Egy kétezer éves történetből – a passióból – kiderül, hogy a tömeg képes megtagadni az igazságot, és képes saját javát föl nem ismerve, a hatalom öncélú érdeke szerint dönteni. Hiszen nagypénteken a jeruzsálemi sokaság Barabás, a bűnöző szabadon engedésére „voksolt”, Jézus Krisztus láttára pedig „Feszítsd meg!”-et kiáltott. Püspök úr szerint miért alakult ez így?
– A passió lényegében arról szól, hogy be kell következnie egy tragédiának ahhoz, hogy abból valami mérhetetlen jó támadjon. Nagypéntek, vagyis Jézus megfeszítése nélkül nem lehetett volna húsvéti feltámadás. Isten tehát, aki áthelyezte bűneink büntetését Fiára, az események görbe vonalaival paradox módon egy csodálatos egyenest írt, amely a mennybe mutat számunkra utat. Ennek előképe történik meg Mózes első könyvében. A Krisztust előrevetítő József ki is mondja a vele hajdan gonoszul bánó testvéreinek, akiken később nagylelkűen segíthetett: „Ti gonoszt gondoltatok énellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.”
– Emberi síkon mi az oka, hogy Jeruzsálem nagypénteken arra mondta ki a halált, aki csakis jót akart neki?
– Az Istennel lényegi kapcsolatot nem tartó ember és embertömeg könnyebben manipulálható. A homályhoz szokott lélek irtózik a fénytől. Jézus a jeruzsálemiek szemében – Galileából, vagyis az északi országrészből érkezőként – eleve idegennek számított. De a szívük akkor lett jéghideg Jézus iránt, mikor nem sokkal virágvasárnapi bevonulását követően egy provokatív cselekedetet hajtott végre: megtisztította a templomot. Vagyis ostorral hajtotta ki onnan a kufárokat, nem hagyva a népet abban a hamis istentiszteleti helyzetben, melyben összekeveredik a vallási elem a csencseléssel. Az elsötétült lelkületet a vezetőknél is meg lehetett figyelni. Akkoriban egyfajta koalíció volt a politikai és a vallási hatalom között. Amúgy Pilátus júdeai helytartó, aki a római birodalmat képviselte, Kajafás főpap, aki a zsidókat, nem volt egy platformon, mint ahogy a zsidók és a rómaiak általában lenézték, gyűlölték egymást… Koalíciójukat éppen Jézus jeruzsálemi fellépése erősítette meg, a vallási vezetők ugyanis féltették tőle a tekintélyüket, irányító szerepüket. Azért bujtották fel a népet, azért győzködték Pilátust, hogy likvidáltassa a „názáretit” mint a birodalom felforgatóját.
– Ez jó kis csúsztatás lehetett, hiszen Isten Fia nem politikai messiásként érkezett Júdea tartomány fővárosába.
– Valóban: ő az egész világ üdvösségéért jött. Ha világi hatalomra tartott volna igényt, inkább hordszéken vitette volna magát, mintsem egy szamár hátán. Találóan mondta valaki, hogy a szamár volt az ókor Trabantja. Nem nehéz felismerni ebben a szelídség, a gyöngeség jelképét. Más kérdés, hogy Jézus, amikor kellett, erőt mutatott, amint azt az említett templomtisztítás is bizonyítja.
– Tudjuk, hogy aki annyi csodát tett korábban, elhagyhatta volna a keresztet, a húsába vert szögek ellenére. Mégis hűséges maradt, és ott lehelte ki a lelkét, miután ezt mondta: „Elvégeztetett!” Pontosan fordította le az eredeti evangéliumban található szót Károli Gáspár?
