Palacktáncoltatás

Két olyan hatvanéves évforduló is van ebben az évben, amely a háború végét követő esztendőhöz s a felvidékiek baljós sorsához kötődik. Egyik a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény megkötése 1946. február 27-én, a másik – ezzel összefüggésben – a dél-szlovákiai magyarok deportálása cseh földre 1946 októberétől. Áprilisban a Rákóczi Szövetség és a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kerekasztal-beszélgetést rendezett az akkori kárvallottak máig rendezetlen ügyeiről s e rendezetlenség hátteréről. Az ELTE bölcsészkarának rektorhelyettese, Izsák Lajos – aki maga is a felvidéki Negyedről származik – elnökletével folytatott beszélgetés résztvevői tanulságként főleg azokat a történelmi mozzanatokat emelték ki, amelyek mindmáig hatnak, s éppúgy megjelennek a napi politikában, mint a vagyonjogi vitákban. Miképp lehetett, hogy a Versailles legszebb rózsájának nevezett Csehszlovákiában egy kikényszerített népvándorlás mellett legyen a közvélemény?
A választ talán Ilja Ehrenburgnak a nürnbergi pert megelőzően írt kelet-európai útirajzából olvashatjuk ki. Amikor Sztálin tankjai elsöpörték a németeket, „a Vörös Hadsereg katonái azt az ábrándot váltották valóra, amely már régóta dobogtatta a csehek és a szlovákok szívét”. Az álom két szláv nép testvéri állama volt németek és magyarok nélkül. Václav Klaus, a cseh rendszerváltás nagy öregje és a cseh politikusok többsége ma már csak arról beszél, hogy a szudéta őslakosok elűzése puszta okozat volt, válasz az 1938-as müncheni egyezményre: a csehek a németek kitelepítésével vettek revánsot a megszállás szörnyűségeiért.

Az etnikai „tisztulás” vágya azonban régebbi keletű. Prágában már 1918-ban felmerült a magyarok áttelepítésének gondolata, pedig akkor még egymillió magyar élt a Felvidéken. Húsz évvel később, a csehszlovák válság kirobbanásának idején is felvetették, hogy a határ menti, szinte teljesen németek lakta sáv átengedése fejében még vagy másfél–két millió némettől is meg kellene szabadulni. (Lapozgatom Litomerice – azaz Leitmeritz – régi, az 1918-as államfordulat előtti időkről most kiadott fényképalbumát és ugyanebben a műfajban a régi Kassáét: 1850 és 1918 között nem léteztek szlovák vagy cseh feliratok, akár üzleti reklámok az utcákon: az egyik német, a másik árulkodóan magyar nyelvű város. S így van ez az egykori német és magyar, cseh és szlovákká lett kisvárosok múzeumainak fotóin is.) Edvard Benes elnök – vagy ahogy a Habsburg-ház feje egyszer elnevezte őt: Fekete Edward –, hogy népének nacionalista vágyait kielégítse, 1943-ban Moszkvában meg is kapta a felhatalmazást egy tisztán szláv etnikumú ország létrehozására. (Ebbe a tesini, cseh-sziléziai lengyelek elüldözése is belefért, csakúgy, mint az ukrán nemzeti ellenállók, a banderisták elleni harc a szovjet csapatok oldalán.) „Országunkban a háború vége vérrel íratik meg” – hangoztatta az elnök a háború idején a BBC csehszlovák adásaiban.
Ha vérben nem is volt hiány, a törvényességben jócskán akadt. A kerekasztal-beszélgetésen a kassai Balassa Zoltán kifejtette, hogy Benes elnök – miután Prágában hivatalosan lemondott – magánemberként távozott Londonba, ahol a második világháború kitörése után minden felhatalmazás nélkül újra csehszlovák elnöki jogkörrel ruházta fel magát. A háború végén a szovjet csapatok elfoglalta területekről rendeleti úton, dekrétumokkal kormányzott. Jogelvének alapja a „korlátozott demokrácia” volt. Bár ez és a dekrétumok fogalma hiányzott az alkotmányból, a pártlisták s nem választás alapján összeült nemzetgyűlés, a két országrész nemzeti tanácsa s külön a Szlovák Nemzeti Tanács utólag törvénybe iktatta őket. Alkotmányjogilag tehát a hírhedt benesi dekrétumok nem mások, mint egy illegitim elnök törvénytelen intézkedései.
