Palota időzavarban

Egy éve nyílt meg hivatalosan a Művészetek Palotája. Az épület alapkövét 2002-ben tették le, 2005. januári átadása után került sor a próbaüzemeltetésre, és március 14-én avatták föl a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyével. Kiss Imrét, a Művészetek Palotájának vezérigazgatóját kértük számvetésre, aki nehezményezte, hogy azóta sem érdeklődést, sem segítő szándékot nem tapasztalt azoktól, akiktől elvárható lett volna, továbbá túl rövid időt szabtak a próbaüzemeltetésre. Példásnak nevezte viszont a palotán belüli intézmények együttműködését. Feladatának érzi egyebek közt a közönségnevelést, a fiatalok becsábítását a hangversenyekre.

Egy intézmény életében az első év kritikus: be kell lakni az épületet, kialakítani a működés optimális feltételeit, és koordinálni az egyes területek munkamenetét. A „beüzemelés” végső felelőssége a vezérigazgatót terheli. A közönség, tapasztalatom szerint, hamarosan ideszokott. Milyen mérleget von le az első esztendőről?
– Egy ilyen intézménynek a világon mindenütt elegendő időt adnak ahhoz, hogy a gyakorlatban tapasztalja végig, mi felel meg a kultúra céljainak, a közönség, a társadalom érdekeinek, hogyan tud a leghatékonyabban működni, és milyen lehetőséget kínál az értékközvetítő magas- kultúra számára. Ez az épület ugyanis az egész magyar társadalmat szolgálja, nem Budapesté, hanem az országé. Sajnos a kérdésére nem adhatok egyértelműen pozitív választ, mert nem mindenki tette azt, amit tennie kellett volna. Megszületett egy igen értékes gondolat, megteremtődött a kultúra új hajléka. A londoni Times írta, „Magyarország tudta, hogyan kell megpróbálnia debütálni Európa színpadán, kilépve nehéz gazdasági helyzetéből: a magaskultúrát támogatandó, létrehozta a Művészetek Palotáját, mindenekelőtt saját nemzete számára.” Senki nem érdeklődött eddig a munkám eredményessége vagy nehézsége iránt. Való igaz, az anyagi feltételekre nem panaszkodhatom, mert ha nem is az elképzeléseim szerint, de megkaptam hozzá a támogatást, és ez manapság nagy szó. Ráadásul más költségvetési intézményekkel szemben hoszszú távon tervezhetek, akár két évre előre is, mert alapítói határozatom van arra, meddig vállalhatok kötelezettséget. Az igazság viszont az – s ezt szomorúan mondom –, hogy még csak segítő szándékot sem éreztem senki részéről.
– Voltaképp kire-mire gondol, mit hiányol?
– Az elmúlt másfél évtizedben megszoktuk, hogy nem feltétlenül kormányzati gondoskodást vár el az ember, hanem mindazok érdeklődését, akik szellemi partnerséget vállalhatnának velünk.
– Ennél pontosabban, ha lehet: a felső fórumok, a művészeti egyesületek, netán a sajtó részéről?
– Megítélésem szerint a jelenlegi magyar sajtó bizonyos okoknál fogva képtelen követni a dolgok valódi menetét, hogy a tartalmasságról ne is beszéljek. Megelégszik a tudósítói munkával, s itt-ott egy kis show-t is hozzáadagol, színesít. De az igazi értékeket, kivált a kultúra területén, nem veszi komolyan, többnyire fel sem figyel rá. Vannak kultúrateremtő intézmények, amelyekről szó sem esik, vagy csak felületesen. Ami a nyilvánosságot illeti: itt van a Cleveland-i Szimfonikus Zenekar esete, amelyet kalandos tárgyalások, nagy nehézségek árán Bécsből hoztunk át, hogy nálunk is koncertezzen. Kultúrdiplomáciai sikerként könyvelhetjük el. A világ első számú zenekara, amelynek alapító karmestere, Szél György – aki ráadásul magyar volt – lépett fel nálunk először, de egyetlenegy hazai lapban sem jelent meg róla semmi. Bécsi kritikus tollából olvastam a budapesti koncertről. Nem tudom, komoly nyugati lapoknál előfordulhatna-e ilyen.
– A palota nyitásakor sok szó esett arról, hogyan fér majd meg egymással a három intézmény, a Nemzeti Filharmonikusok, a Ludwig Múzeum és a Nemzeti Táncszínház, amely a házba költözött. Nem szólva arról, hogy a filharmónia mellett eredetileg a Kortárs Képzőművészeti Múzeum és a Hagyományok Háza közös hajléka lett volna. Hogyan sikerült összehangolni az együttműködést?
