Mi minek a jelképe?

Sokan felróják, hogy még mindig nincs Magyarországon a forradalom egész szellemiségét tükröző szobor. A Budapest Galériának eddig hat emlékműtervezetet nyújtottak be, amit a bizottság minden esetben elutasított. Hollósy György, Varga Tamás, Párkányi Tibor és Kő Pál szobrászművészek alkotásaira különböző indokokkal mondtak nemet.

Nem szűnnek az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára tervezett emlékmű felállítása elleni tiltakozások. Lapunk legutóbb február 10-én adott helyt a Svájcban élő magyarok egyesületeinek, az SMESZ (Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége) elnöksége tiltakozásának, amelyben Sasvári László elnök követelte, hogy a nagy felháborodást kiváltó, 1956 szellemét megcsúfoló emlékmű felállításától az illetékesek álljanak el, vagy írjanak ki új pályázatot. Azóta újabb tiltakozások, vélemények érkeztek szerkesztőségünkbe. Az Egyesült Államokban élő Egervári Gyula, a Magyar Studies of America elnöke három éve küzd, hogy egy méltó ’56-os emlékművet állítsanak fel Budapesten az emigrációs magyarság adakozásából. Szégyennek és gyalázatnak véli, hogy még mindig nincs Magyarországon a forradalom egész szellemiségét tükröző szobor. A Budapest Galériának eddig hat emlékműtervezetet nyújtottak be, amit a bizottság minden esetben elutasított. Hollósy György, Varga Tamás, Párkányi Tibor és Kő Pál szobrászművészek alkotásait különféle indokokkal utasították el: figurális a mű, dilettáns, nem képvisel művészi értéket, egy történelmi eseményt örökít meg és nem a gondolatot, a XXI. század irányelveinek nem felel meg, a lyukas zászló ábrázolása ma már közhely. Legutóbb február 9-én Kampfl József szobrász munkáját utasították el.
Egervári Gyula úgy látja, a hivatalos szervek elutasító döntéseikkel elfogultak, csak valamilyen ürügyet fogalmaztak meg. A Vérmezőn, a volt Kun Béla-szoborcsoport helyén szerették volna felállítani az emlékművet. A Budapest Galéria vezetője azonban úgy nyilatkozott, a Vérmezőn nem voltak ’56-os események, harcok. Akkor mi volt a Széna téren és a környékén? – kérdezte Egervári Gyula. Miért nem jó nekik például egy Kossuth-díjas szobrászművész, Kő Pál munkája? Mi a baj az amerikás magyarok óhazának adott ajándékával? Merő véletlen, hogy minden egyes beadványuk mértéken alulinak bizonyult? – Azt a vasszörnyeteget, amit a kormány ajánlott – fogalmazott Egervári Gyula –, azt bezzeg a Budapest Galéria elfogadta. A mi ajánlatainkat eddig tizenöt ötvenhatos és politikai elítéltek szervezete támogatta írásban.
De támogatják az emigráció adományaiból felépülő ’56-os emlékmű tervét a világ különböző földrészein élő magyarok is. Több ezer körlevelet küldtek el az emigráns magyar szervezetekhez. Eddig már tízezer dollár elment postaköltségekre. Úgy látszik, hiába. Egervári Gyula leszögezte, változatlanul küzdenek azért, hogy ötvenhat hőseinek méltó emlékművet állítsanak.
Nemrégiben levelet kaptam Jánoshalmáról, Karsai Ferenc nyugdíjas pedagógustól, aki azt írta többek között, hogy az ’56-os szabadságemlékművet valójában azoknak kell elfogadniuk, akik a forradalmat megélték, végigharcolták és eszmeiségét jelenleg is továbbviszik, akiknek van hitük. Az összefogás példájaként írta meg, hogy az Egyesült Államokban 1956 harmincadik évfordulójára közadakozásból Paszékon (New Yersey állam) felállítottak egy impozáns emlékművet. A szobrot Kúr Csaba szobrász alkotta az emigrációba üldözött Balogh Ernő, Dömötör püspök úr és Varga Mihály támogatásával. A nyugdíjas pedagógus nem érti, ha az Egyesült Államokban egy ’56-os szobor felállítása áldozatvállalással ilyen egyszerű, akkor nálunk az ötvenedik évfordulóra miért nem az.
