Történelmi lehetőség előtt a polgári oldal

Nem tudni, mire alapozzák azt a helyzetértékelést egyes politikusok, hogy elenyésző az esély a polgári oldal számára a parlamenti választások megnyerésére a második fordulóban. Az MSZP–SZDSZ esetében még érthető, hiszen úgy érzik, elemi érdekük ezt kommunikálni. A kisebbik jobboldali párt, az MDF vonatkozásában azonban megmagyarázhatatlan, miért dolgozik saját érdekei ellen a választók megtévesztésével. Az első forduló eredményei ugyanis csak elenyésző baloldali előnyt eredményeztek. A választások második fordulója ugyanakkor hagyományosan a jobboldal sikerét hozza, mert a polgárok akár a politikai pártoktól függetlenül is összefognak a szavazatok maximálása érdekében.

Még minden nyitott a végeredmény szempontjából az országgyűlési választásokon, mivel száztíz egyéni képviselői hely sorsa csupán április huszonharmadikán dől el. A kormánypárti huhogókórus természetesen a „győzteshez húzás” reflexét akarja kiváltani a polgárokból, s arra emlékeztet: négy évvel ezelőtt is hasonló volt a helyzet, s még a Fidesz huszáros hajrája sem tudott változtatni az első fordulóban kialakult trendeken. A polgári oldalon sem érzékelik igazán, milyen hamis ez a beállítás. Mindenki elfelejtkezik arról, hogy 2002-ben a Fidesz és az MDF közös listán, sőt közös képviselőjelöltekkel indult. Így az SZDSZ kiszenvedett bejutásával az a helyzet állt elő, hogy míg az MSZP és az SZDSZ jelöltjei egymás javára visszaléphettek, addig a jobboldal számára csak a parlamenti mandátumoktól vitatott tisztaságú módon elütött MIÉP csalódott szavazóbázisa kínálkozott tartalékul. Leegyszerűsítve ez annyit jelentett, hogy a polgári oldalnak valójában több mint hat és fél százalékot kellett volna ledolgoznia a választások második etapjában, mivel az MSZP és az SZDSZ együtt 47,62 százalékot, a Fidesz–MDF közös lista pedig 41,07 százalékot teljesített. Gondoljunk bele, mennyivel másabb lett volna a felállás négy éve, ha tizennégy-tizenöt mandátummal többet kap a jobboldal. A köztársasági elnök nem az MSZP–SZDSZ-nek, hanem a Fidesz–MDF-nek adott volna kormányalakítási megbízást. Márpedig az MDF mostani bejutása hasonló helyzetet modellezne, ha a fórum vezetői nem zárkóznának el az együttműködéstől.
A Fidesz esélyei még így is jóval nagyobbak az egyéni választókerületekben, mint négy esztendeje. Akkor a baloldal hetvenöt első helyezéssel indult a második fordulónak, míg a jobboldal ötvenhat „első rajtkockát” tudott megszerezni. Most ugyan az akkori százharminceggyel szemben csak száztíz egyéni képviselői mandátum nyitott, viszont csupán tizenhárommal kevesebb első helyezése van a Fidesznek, mint a szociálliberálisoknak. Ezért is létkérdés a posztkommunista koalíciónak, hogy a demokrata fórumot minden eszközzel leválassza a polgári oldalról. A rendszerváltozás óta eltelt időszak parlamenti választásainak tanulsága szerint azonban a jobboldali szavazókat sosem lehetett eltéríteni a szavazatmaximálástól. Ennek oka abban keresendő, hogy a választópolgárok nem a pártvezetők intenciói szerint voksolnak, hanem politikai meggyőződésük, hovatartozásuk szerint. Ha ez a törvényszerűség nem érvényesült volna, ma még mindig a Magyar Demokrata Fórum lenne a polgári összefogás vezető ereje, s nem a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség. 1998-ban ugyanis a polgárok döntése volt, hogy listán nem juttatták be az MDF-et az Országgyűlésbe, a Fideszt pedig kormányra segítették. Az sem véletlen, hogy a Fidesz–MDF-összefogást kiemelkedően értékelték, mikor a közös jelölteket nagy arányban bejuttatták a parlamenti padsorokba.
Elkötelezett baloldali politológusok szokták emlegetni, hogy a második fordulóban nem adódnak automatikusan össze az egy politikai oldalra leadott első fordulós szavazatok. Csakhogy a jobboldalra a történelem tanúsága szerint ez nem igaz. A polgári oldal pártjai lehettek megosztottak, ám a szavazók nem. Mint ahogy 1945 után is tudták, hogy a kisgazdapártra kell voksolniuk a győzelem érdekében, a rendszerváltozás óta is megfigyelhető ez a tendencia. Ha valaki figyelmesen megnézi az 1990 óta lebonyolított négy szabad választást, az az eddig nem hangsúlyozott tény mutatkozik meg, hogy a polgári oldal mindig a két forduló között teljesített jól, s a második fordulóban győzött, vagy – mint történt négy éve – kis híján ledolgozta hátrányát. (A sorból csak 1994 lóg ki, amikor a kívülről szétvert MDF olyan hátrányt szenvedett az első körben, amelyet nem lehetett még egy relatíve jobb szerepléssel sem kompenzálni.) Ez a pozitív tendencia nem írható a véletlen számlájára, hanem azt a sajátosságot tükrözi, hogy a magyar pártrendszerben a jobboldal széttagoltabb, ám közös célokra rövid idő alatt is egyesíteni tudja az erőit. Alapvetően tévesek tehát az MSZP–SZDSZ-es politikusoknak azok az önmagukat bátorító nyilatkozatai, amelyek szerint a két baloldali párt szavazói a visszalépéseket követően mindig szívesen támogatják egymás jelöltjeit. A tények nem ezt mutatják.
