Utóélet

Kétszázötven éve halott emberek fekszenek üvegkoporsóban, megsárgult ruhákban, arcukon a halál békességével. Van közöttük egyesztendős gyermek, tizenéves kisleány és kilencvenöt éves matuzsálem. Mindannyian a váci Fehérek templomában reméltek végső nyugodalmat. S végül nemcsak múzeumi, hanem kiállítási tárgyak is lettek a Magyar Természettudományi Múzeumban.

Nem titkolják a múzeumi szakemberek, számítottak rá, hogy viták kerekednek legújabb kiállításuk nyomán. A Rejtélyek, sorsok, múmiák című tárlat körüli eddigi béke azonban azt a rendezői szándékot látszik igazolni, hogy e virtuális kriptában, a múzeum kiállítóterében nem a riasztó látvány, hanem éppen hogy a halottak iránti tisztelet és szeretet közvetítése lehetett a fontos. „Mi valóban szeretjük ezeket az embereket – mondja Szikossy Ildikó antropológus, az embertani tár kutatója, egyben a kiállítás szakmai rendezője –, ezért öltöztettük fel őket eredeti ruhájuk másolatába, fektettük őket ravatalra, ezért kutattuk fel családi, rokoni kapcsolataikat, foglalkozásukat, társadalmi státusukat, haláluk körülményeit.”
A világ számos múzeumában rendeznek múmiakiállítást, legutóbb Londonban és Bécsben. Londonban például lápi múmiákból. Magyarországnak azonban egészen 1994-ig, amíg ki nem nyílt a váci templomkripta ajtaja, a Szépművészeti Múzeumban látható egy szem egyiptomi leletet leszámítva nem volt saját múmiája. És akkor egy csapásra lett 265, közülük 166 névvel és felidézhető történetekkel. A legöregebb közülük 1673-ban született, az elsőt 1730-ban, az utolsót 1838-ban temették. A vácihoz hasonló jelenséget, tehát hogy a kripta különleges mikroklímája és adottságai miatt a holttestek nem bomlanak el, hanem mumifikálódnak, Palermóból ismerte addig a világ. Ott meg is történt, ami ilyenkor szokásos: az ember elrontotta, amit a természet megőrzött. Miután nagy divat lett a palermói kapucinus kriptába temetkezni, sőt a hozzátartozóknak szokásukká vált, hogy halottaikat időnként átöltöztették, virágot vittek nekik, a sok friss temetkezéstől és látogatótól megszűnt a mumifikáló hatás, így mesterségesen voltak kénytelenek konzerválni az új holttesteket. Olyan sok ott a halott, hogy szorosan fekszenek egymás mellett. Ma már a temetkezési hely múzeumként működik.
Normális esetben az elhalt szervezet lágy részeit lebontják a különféle mikroorganizmusok, végül csak a legkeményebb szövetek, a csontok és a fogak maradnak meg. Ha azonban valamilyen okból leáll a bomlási folyamat, például a test jégbe fagy, mint Ötzi, a tiroli vadász, vagy lápba esik, mint a tollundi ember Dániában, így a mikroorganizmusok oxigén hiányában nem tudják elvégezni a munkájukat, vagy kiszárad a sivatagi homokban, a lágy részek megmaradnak, és néhány hónapon belül kiszáradnak. A természetes úton mumifikálódott testekben megtalálhatók, ha összeszáradt vagy megfagyott formában is, a belső szervek. Ezek pedig, a tudomány mai örömére, tanulmányozhatók. Ha a múmia új környezetbe kerül, a bomlás megindul, de ha biztosítják a korábbi légkört, akkor a test az idők végezetéig változatlan állapotban megőrizhető. Többek között ezért van sötétebb és hűvösebb a Magyar Természettudományi Múzeum kiállításán, ezért őrzik a testeket 1994 óta a múzeumban speciális, klimatizált viszonyok között. És nagy becsben.
A váci kriptának nem titka volt, hanem különleges mikroklímája, amelyben múmiasorsra jutottak a betévedt állatok is: így a kiállításon látható macska, csirke és lúd, miként a halottak már bomlásnak indult testébe férkőzött élősködők is. A felfedezés annak köszönhető, hogy a váci dominikánusok felújításba kezdtek. Az építőmesterek ekkor bukkantak rá az elfeledett és elfalazott kriptalejáratra. (A lejáratot, az áttört falat a kiállítás is jelzi, ezen keresztül léphet be a látogató is a térbe.) Amikor azután a díszes koporsókban nem csontmaradványokat, hanem emberi múmiákat találtak, nyilvánvaló lett, hogy itt tudományos feladatok is vannak. A helyiség különlegessége, magyarázza Szikossy Ildikó, az állandó alacsony hőmérséklet, valamint hogy egy kürtőn keresztül biztosított volt a légmozgás. A halottakat pedig faforgácsra fektették, amely felszívta a testnedveket.