Szőcs Géza kolozsvári író 2002. május 8-án felhívással fordult elsőként a Dunánál című folyóiratban és országos napilapokban a magyar közélethez, hogy e világtörténelmi esemény megörökítésére, a magyar forradalom ötvenedik évfordulójára méltó emlékmű szülessen, egy XXI. századi új Szabadság-szobor. A felhívás aláírói között található Faludy György, Pongrátz Gergely, Halda Aliz, Gyenes Judith, ifj. Bibó István, Király Béla, Jánosi Katalin és Szilágyi Júlia. Szőcs Géza úgy vélte, hogy az emlékmű a közraktárak mellett a Dunából kiemelkedve lenne a leghatásosabb. Ugyanis arra a pontra néz a Műegyetem, a forradalom előestéjének ma már szakrálisnak mondott színhelye, vagyis az emlékmű nem is lehetne máshol – vélekedett az író. Az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak a Dunánál emelendő emlékművét több mint háromszáz közéleti személyiség, a magyar és az európai szellemi élet meghatározó alakjai támogatták aláírásukkal a határon túl élő magyarokat is beleszámítva. Olyan személyiségek írták alá többek között a tervezetet, mint a csíkszeredai Borbély Ernő tanár, volt politikai elítélt, Catherine Camus (Albert Camus lánya), Csoóri Sándor, Mircea Dinescu román költő, Alessandro Dionisi Vici olasz matematikus, Duray Miklós, Eörsi István, Smaranda Enache román polgárjogi aktivista, Amadeo Di Francesco nápolyi egyetemi tanár, Hans Henning Paetzke műfordító, Heller Ágnes, Karátson Gábor, Kertész Imre Nobel-díjas író, Keserű Katalin művészettörténész, Kósa Ferenc, Lévai Anikó jogász, Lustig Valentin svájci festőművész, Mádl Ferenc, Páll Lajos költő, festőművész Korondról, 1956-os elítélt, Jean-Pierre Pedrazzini, Raffay Ernő, Sára Sándor, Sütő András, Szeremley Huba, Vjacseszlav Szereda orosz történész, Tempfli József püspök, Tőkés László, Veress Miklós költő, és még hosszan folytathatnánk. A rangos aláírói névsor azonban a hivatalos szervekre hatástalan volt, pedig itt pártállástól függetlenül értettek egyet egy közakaratból épülő, monumentális ötvenhatos emlékmű felállításával.
Szőcs Géza ezzel az objektummal – ami lehetett volna szobor, szoborcsoport, emlékmű – egy új országszimbólumot szeretett volna megvalósítani. Az írót fogadta Demszky Gábor főpolgármester is, a találkozóról fotók jelentek meg az újságokban. Demszky ígéretet tett arra, hogy a főváros támogatja a tervet. Az idő azonban csak telt-múlt, majd titkárokon és titkárnőkön keresztül tudomására hozták Szőcs Géza írónak, hogy a szocialisták, vagyis az akkori kormányfő, Medgyessy Péter nem támogatja az ideát. Az emlékmű felállításának terve tehát halasztódik – üzente a főpolgármester. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy az MSZP-s miniszterelnök létrehozott egy olyan bizottságot, amelynek feladata lett egy ’56-os emlékmű terveinek pályáztatása, megvalósítása. Szőcs Géza mélyen csalódott Demszky Gáborban, nem gondolta, hogy egy volt ellenzéki vezetőnek a szava, ígérete ennyit ér. A Népszabadság egyik vezércikke közben arról írt, hogy végre van egy közös ügy, amelyben Medgyessy Péter és Szőcs Géza akarata találkozott. Az író viszont úgy vélte, hogy ez nem találkozás volt, hanem egyszerűen ellopták az ötletét. Más szóval a civil kezdeményezésbe a hatalom belerondított. – A társadalomban megfogalmazódott gondolatot a hatalom egyszerűen elorozta. Ez a hazai és a nemzetközi szellemi élet kezdeményezésének semmibevétele – fejtette ki Szőcs Géza –, ami egyszerűen cinizmusra utal, és kiábrándító. Megkérdőjelezi az 50. évfordulóra felállítandó ’56-os emlékmű szándékának komolyságát. Karikatúrája lett annak, amit elképzeltem. Ezt nevezhetjük már egyszerűen kormányzati emlékműnek – szögezte le az író. – Apelláltam Görgey Gábor akkori kulturális miniszterhez is, de a legdurvább visszautasítást kaptam. Ennek az emlékműnek már semmi köze nem lesz az egyik legjelentősebb szellemi és kulturális örökségünkhöz, 1956-hoz.