– Szerencsére erről a legjobbakat mondhatom. Példás mindünk között az együttműködés. Mi több, egymásnak is segítségére vagyunk. S eközben kinek-kinek megvan a maga teljes önállósága. Szerintem már a kezdet kezdetén is eltúlzott volt az a sok körülményeskedés, ami a beköltözést kísérte. Tény, hogy a Hagyományok Háza lemondta, helyette igen jól belakta a házat a Nemzeti Táncszínház, amely évi száz előadásra tart igényt, a Filharmónia pedig mindössze huszonöt koncertestre. A többi, befogadást kérő társulat, együttes estjének összeszervezése már a Művészetek Palotája vezetőségének a dolga. Jelentkezőkben sosem volt hiány, válogathattunk közülük. Szerepelt itt kamaraopera, komoly-, népzenei, valamint jazzegyüttes. A Nemzeti Táncszínház pedig hozta magával az egész táncmozgalmat.
– Milyen megfontolás alapján alakítják a programjaikat?
– A művészi profil tekintetében első a tartalmasság és a sokszínűség. Nemcsak a legjobb zenekarokat, produkciókat fogadjuk be, hanem igyekszünk olyan vállalkozásokat szervezni, amelyekkel tartósan ide csábíthatjuk a közönséget. A publikumnevelést is feladatunknak érezzük. Ezért számos olyan produkciót szerveztünk, amelyek révén a gyermekkorúaktól az ifjúságon át a nyugdíjas nézőket is megszólíthatjuk. Elindítottunk egy pedagógusprogramot, ami annyit jelent, hogy meghívtunk tantestületeket az általános és középiskolákból, bemutatjuk nekik a házat, a programokat, ők meg osztályfőnöki órákon előkészítik a tanítványaikat, mit is fognak nálunk látni. Igen fontosnak tartom a közönségnevelést, hiszen a koncertpublikum nagyon elöregedett. Olyan elképzeléseink is vannak, hogy behívjuk a házi muzsikálást gyakorlókat, játsszanak, versenyezzenek együtt, itt nálunk. Szeretnénk feléleszteni a régi, bevált, polgári hagyományokat. Tárgyalunk a köztévével, amely nyitottan fogadta ajánlatunkat: legyen a Művészetek Palotája az az alkalmas fórum, ahol megmutatkozik, hogyan lehet a civil kultúrát tartalommal feltölteni. Nemrég tartottunk külföldi szakelőadókkal nemzetközi konferenciát hazai zenekaroknak, impresszárióknak ingyenesen arról, milyen módszereket vehetnénk át a tapasztaltabb, nyugati kulturális intézményektől ahhoz, hogy hatékonyabban működjünk.
– Mi az, ami még korrigálásra szorul?
– Kezdjük ott, hogy míg a hasonlóan új, nagyméretű luzerni hangversenyterem kipróbálására 12 hónapot adtak, a kiszálló magisztrátus ezt az időt újabb hat hónappal hosszabbította meg. Bármilyen veszteséggel járt is, pusztán egy eurót kértek a belépőjegyért. Ezzel szemben nálunk mindössze hét hét volt a próbaidő, 2005. január 8-tól március 14-ig. Csodák nincsenek, voltaképp azóta is folyamatosan zajlik a „beüzemelés”, és csak hálás lehetek a közönségünknek, amiért ilyen türelmesen viseli el a tökéletlenségeket, egyebek mellett a garázs befejezetlenségét, az akusztika javítgatását és a többit.
– A közönség számára a legbosszantóbb a bejárat megoldatlansága. Esőben-hóban, jégen több mint száz métert kell a főbejáratig gyalogolni a Soroksári úttól. Hogyan lehet ez?
– Azért, mert felvonulási terepen vagyunk. Az épület telekhatárra épült, a falon túl már közterület van. A bejárás költsége a kongresszusi központ büdzséjében szerepel. A Trigránit viszont nem kapott engedélyt a felépítésére, pedig Demján Sándor még azt is felkínálta a kormánynak, hogy egy euróért odaadja a saját telkét a tervrajzokkal és az engedélyezési tervekkel, ő maga pedig lemond a kivitelezésről, csak hogy a parlament elé kerüljön az ügy, és megszavazzák a kongresszusi központ építésének indítását. Holott a szállodákkal együtt hamarabb kellett volna elkészülnie, mint a Művészetek Palotájának. Előbbi ugyanis két és fél év alatt megtérülő beruházás lett volna. Szomorú, hogy bizonyos érdekeltségek nem engedték, hogy az ügy az Országgyűlés elé kerüljön.
– Hol tartanak a műsortervezésben?
– Már az idei és a 2007-es szerződéseket írom alá a meghívott művészekkel. Május végén kijön az újabb műsorkalauzunk, amely a 2006. második fél évi programokat tartalmazza, s a jövő év első felének előrejelzését.
– Beszéljünk arról a nemzetközi elismerésről, amit az ISO minőségi tanúsítvány megszerzése jelentett! Látom, kint van a falon az oklevél.
– A kulturális intézmények közül elsőként kaptuk meg a világon. Még a párizsi Pompidou-központ is utánunk szerezte meg. Ez egy olyan, nemzetközi pályázat útján elnyerhető minősítés, amit igen sok szervezési, gazdasági kritérium teljesítése révén kaphat meg az erre szakosodott bizottság döntése alapján egy költségvetési intézmény. Büszke vagyok rá, elnyerését kiváló munkatársi gárdám ügyszeretetének is köszönhetem.