– Jobban nem lehetett. A görög igealakban is megbújik az a szógyök – thelosz –, mely megfelel annak a fogalomnak, hogy vég, valaminek a vége. Más kérdés, hogy a thelosz kétértelmű: célt is jelent. A magyarban ezt a kettősséget már lehetetlen visszaadni; talán ezért értik félre olyan sokan az „elvégeztetett” szót. Mintha Jézus ajkán ez valami kudarc beismerése lett volna. Holott arról adott számot, hogy az egyetlen lehetséges úton, vagyis gyötrelmeken és a halálon keresztül, végre célhoz ért az ő munkája… Áldozattá kellett lennie, hogy győzzön, hiszen miattunk, érettünk és helyettünk halt meg a kereszten. A mindenkori ember ugyanis felelős a bűneiért. A Megváltó viszont átvette azokat egyfajta helyettes szenvedésként, hogy ne kelljen a kárhozatot vállalnunk, ellenkezőleg: hogy üdvösségünk legyen. Ebben gyökerezik a hívő ember „keresztcentrikussága”.
– Jézus arra tanított: „Aki engem akar követni, vegye fel a keresztjét…” De hát éppen ettől tart eredetileg mindenki: az önmegtagadástól, a szenvedéstől.
– A szenvedéseket sem így, sem úgy nem lehet megspórolni életünk során. Ami pedig az önmegtagadást illeti, azt nem úgy kell elképzelni, mint valami szüntelen veszteséget, tilalomfának való kényszerű megfelelést. A maguk vallása mit tilt? – kérdezte tőlem egyszer valaki. Pedig a megváltás óta a tízparancsolatot is máshogy kell nézni. Valahogy úgy, hogy ha Jézus Krisztusnak átadod magad, ha ő élhet benned, nem belső kényszer többé, hogy lopj, nem szorulsz rá, hogy paráználkodj. Nem kell ölnöd. Mert végre tudsz pozitív magatartást képviselni.
– Németh László fejtette ki: a vallási türelemnek ma már fontos válfaja, hogy a vallásos ember értse meg a vallástalan ember „gondolkozási kényszerűségeit”, azt, hogy sokan az újkorban kialakult természettudományos világkép miatt nem képesek hinni.
– Más a hit területe és más az ismereté, nem kell a kettőnek szembekerülnie egymással. Például attól, hogy hiszem: a világot Isten teremtette, elfogadhatom a tudomány azon vívmányait, melyek már nem a hipotézisek közé tartoznak. A Biblia nyelve sokszor költői, képes nyelv. Lehet-e számon kérni Istenen, hogy igéjében olykor metaforákkal is dolgozik?
– De a feltámadást szó szerint kell érteni… Mi segítheti a mai kor emberét ennek az ókori – és egyszeri – csodának az elhívésében?
– A hitet nem magából kell felszínre hoznia az embernek, az Isten ajándéka. A hit hallásból van – mondta Pál apostol. Előkészítheti vagy segítheti az, hogy Isten bizonyos történéseken keresztül az emberrel beláttatja saját korlátait, kiéleződik az emberben valamiféle kínzó bizonytalanság. Aki például nagyon, már-már gőgösen a természettudományhoz kötődik, egyszer arra eszmélhet rá, hogy a tudomány megoldhatatlan kérdéseket is támaszt, végső kétségekbe torkollik. A hit megszületését, megerősödését munkálhatja valami sejtelem, megtapasztalás, hogy Isten már előbb közeledett hozzám, mint én hozzá. Hogy ő előbb szeretett, mielőtt én őt megszerethetném és igazán elhihetném.
– Mi a jelentősége, hogy Jézus harmadnapra testben támadt fel?
– Az, hogy amint Jézus is testben támadt fel, úgy mi is testben fogunk feltámadni. Szép jele ennek, hogy egyik alkalommal, amikor megjelent, engedte Tamásnak, a kételkedő tanítványnak, hogy megérintse sebét. Vagy mikor a tanítványai szeme láttára megevett egy halat. Szinte látom magam előtt a derűs pillanatot: kicsit elpiszmog a hallal, a szálkákkal vigyáz… A keresztény hit tehát nagyon más, mint bármiféle ezoterikus spekuláció. Az ember pszichoszomatikus egység, teste, lelke összetartozik a teremtéstől fogva, testben is marad meg. A testiség nem kölönc, nem bűn, az is Isten ajándéka. De egyben felelőssége is a teremtménynek, hogy földi életében a testét a lelkével együtt megbecsülje.
