Óh, Júlia!

Csak semmi kampány. Helyette néhai Betyár kutyámról vetek ide néhány sort, azzal biztosan nem sértem a csendet. Pontosabban annak hitveséről, Júliáról (ugyancsak magyar vizsla), kötetet lehetne írni róluk. Előbbi (tizenöt évet töltött közöttünk) most itt nyugszik a pici kerti tó mellett, fejfáján felirat: „Élt, szolgált, szeretett.” Utóbbi, Júlia a másfél éves briganti szuka meg itt hempereg a lábam alatt örökké, törleszkedik, hízeleg, holott tizenkét növendék vadkacsámat falta föl röpke két hét alatt. És ebben még nincs semmi – az, hogy egy kutya magyar, meg vizsla, még nincs semmi támadási pont, magas labda, kampányszöveg.
Hát most itt ülünk a kis kert tornácán, ő a lábamnál, én a Mikszáth-os padon, s az áprilisi felhőket nézzük. Mit hoznak? A fröccs mellé újságot olvasok, teli mindegyik a kül- és belvilág mocskával, így aztán – egymagam lévén – Júliához beszélek. (Ha a szomszéd látná a motyogásomat, biztosan hülyének nézne.)
Csak semmi kampány, a dolgok holnap úgyis eldőlnek, ki virágot kap, ki csalánt a kezébe… Az élet valószínűleg rendet tesz. Mi itt Júliával bizakodunk. A sötétség a kertkapu előtt áll. Még el sem ment.
Maradván Júlia kutyusnál (kicsit talán fennkölt a neve, de Rómeó mégsem lehetett, szukának jött a világra), jó partner az ilyen elemzéseknél, sosem szól bele a motyogásomba, talán igazat ad. Jó kutya. Magyar vizsla. Titokban megbocsátok a tizenkét elhunyt vadkacsáért. Amnesztia van. Csak semmi kampány, ma, az előestén már mindenkinek a fejében, a tolla ikszén van a hite. Ilyenkor egy Júliával kell átvirrasztani az éjszakát, megpaskolni, átölelni, ugyanarra gondolni…
Csak eljön a holnap.