Sokan emlékezhetnek rá, hogy a szabad demokraták 1990-ben az első forduló után győztesnek kiáltották ki magukat. A második megméretés alkalmával azonban a fórum földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, olyan körzetekben is, ahol utcahosszal vezettek előttük az SZDSZ-es sztárjelöltek. Egy kiragadott példa a sok közül: a főváros tizenkettedik kerületében Ráday Mihály tizen-egynéhány százalékkal vezetett az MDF-es Horváth Béla előtt, a második fordulóban viszont hasonló arányban szenvedett vereséget. 1998-ban szintén hiába léptették vissza az SZDSZ-es jelölteket a listás szavazást akkor is megnyerő(!) MSZP javára. A polgári szavazók a Torgyán József vezette kisgazdapárt hosszas vacillálása ellenére is tudták, mit kell tenniük, és stabil jobboldali többséget alakítottak ki a parlamentben. Ha a szabad demokrata választók a baloldali pártvezetők elvárásai szerint fegyelmezetten átszavaztak volna a szocialista aspiránsokra, nem nyerhetett volna például Őry Csaba Zuglóban Baráth Etele előtt, hiszen az első fordulóban még a szocialista politikus nagy fölénnyel vezetett. Aki tanulmányozza tehát az eddig választások tapasztalatait, az konstatálhatja: éppen az eddigi trend törne meg, ha a jobboldali érzelmű emberek nem a Fideszhez vinnék voksaikat.
Kimondható: az MSZP–SZDSZ eddig soha nem tudott élni a szavazatmaximálás lehetőségével, a jobboldal viszont nemcsak koncentrálta szavazatait, de újabbakat is tudott toborozni. A 2002-es választásokon egész sor választókerületben tudtak a Fidesz–MDF-es jelöltek nagy hátrányból, szinte reménytelen helyzetből diadalt aratni. Ez történt Mosonmagyaróváron, Balmazújvárosban s Jászapátiban is, s hiába ígért nagyarányú baloldali győzelmet az első forduló Kisvárdán vagy Szekszárdon. Fehérgyarmaton például Kapolyi László szocialista mágnás indult, mégis tizenöt százalékos vereséget szenvedett, Nagyatádon pedig a majd harmincszázalékos baloldali szavazattöbbség olvadt le úgy, hogy végül megkérdőjelezhetetlen fideszes mandátum született. Pakson szintén több mint tíz százalékot húzott rá vetélytársára a jobboldali jelölt, s fordítani tudott a polgári oldal többek közt Mohácson, Siklóson, Szigetváron, Kalocsán, Várpalotán, Kiskunhalason, Bácsalmáson, Szeghalmon, Berettyóújfaluban, a püspökladányi, a váci, a nagykátai, a ráckevei, az egyik kaposvári, a tiszavasvári és az ajkai körzetben is.
Összegezve: már 2002-ben is csak azért tudott pirruszi győzelmet aratni a baloldal, mert polgári ellenfele a nagy hajrával sem tudta ledolgozni a több mint hatszázalékos hátrányt. Nem volt ugyanis elegendő tartalék a jobboldalon. A mostani második körben viszont az MDF több mint öt- és a MIÉP–Jobbik több mint kétszázalékos bázisa is rendelkezésre állhat. A baloldalon csupán a kommunisták sovány fél százalékából gyarapodhatnak. A kormánypártok számára ráadásul forrósodik a helyzet: a hatalmas államháztartási hiány eltitkolása elriaszthatja saját szavazóikat is.
A baloldali tömörülés vezetői ráadásul saját helyzetüket is nehezítik. Gyurcsány Ferenc közös miniszterelnök-jelölt Budaörsön már pezsgőbontásra buzdította híveit, s más baloldali potentátok is folyamatosan a választási győzelem lefutottságát kommunikálják. Ez főként a választási procedúrában kevésbé járatos emberekben zavarodottságot kelt. Ha már „meg van nyerve” a választás, vajon mi motiválja őket a további erőfeszítésekre? Főként akkor, ha a fő mozgósító ellenségkép, Orbán Viktor az európai demokráciák történetében példátlan gesztust tett azzal, hogy hajlandó lemondani a kisebb természetes szövetséges MDF javára a kormányfőjelöltségről?