– Pál apostol egyik levelében viszont hangsúlyozza, hogy „romolhatatlan”, illetve „lelki” testet kapnak a feltámadottak.
– Így van, ráadásul az örök élet terepe más dimenziókat, a mostanitól eltérő körülményeket feltételez. Feltámadása után Jézus ebből is ad ízelítőt: átmegy a bezárt ajtón. A Jelenések könyvében pedig azt olvashatjuk, hogy az „új ég, új föld” elérkeztekor „Isten letöröl minden könnyet az ő szemükről; és halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom”. Ezt azért szeretném különösen hangsúlyozni, mert még hívő emberek közül is sokan élnek úgy, mintha csak földi életükre nézve lehetne reményük; az örökkévalóságra nem tudnak tekinteni. Sok a megkeseredett ember. Ezért van szükség olyan, az evangéliumot fel nem hígító egyházra, melyre a vigasztalás feladata is hárul.
– Püspöki székfoglaló beszédében ön szólt arról, hogy ehhez a megőrzés és a megújulás egyszerre fontos. Mit értsünk az egyház megújulásán?
– Mindenekelőtt személyes lelki megújulást, hívőkét és lelkipásztorokét egyaránt. A háború után, 1947-48 körül keletkezett az utolsó, úgynevezett ébredési hullám egyházunkban. Lendülete sokáig eltartott, de nem a rendszerváltozásig. 1990-től kezdve szép eredményeket értünk el ingatlanok visszaszerzésében, épületfelújításokban, de spiritualitásunkat nem renováltuk meg. A megújulásnak részben össze kell kapcsolódnia a nemzedékváltással. De az egyházi félmúlt feldolgozása sem kerülhető meg.
– Végrehajtható ez a médiában gerjesztett „egyházi ügynökkérdés” erőterében?
– Éppenséggel csökkenteni fogja a revolverezés lehetőségét, hatását, ha az egyház maga veszi kézbe a diktatúrabeli múltja feltárását. Ez nagyon sokáig halasztódott, azért is, mert a rendszerváltozás katarzis nélkül ment végbe, nem volt éles cezúra, forradalom. Az egyházban aztán pláne nem volt, amit nem kis részben az Állami Egyházügyi Hivatallal (ÁEH) eladdig összefonódott felekezeti vezetők pozícióféltése okozott. Az egyház a kilencvenes évek elején úgy védte ki a kívülről érkező átvilágítási igényeket, hogy ígéretet tett: majd belülről fogja ezt megtenni. Ezzel a nem egészen makulátlanok időt nyertek, a tisztázódást pedig elszabotálták. 1988-ban egyik alapítója voltam annak a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetségnek, ami az ÁEH, sőt az akkori egyházi vezetés rosszallását is kiváltotta. Könyveket jelentettünk meg, hogy az addig elhallgattatottak jussanak végre szóhoz, ismerhessük meg a történteket. Ezt kell folytatni, a dolgainkat megbeszélő egyház keretei között. Hogy ki-ki merje megvallani, ha adott esetben megpróbálták beszervezni, vagy netán be is szervezték. Ha valaki szerepel egy ügynöklistán, holott igazából nem tett rosszat, védelmet is az adhat, ha egyházi emberek vizsgálják meg, körültekintően, a kor összefüggéseiben az ügyet. Nem kell nulláról indulunk, egy éve felállt egy szakemberekből álló bizottság, amely a kort, helyzetet és folyamatot próbálja megismerni levéltári kutatásokon és interjúk készítésén keresztül.
– Az evangélikusok „kivinnék” a nyilvánosság elé a személyi vonatkozásokat?