A németkérdést partizáni kíméletlenséggel, hadifoglyok legyilkolásával és civilek elleni pogromokkal „oldották meg” a cseh országrészben. Merő tréfa, hogy a majdan cionizmus vádjával is illetett s kivégzett Rudolf Slánsky irányította milíciák 1948-ban, a februári győzelem idején erőszakkal döntik meg a cseh demokráciát, s zúzzák szét Benes terveit arról, hogy az oroszokat eszközül használja fel egy nyugati szláv, angolszász mintát követő ország megteremtéséhez. Jozef Skvoreckynek van egy látszólag primitív, de megrendítő beszélgetése a kor egyik legjobb háborús regényében, a párt által oly szégyellt Gyávákban, amelyben az ifjú főhős és barátja megkínzott SS-esek kivégzését kommentálja: „Hát – mondtam. – Mit lehet ehhez szólni. Szóval… Goya. – Ne dumálj, Danny. Ehhez képest Goya szar. – Az.” A goyai háborús borzalmakat is felülmúló pogromoknak és halálmeneteknek köszönhetően 2 millió 921 ezer német menekült el szülőföldjéről.
Ehhez képest, amit a felvidéki magyarság kapott a lakosságcsere-egyezménnyel, valóságos történelmi ajándék volt. A szlovákok ugyan udvariatlanok és gorombák voltak, ám – mint Janics Kálmán megjegyezte a Hontalanság évei című, pártunk és államunk ítészei által ugyancsak üldözött munkájában – a párizsi béke után rá kellett ébredniük, hogy csak a nacionalista minimumot, szerény töredékét kapják annak, amit kezdetben igényeltek. A nemzetközi jogban búvárkodó Martin Hano így kesereg: „Tudomásul kell(ett) vennünk olyan tényeket, amiket nálunk nemrégiben még senki el nem hitt volna. Hol vannak a fölkelés idejéből származó elképzeléseink vagy később a kassaiak? Milyen szilárd meggyőződésben éltünk akkor, hogy ez a háború nemcsak a német, de a magyar terjeszkedésnek is a sírköve lesz. Csehszlovákiát Jugoszláviával összekötő korridorról voltak híreink, Vácról és Miskolcról suttogtunk, Közép-Szlovákiának Kassával való összekötéséről dél felől. Aztán visszavonulást fújtak: maradt a München előtti határ, a harmadik fázis pedig már a védekezés volt, előkészületek a magyar étvágy harapásának a kivédésére.” Azaz megszületett a magyar kormányra ráerőltetett lakosságcsere-egyezmény.
Mivel a magyar fél húzta az egyezmény végrehajtását, Nosek csehszlovák belügyminiszter elrendelte a deportálást, amelynek során rendőri és katonai segédlettel 43 546 felvidéki magyar került az elűzött szudétanémetek helyébe. (Mint Helena Nosková írja A magyarok és Csehország című tanulmányában: „A magyarok »letelepedésének« struktúrája a különböző hazatérési és Csehországba visszatérési kálváriák ellenére a mai napig megőrződött.”) Az 1945. december 22-én a magyar kormány által elrendelt, a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó döntésre azonban nem lehet mentség az, hogy az ország szuverenitása hiányzott, s a győztes Csehszlovákia mohósága nem ismert határt. Szekfű Gyula a szovjet uralommal kiegyezést kereső munkájában (Forradalom után) nem véletlenül emeli ki, hogy „a hitlerista svábokon túl gyakran azok is kitelepítésre kerültek, akik bizonyíthatólag ellenálltak a »volksdeutsch« mozgalomnak és a magyar haza hű fiai maradtak”. Az ok egyszerűen az volt, hogy nekik „többnyire nagyobb birtokuk volt, melyen a svábok eltávozásával minél több Csehszlovákiából kivetett magyar parasztnak lehetett új életet szerezni”. Mindszenty hercegprímás joggal figyelmeztette Tildy Zoltán miniszterelnököt a történelmi szégyenre, hogy a magyar állam a zsidó gettó után most a német gettót is megcsinálja (húszezer sváb került a lengyeli lágerbe), s arra, hogy ez a lépés még vissza fog ütni a magyarokra. Sajnos mindez a magyarság történelmi megítélésében – gunyorosan magyar Monroe-elvként, miszerint Magyarország a magyaroké – nemcsak a német történeti kutatásokban jelentkezik, hanem a honi német kisebbség történelem-újraértelmezésében, szépirodalmában és sajtójában is. (Különösen a Jakob Bleyer Társaság folyóiratának, a Sonntagsblattnak a hasábjain.)