Bár két-háromszáz éve elhunyt emberekről van szó, mindenképpen megilleti őket és családjukat a kegyelet. A kiállítás rendezői sokáig keresték a leszármazottakat, a váci egyház közzétette a halottak névsorát – ezt a kiállításon is olvashatjuk –, de egyetlen hozzátartozó sem jelentkezett. Öt-hat generáció született azóta. Végül az egyház hozzájárult, hogy a testeket a Magyar Természettudományi Múzeumba szállítsák, sőt, mondja Szikossy Ildikó, kimondottan örömmel vették, hogy az exhumálásuk emberségesen, nagy odafigyeléssel zajlott.
A belépőt elsőként egy halálában is mosolygó fiatalasszony fogadja, keze összekulcsolva pihen. Az összekulcsolt kéz a kiállítás szimbóluma is, egyben üzenet a halál békéjéről. Társai, akik a következő termekben várják a látogatókat, az egykori kriptalakók, ruhába öltöztetve, párnára fektetve, üvegkoporsóba zárva. Papok és apácák, tragikus sorsú családok, újszülöttek anyjuk karján. Mindannyiukhoz tartozik egy élettörténet is, már amennyi kibogozható volt a plébánia halotti anyakönyveiből. A váci kriptába elsősorban egyházi személyek, hozzátartozóik és családtagjaik temetkeztek, valamint akik adománnyal segítették a rendet.
Láthatjuk Simon Antal, a híres pap-tanár földi maradványát, sőt koponyája alapján rekonstruált képmását is. Ő volt az 1802-ben megalakult váci siketek intézetének első igazgatója, jeles tudós, a siketnémák írás- és olvasástanításában világelső fonetikatankönyv szerzője. Átérezhetjük az Orlovits család tragédiáját. A szülők egymás után veszítették el gyermekeiket, majd utánuk halt az anya is, mellette koporsóban az utolsó gyerek, az egyesztendős Jánoska. Borsodi Terézia elhúzódó szülés közben halt meg, a gyermeket halála után császármetszéssel emelték ki a testéből, hogy megkeresztelhessék, lelkét megmentsék. Az egyház éppen e lélek- s nem feltétlenül gyermekmentő célja miatt támogatta a post mortem császármetszést. A csecsemő még egy órát élt, anyja karjában temették el. Most is ott nyugszik. Azután ott a tizennyolc éves, a csonttébécétől összetört József, aki a hatodik, legtovább életben maradt gyermeke volt családjának. A szülők gyors, egymást követő halála után néhány hónappal a nyomorék, magatehetetlen fiú is elment.
Rejtély marad, miért vágták le és tették lábához papírba csomagolva egy apáca gyűrűs- és kisujját, és miért hiányzik Sándor Terézia szíve. Egyiküknek talán a gyűrűt akarták levenni a kezéről, másikuknak talán hazavitték a szívét, hogy ott nyugodjon. Bár, magyarázza Szikossy Ildikó, nem kizárt az sem, hogy valaki maga hagyta meg: halála után szívét szúrják át vagy vegyék ki. A tetszhaláltól való félelem általános volt e korban. Épp Sándor Terézia halálának idején történt, hogy elevenen temettek el egy fiút a váci kriptába, és hiába kopogott, a zajra a szerzetesek vagy nem figyeltek fel, vagy földöntúli jelnek ítélték. A fiút a következő temetéskor találták meg holtan, összekuporodva a kripta ajtajában. A világban is különböző technikákat találtak ki, hogy a tetszhalott jelezhessen. Dél-Amerikában például zsinóros csengőt szereltek a koporsóba, máshol napokig őrizték a halottat, vizsgálták, elkezd-e bomlani. A kómát nem tudták ugyanis még megkülönböztetni a haláltól. A halott exhumálása és szívének elégetése eredhetett más hiedelemből is. A hozzátartozók, sokszor maguk is fertőzöttek, úgy hitték, a tébécében maghalt családtag visszajár, és vámpír módjára szívja az életben lévők vérét. Pedig csak a betegségük haladt előre.
