mivel a törökök máig nem ismerik el a népirtás tényét, levéltáraik nem kutathatók szabadon. Tankönyveikben az egymillió-kétszázezer örmény áldozatból 300 ezret ismernek el, de őket is leginkább csak úgy, mint a háború áldozatait. Nem tudom, idézik-e a tankönyvek Abdulhamid szultán mondatát, miszerint „az örménykérdéstől úgy szabadulunk meg, hogy megszabadulunk az örményektől”. Bizony, Németországban vagy Ausztriában azért jár börtön, ha valaki tagadja a holokausztot, Törökországban meg azt vonják felelősségre, aki elismeri az örmény népirtást… Orhan Pamuk török író a minap lemondta németországi körútját: török nacionalisták halálosan megfenyegették, amiért az 1915-ös genocídiumra utalva egymillió örmény kiirtásáról beszélt.
Nem gondolom, hogy a magyar újságolvasók döntik el Brüsszel helyett azt, hogy európai mércét állítunk Törökország elé, vagy lesüllyedünk a Pamuk ellen hecckampányt indító török nacionalisták szintjére. De az unióhoz tartozás megerősítheti bennünk azt a polgárjogot, hogy bizonyos kérdéseket újragondoljunk, és szívós türelemmel újragondoltassunk másokkal is.
Az örmények sorsáról nagyon sokat megtudhatunk a szemtanúktól, a megmenekültek vallomásaiból, följegyzéseiből, korabeli diplomáciai iratokból, történészmunkákból, de az évek múlásával egyre kevesebb a szem- és a kortanú, s inkább csak a túlélők leszármazottai révén tájékozódhatunk.
Kálváriájuk az 1915. április 24-én Konstantinápolyban elindított nagy razziával kezdődött. Tudatos lehetett az, hogy nem találomra történtek a letartóztatások, hanem célzottan a törökországi örmény értelmiségre irányultak. Az értelmiség lefejezése (sajnos ez itt olyannyira nem szókép, hogy elrettentésül még ki is állították közszemlére a testtől elválasztott fejeket) azonban csak a kezdet volt. „Két nap leforgása alatt 2345 személyt tartóztatnak le Konstantinápolyban: újságírókat, orvosokat, ügyvédeket, papokat, csupa olyan köztiszteletben álló embert, akik a legfontosabb örmény politikai vezetőknek és magas rangú közösségi tisztségviselőknek számítottak” – olvassuk a szerzőpáros könyvében. Hivatalosan a törökök azt közölték, hogy ők csak távol akarják tartani a fronttól a „megbízhatatlanokat”, ezért telepítik az örményeket az ország belsejébe. De számos diplomáciai és közigazgatási irat azt bizonyítja, hogy olyanokat is deportáltak, akik a fronttól távol éltek.
Úgy tűnik, megsemmisítő táborokra nem akartak pénzt fecsérelni. Átmeneti táborokat állítottak föl, összesen huszonötöt, javarészt az Eufrátesz partjainál. A török különítményesek a férfiakat legyilkolták, a nőket, gyermekeket, időseket pedig kihajtották a sivatagba. Ez sem volt előzmény nélküli: faji háborújában az afrikai német gyarmaton Lothar von Trotha generális a hererókat szintén sivatagi vándorlásra kényszerítette.


Megdöbbenünk az útvonalon, ha megnézzük a térképen, hogy merre vándoroltak a Törökországon keresztülhajtott szerencsétlen örmények részben Konstantinápolyból, másrészt a keleti területekről Törökország belseje, illetve onnan Mezopotámia és Szíria felé. A leírások igazolják sejtésünket: a táborokat nem kellett itt szögesdróttal körülvenni. A legyengült, halálra fárasztott, szomjazó és éhező emberek képtelenek lettek volna megszökni. Hova is szökhettek volna a sivatagban?
Arab falvak lakosságával cserélték értékeiket némi ennivalóra. Ellátásukról maguknak kellett gondoskodniuk. Éjszakánként gyakran támadtak rájuk. Több túlélő elmondása szerint – ahogyan később az ukrajnai éhínség idején – kannibalizmus is előfordult. A tranzittáborok fölszámolásakor a legyengült embereket egymásnak háttal fordították, kezüket összekötözték, és lelökték őket a sziklákról az Eufráteszbe. A folyóhoz érkezők láthatták a rengeteg tetemet, amelyeket a víz magával sodort.
Óriási volt a halandóság: 1915 őszén (tehát mindössze néhány hónap leforgása alatt) a kivégzésekkel együtt már 800 ezer halottja volt az örmény genocídiumnak. Pedig a szó klasszikus értelmében ezek a gyűjtőtelepek nem nevezhetők koncentrációs táboroknak, hiszen nem voltak körbekerítve, nem őrizték őket kutyákkal, és barakkok sem épültek, csak hevenyészett sátrak. Munkára sem fogták a foglyokat. Csak vándoroltatták őket a végkimerülésig. Csak előre megmérgezték a kutakat, amelyekhez végre odaérkeztek a sivatagban. Ha erőre kaptak néhány napos pihenő után, továbbhajtották őket. A cél az volt, hogy a létszámuk minimálisra zsugorodjon. A halottakat már el sem tudták temetni, ott tornyosultak a sátrak mellett. Az oszladozó tetemek miatt betegségek, járványok pusztítottak közöttük. A „nem koncentrációs”, „nem megsemmisítő” táborokban 630 ezer ember pusztult el. Közülük 220 ezren a végtelen vándorlásba haltak bele. Azokon a területeken, ahol valamikor mintegy kétmilliós lélekszámú örmény lakosság élt az Oszmán Birodalomban, ma egyáltalán nem élnek örmények.
Krikor Ankut írta visszaemlékezésében: „Le voltam gyengülve a tífusztól, és csak lassan vonszoltam magam valahol a menet végén. Egy szomjúságtól elgyötört tizenhat éves lány ült az úton, és nem volt hajlandó továbbmenni. »Mama, szomjan halok«, ezt mondogatta. Nem volt víz, ő meg csak könyörgött, rimánkodott egy csepp vízért mindenkinek, aki elment mellette, de hiába.”
Kilencvenegy éve történt. Még csak nem is kerek évforduló. Nincsen mainstream, amely a hátára kaphatna minket ezzel az örmény témával, de mi azzal ne törődjünk.
Egy évszázad sem telt el. Még élnek a leszármazottak. Örmény gyökerű francia diákok körében valóságos mozgalommá vált, hogy a fölmenők földjére utazzanak.
Emlékezzünk a szenvedőkre, emlékezzünk a táborok évszázadára! Ne érjük be a méhekről szóló természetfilmmel!