Földesi Margit történész – aki alaposan beásta magát a párizsi békekötés terjedelmes iratanyagába, gondoljunk csak Balogh Sándorral közös munkájára: A magyar jóvátétel és ami mögötte van – most a kerekasztal adta nyilvánosságot kihasználva ismét elmondta, hogy a Csehszlovákiának fizetett magyar jóvátétel a Csorba-tói szerződésben a Szlovákiában hagyott magyar vagyonok fejében lett leírva. S itt mindjárt a mába toppanunk. Zétényi Zsolt, az 1990-es Országgyűlés képviselője, aki a Felvidékről kitelepítettek ügyében akkor interpellált is, ügyvédi alapossággal fejtette ki, hogy mivel állampolgárai vagyoni kárát egy nemzetközi szerződéssel maga az állam okozta, ezért a párizsi békeszerződésben is magára vállalt kárpótlás elől nem térhet ki. Annál kevésbé sem, mert az Országgyűlést az Alkotmánybíróság már két ízben is felszólította arra, hogy ez ügyben törvényi úton lépjen.
A szlovákoktól nem várhatunk semmit, de a pozsonyi kormányban részt vevő magyar párt, az MKP sem mer elmenni addig, ameddig a dubceki tavasz idején a galántaiak. A magyarkérdésben ma is érvényesek Viliam Plevza, a szlovák párttörténetírás nagyjának 1979-ben magyarul is kiadott, A CSKP nemzetiségi politikája című könyvének szavai: a Csemadok galántai járási bizottsága irreális, lényegében nacionalista követeléssel lépett fel, amikor határozatban követelte „a kosicei kormányprogram revízióját, a reszlovakizálást, a deportálás és az áttelepítési akció átértékelését, az érintettek rehabilitálását, anyagi kártalanítását…”
A lakosságcserével a szlovákok sem jártak egyértelműen jól. Főként az egykori Monarchia területéről, de még orosz földről is az egységes csehszlovák állam erősítése jegyében 228 ezer cseh és szlovák származású lakos települt vissza, ebből 73 273 volt a magyarországi szlovákok száma. A Trianon által még további két részre szabdalt (jugoszláv s román Bácska és Bánát) nagyszámú dél-alföldi szlovákság a visszatelepüléssel így önmaga idézte önnön fejére az asszimiláció, a nyelvvesztés rémét, amelyet – ellentétben a saját értelmiségét szinte a semmiből újra megteremtő magyarországi németek panaszaival – aligha lehet valamiféle magyar nacionalizmus rovására írni. (Bár a honi szlovák kisebbségi önkormányzatok egy-egy kirohanását illetően úgy tűnik, mintha ez és nem az áttelepülés lett volna az elsődleges ok.)

Míg a hivatalos Magyarország hallgat a benesi dekrétumok ügyében – kivéve Orbán Viktor egy megjegyzését, amelyet kisebb sajtóvihar követett –, a németek és csehek között heves vita folyik. Karl Schwarzenberg herceg, aki Havel elnök titkárságát vezette és jelenleg a cseh felsőház tagja, egy kézlegyintéssel intézné el a dolgot: a dekrétumok a háború utáni zord idők korántsem szokatlan dokumentumai közé sorolhatók. Edmund Stoiber bajor kormányfő néha rádörög Prágára, ahol a honatyák ilyenkor a homlokukat ráncolják, mígnem Paroubek miniszterelnök a nagy nyilvánosság előtt megköveti az ellenállási mozgalomban részt vett szudétanémeteket, akik egyébként egy demokratikus Németországért, nem pedig egy benesi, második republikáért harcoltak. (Valószínűleg ők is hallgatták a BBC adásait és Benes fenyegetéseit.)