Nem minden váci holttest története kerek, vannak, akiknek a nevét sem ismerjük, a csecsemők apró koporsóira sokszor csak díszítést tettek. Nehéz kideríteni sokuknál a halál okát is. Legfeljebb a halotti anyakönyv teszi néha egyértelművé, ha rögzítették benne a tüneteket. A váci múmiák nem elsősorban látványosságként fontosak, bár most a kiállításon ennek a szempontnak is tökéletesen megfelelnek. Nagy számuk miatt tudományos következtetésekre, megfigyelésekre is alkalmasak. Sokan vannak, és egy időben éltek. A legöregebbek kilencvenöt évesek, a legfiatalabbak néhány órásak. A múzeumban január óta működő humán DNS-laboratórium révén lehetővé vált beható vizsgálatuk is. A szakemberek meglepő eredményekre jutottak. Kiderült például, hogy a váci kripta lakóinak hetven százaléka tébécével fertőződött, sőt sokan ebbe a betegségbe is haltak bele. Így Simon Antal, a pap-tanár, aki a halotti bejegyzés szerint vért hányt, vagy a tizennyolc éves József, de vélhetően az anya és két ifjú leánya is, akik szintén egymás mellett nyugszanak a kiállítás kriptájában. Róluk az is kiderült, hogy nem is egyazon baktériumtörzs fertőzte meg őket. Más volt az a tébécébaktérium, amely a fertőzött tehenek teje által a tápcsatornát támadta meg, és más, amelyik légúton terjedt.
– Igaz tehát, hogy a tébécé morbus hungaricus volt, csakhogy ma sem engedi meg, hogy elfeledkezzünk róla – magyarázza Szikossy Ildikó. – A kór újra terjed, és bár antibiotikummal könnyen gyógyítható, egyre-másra bukkannak fel gyógyszerre rezisztens mutációi, amelyek után a kutatás szaladni kénytelen. Érdekes lehet tehát megvizsgálni azoknak a múmiáit, akik magas kort értek meg, és bár fertőzöttek voltak, nem tébécében haltak meg. Mi lehet a magyarázata annak, hogy le tudták küzdeni a kórt? Ez a vizsgálat talán segíthet a világméretűvé váló járvány leküzdésében. De a kiállítás látogatói azt is érzékelhetik, mennyit javított az orvostudomány fejlődése az emberi életminőségen, és kezelhetővé váltak olyan kórok, amelyek évezredeken át korai halálhoz vezettek.
A Magyar Természettudományi Múzeum múmiagyűjteményének vizsgálati lehetősége a nemzetközi tudományos élet figyelmét is felkeltette. A testekből kivont és feldúsított DNS ugyanis alkalmas orvosi és orvostörténeti kutatásokra, különféle betegségek vizsgálatára – egy kutató a közelmúltban Kaposi-szarkóma-fertőzöttséget keresett és talált a váci múmiák egyikében, pedig ezt a betegséget az AIDS kialakulásával hozták eddig összefüggésbe –, életmódvizsgálatokra, családfakutatásra. A fogkőből például kideríthető, mit ettek eleink kétszáz évvel ezelőtt. Nos, főként krumplit és kukoricát. Egész pontosan a fogkőben jóval nagyobb arányban volt jelen a burgonya- és kukoricakeményítő, mint a hús izomrostja. Hús tehát csak ritkán kerülhetett asztalukra. Feltűnően rosszabb és kevesebb a foguk a sok szülésen átesett nőknek (bár ma a fogorvosok tagadják, hogy kapcsolatban volna egymással a fogromlás és a terhesség), s úgy tűnik, nemigen mostak fogat sem, bár ez abban az időben már nem volt ismeretlen. A felük átlagos testalkatú és nem volt rossz fizikai állapotban.
A Rejtélyek, sorsok, múmiák kiállítás végére marad a Tudástár terem, vagyis a múmiacsoport vizsgálatának az utókor számára is fontos üzenete. Egy felboncolt fiú teste, a komputertomográfos vizsgálatnak alávetett agg apáca maradványai, a virtuális DNS-labor, a National Geographic váci múmiákról készített filmje, diagramok, röntgenképek és magyarázatok segítenek a látogatónak megérteni és elfogadni azt, hogy amit látott, több halottkiállításnál. A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára, amely immár kiváló körülmények között dolgozhat, nem kuriózumként, látnivalóként bánik a váci kripta lakóival. Embertársaink jó kezekben vannak, és különleges utóéletükkel rajtunk is segíthetnek.