Messze esett az alma a fájától

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Körmendy Zsuzsanna cikkeit a Magyar Nemzetben. Az örmények iránt érzett szimpátiám okán különösen érdekelt az örmény népirtásról szóló cikke, amelyet Joel Kotek és Pierre Rigoulot könyve alapján vetett papírra. Reagálásra az késztetett, hogy a szerzők – és nyomukban ő is – egy érdekes egyezésre felfigyelve, ám azt végig nem nyomozva, hamis hírbe kevertek egy embert. Heinrich Göringre gondolok, akire fia miatt egyébként is rossz fény vetül, holott valójában Hermann elég messze esett a fájától.
Természetesen nem önök az elsők, akik a fiú pályáját visszavetítették az apára. E levélre készülve gyors keresést végeztem a világhálón, és kiderült, hogy több esetben Kotekéknél jóval messzebb menve a koncentrációs táborok ötletét is az ő nyakába varrják, sőt azt is írják, gyarmati biztosként ő maga állította fel ezeket a herero háború után. Ebből azonban semmi nem igaz, csak annyi, hogy tényleg ő volt az első császári biztos Namíbiában. Heinrich Göring 1839-ben született, jogász volt, részt vett a porosz–osztrák és a francia–porosz háborúban. Bismarck 1885-ben küldte Német-Délnyugat-Afrikába, ahol védszerződéseket kötött a helyi főnökökkel, és ő alakította ki az első rezervátumot a többi afrikai és a telepesek által egyaránt szorongatott szanok (busmanok) számára. Működése kivívta az afrikaiak tiszteletét, mivel megpróbálta békés módon rendezni a helyi konfliktusokat, ám hatékonysága a nullához közelített, mivel semmilyen támogatást nem kapott otthonról. Ennek az lett a vége, hogy német gyarmati vezető létére mégis angol területre kellett menekülnie a harcias helyiek elől, majd 1890-ben Fokföldön keresztül örökre eltávozott Namíbiából. Haitiban lett konzul, majd 1895-ben nyugdíjba küldték, Hermann Göring egyik életrajzírója, Edwin P. Hoyt szerint azért, mert „évek óta hangoztatta, hogy az afrikai négereket és a haiti bennszülötteket emberszámba kéne venni” (Hoyt: Göring és a Luftwaffe, Victoria 1994, 7. o.). Az igazi német gyarmati imperializmushoz és különösen a herero háborúhoz tehát már semmi köze nem volt, hacsak nem az, hogy az egyik tábort róla nevezték el, újabb tápot adva rossz hírének. Ha valamit a szemére vethetünk, legfeljebb az, hogy teljesen magára hagyta fiát, ami bizonyosan nyomot hagyott a kis Hermann lelki fejlődésén.
Érdemes azt is megjegyezni, hogy a hererók táborba zárása és kiirtása felébresztette a Reichstag tagjainak lelkiismeretét (nem úgy, mint a belga képviselőkét a Kongó Szabad Államban történő népirtás), s gondos mérlegelés és vizsgálódás után olyan törvényi szabályozást hoztak a gyarmatok számára, amely J. D. Fage, a magyarul hozzáférhető legalaposabb Afrika-történet (Osiris, 2004) szerzője szerint „kivívta a kolóniáin élő afrikaiak tiszteletét és csodálatát (sőt akár még szeretetét is)” (347. o.). Az ifjú Hermann Göring és társai azonban nem ehhez a hagyományhoz nyúltak vissza.
Borsos Balázs
néprajzkutató, afrikanista