Tovább, tovább!

Én már abbahagytam a nyavalygást, hagyjátok abba ti is. Vasárnap elszomorodott hazánkért könnyeztem, másnap másért, de ez így nem mehet tovább. Tavasz van, jön a május, kis kertem veteményei egészen jól mutatnak, a hagymák, retkek rendre előbújtak, a paradicsompalánták állják a hűvös hajnalt is, süt a nap, kék az ég, kacagógerléim kacagnak, szóval
– Gyurcsány ide vagy oda – az életnek láthatóan mennie kell tovább. Ismerőseim közül azonban többen emigrálni akarnak, mások a megáradt Szilas-patakba ugranának a választási eredmények kapcsán – én, a szomorúk legszomorúbbika viszont azt mondom nekik: Ne!
Ha négy évre szól is a megszabott vesszőfutás, kibírjuk. Magyarból vagyunk. A költővel szólva: itt élned, halnod kell! Hát persze, a gyereket csak fel kell nevelned, a jószágot csak el kell látnod, a kertet megkapálnod. Neked dolgod van itt, a bájgúnár előbb-utóbb majd elmegy. Persze, most borzalmas évek jönnek, de nem tudsz mást tenni. Kaliforniában, Sydneyben talán könnyebb lenne túlélni a KISZ-ember ámokfutását, de ha mindanynyian elmennénk, mivé lenne, amit úgy hívunk: haza. Eladott, szétprivatizált, kiporciózott préri – plazák, benzinkutak, lakóparkok és gyorséttermek együttese. Te meg csak vendég vagy a háznál. Egy szakadt magyar…
A tavaszból kell kiindulni, barátaim, a rügyfakadásból, a hitedből, hogy azért csak itthon vagy. Ez a hazád. Én kiülök a kertbe, most nyílik az orgona, valamennyi rügy kipattant, a szárnyasok fütyülnek, rikoltoznak, gágognak, a kutyák nem bírnak magukkal, mehetnékjük van. Bárhogyan is van, ez a mi tavaszunk, nem a tervezett mosolyú bájgúnáré.