– Ha dekódolt ügynökökről van szó, én úgy gondolom, arról csak belső egyházi információnak kell születni. Ha az illető tényleg ártott, és pozícióban van még, ami nem valószínű, történjék meg a lemondás. Hangozzék el mindenképpen egy bocsánatkérés. De az is nagyon fontos, hogy a kárt szenvedett közösség is tudjon megbocsátani. A katarzis a cél, s az, hogy az egyház a fiatalok szemében ne veszítse el a hitelét.
– Miközben az egyházak lassan rászánják magukat az egyházüldözés alatti hibáikkal való szembenézésre, aközben kormányszinten jelentkezik ismét a klerikálisozás, a hatalom sajtója pedig arról cikkezik, hogy veszélyben a szekuláris állam.
– A „klerikális reakció” elleni harcot Révai József, a Magyar Dolgozók Pártjának főideológusa hirdette meg 1950-ben. Olyan hatalmi jelszó lett ez nyomban, mint „a kulákok likvidálása”. A hírhedt ÁVO belső reakció elleni harc osztályának egyik alosztálya foglalkozott a „klerikális reakció”, vagyis az egyházak szervezeteinek úgymond államellenes tevékenységével és azok emiatti bomlasztásával… A klerikális szó most valóban felébredt Csipkerózsika-álmából, és otthonosan mozog többek között a miniszterelnök beszédében, ugyancsak negatív tartalommal. Én úgy látom, hogy a diktatúra alatt olyan sebeket kaptak a hívő emberek – korántsem csak a „klérus” –, amelyeket nem szabadna felszaggatni. Ami a szekuláris demokrácia egyházaktól való féltését illeti, az aggodalom nem hiteles, hiszen az egyház és állam szétválasztottan működik. Inkább az aggasztó, hogy némelyek szerint az egyház és a társadalom szétválasztását is el kell érni. Hogy az egyházat mint valami ásatag képződményt izolálni kell. Mi ellenben azt szeretnénk, hogy a liberálisok is ismerjék fel az egyházban az értékteremtő és közösségmegtartó erőt.
– Ez az ünnepi beszélgetés a parlamenti választás két fordulója között jelenik meg. A jobboldali tábor most kétség és remény között hányódik az ország sorsát illetően…
– Nem akarom megkerülni a problémát, amikor elsőként ezt hangsúlyozom: Isten országát illetően nem kell kétség és remény között hányódnunk. Húsvét éppen ezt jelenti: az örökkévaló diadalmaskodott az ideigvalón. Az ünnep erről kell hogy szóljon. Vigyáznunk kell, hogy itt ne mossuk össze a mennyei és a földi síkot. Például a virágvasárnapi köszöntés – „Áldott, aki jön az Úr nevében” – csak Jézusra érvényes, egyetlen politikusra sem. Jó szívvel bátorítok ezért minden embert arra, hogy húsvétkor az isteni csodát próbálja átélni, félretéve a hétköznapok emberi feszültségeit és görcseit. Az ünnep elmúltával, tehát keddtől kezdve azonban ismét kell foglalkozni a közélettel: ez a hívőknek is joga, sőt kötelessége, akárcsak az, hogy részt vegyenek a szavazás második fordulóján. Számos jelét látom különféle imaláncoknak ezekben a napokban: bárcsak igazán lelki kérdésekben is ennyire összeszedett volna az imaéletünk! Amit még megtehet az egyház, az a békéltetés szolgálata. Pártok és politikusok között is, de általában az egymással szembefordult egyének és közösségek között is, gyógyítva egy lázas beteg társadalom nyavalyáit. A választási eredményt, bármi legyen is az, igazi keresztényként fogadjuk el. Nem „mi” nyerünk vagy vesztünk, hanem egyik vagy másik párt. Hívőként nem lehetünk sem kormányon, sem ellenzékben. Mi más dimenzióban élünk. Tudnunk kell, hogy a János írása szerinti evangéliumban Jézus így imádkozott övéiért: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”
háború
Az európai emberek békét akarnak
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!