Johann Böhm, a bajor szabad állam volt elnöke Busht idézve Jaltát a világtörténelem legnagyobb tévedései közé sorolta, hozzátéve, hogy ezek szerint Potsdam – amely többek közt legális keretet adott a keleti területek német lakosságának elűzésére – ugyancsak az. Bernd Posselt, az Európai Parlament CSU-képviselője genocídiumról beszélt, amelyet már a háború folyamán gondosan megterveztek, s azt pedzegette, hogy a határon túli magyaroknak ugyanazokkal az aggályokkal kéne nézniük a benesi jogfosztó dekrétumokat, mint a szülőföldjükről elűzött németeknek. Könnyű nekik – jegyezte meg Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának egykori vezetője –, lassan mindent felvásárolnak a Szudéta-vidéken. Annyi német felírás jelenik meg, főleg a régi házak restaurálása után, hogy a gyanútlan turistának az ottani cseh kiskocsmák nyelvezetét tanulmányozva az a benyomása, hogy csehül beszélő németekkel van dolga. Valóban, a tőkeerő a németek számára hoz egyfajta történelmi elégtételt, ellentétben például a csecsenekkel, akiknek az 1944-es sztálini deportálásokért némi kis készpénzt s további gyarmati státust ígér a nagy hatalmú Putyin elnök. Hogy a kényszeredett kárpótlások mit érnek, azt mutatják a szlovák restitúciós törvény vagy a jugoszláviai svábok kártalanításának visszásságai.

Brüsszel és Kassa között ingázva Krivánszky Miklós próbálja előmozdítani a Csehországba deportáltak kárpótlásának ügyét. Róluk – a németek mellett – Paroubek is szólt, mint olyanokról, akikkel méltánytalanság történt. Krivánszky hozzászólásában megemlítette, hogy míg az EU-politikusok Csehország kapcsán tudnak valamit a szudétanémet–cseh vitákról, arról szinte semmit, hogy Szlovákiában is történtek hasonló jogtalanságok. Az Európai Parlament elnökségének felkérésére készült jogi szakvéleményben egyébként az áll, hogy a benesi dekrétumok alapján történt vagyonelkobzások nem ütköznek az EU jogrendjével, mivel az nem visszamenőleges hatályú, s bár Csáky Pál, Szlovákia miniszterelnök-helyettese készíttetett egy elemzést arról, hogy a zsidók után kiket kellene még kárpótolni, s a szlovák tudományos akadémia szerint is orvosolni kéne a magyarok sérelmeit, semmi érdemleges lépés nem történik. „Van egy nagyon kényelmes megegyezés a kormánykoalíció pártjai között: nem terjesztenek elő a parlamentben olyan indítványokat, amelyekben nem születik koalíciós egyezség” – írta nemrég egy, a deportáltak ügyében írott Krivánszky-levélre válaszul Duray Miklós. „Ezt az MKP javasolta, a többiek mohón elfogadták, mert tudták, hogy ha kell, ezt ők megszegik, az MKP, ha megszegi, egyedül marad. Ezek csodálatos öncsapdák.”
A fő kérdés ma már nem is az elvett vagyon, a magántulajdon szentségének megsértése, hanem az a kollektív megbélyegzettség, amely alapján németeknek és magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy ők még most is vesztesek, és ezért illik szerényen és csendesen viselkedniük. Meg kell érteniük, hogy a győzteseket azért is kell szeretni, mert a történelemfelfogásuk keskeny szűrőjén át bizalmatlanul fogadnak minden, a győzelem tisztátlanságát felvető szellemi behatást, s ezt a szellemet örökre palackba zárva szeretnék látni. Mint 1968-ban, megaláztatásuk évében is. A dél-szlovákiai szlovákok memoranduma akkor Ludvík Svoboda köztársasági elnök elé tárta a régi magyarellenes vádakat. A vegyes lakosságú falvak nevében beszélve a régi nótát fújták, hogy a magyarok döntő többsége szimpatizált a fasizmussal, kimondottan irredenta beállítottságú, lejáratják az 1945–1948 között kiadott törvényeket és rendeleteket, sőt még a kassai kormányprogramot is. A meciarizmus és a Matica Slovenska is erre a gondolatvilágra épített a függetlenné válás után, aminek konokságát alig enyhíti a magyarországinál jóval mélyebb szlovák vallásosság.
Jó lenne a keletről elűzött németek szövetségeinek és a határon túli magyaroknak egy közös megemlékezést tartani Budapesten. A témát a háború után ellenük, a lefegyverzettek ellen indított háború története adná.
A címe talán az lehetne: Palacktáncoltatás.