A hidegháború szele

Túlzás lenne azt állítani, hogy az Egyesült Államok diplomáciája manapság a legkisebb mértékben is ügyel mások érzékenységére. Washington egyrészt elvárná, hogy a világ oly módon rendeződjön, ahogy azt a Fehér Ház neokonjai elképzelik, másrészt egyre inkább úgy mozog, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban. Ennek egyik legújabb példája, hogy miközben Dick Cheney alelnök Vilniusban éppen a hidegháborúra emlékeztető stílusban a demokráciáról és az energiapolitika kapcsán nagyhatalmi viselkedésről oktatta ki kemény hangon Moszkvát, a külügyi adminisztráció Oroszország és Kína lojalitásában reménykedik az Iránról szóló szavazáskor a Biztonsági Tanácsban. Mondhatnánk erre, nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, ha nem tudnánk, hogy az utóbbi időben Amerika már nemcsak ilyen diplomáciai finomságokkal nem törődik, de nem hatja meg az sem, mit mond a nemzetközi jog.
No, de térjünk vissza még egy pillanatra Vilniushoz, ahol Cheney szomszédai területi egységének aláásásával vádolta meg Oroszországot, eldörögve, hogy Moszkva visszatér a demokráciához, vagy ellenséggé válik. Ezek a mondatok nem véletlenül idézték fel sok elemzőben Winston Churcill hat évtizeddel ezelőtti fultoni beszédét, hiszen az alelnök szavai lényegében azt jelentik, hogy egyfajta új kiadásban, de a hidegháború újraéled, csak a frontvonal kissé keletre tolódik. S ha az Egyesült Államok helyzetét nézzük, akkor akár logikusnak is tűnhet a dolog, hiszen a Fehér Ház az elnehezülő, hanyatló korba lépő birodalmakhoz hasonlóan csak előre menekülhet. Ebbe a képbe pedig beleillik Irán megregulázása éppúgy, mint Oroszország magára találásának megnehezítése. A Nyugat felől nyomás alatt tartott Moszkva keletre fordulásával ráadásul gyengíteni lehet az Európai Uniót is, amely idővel már csak méretei miatt is világpolitikai ambíciókat kénytelen táplálni.
Valójában e keménykedés időzítésén sem lehet igazán megütközni. Egyrészt a vilniusi kilencek számítanak Washington leghűségesebb segédcsapatainak az Oroszországot beszorító tervben. Cheney szavai ráadásul ellensúlyozhatják a tomszki német reálpolitika nyomán megnövekedett orosz önbizalmat, ami nemcsak a fenti szövetségeseket nyugtalanítja, de nem jön jól a közelgő G8-as csúcs előtt sem. Bushnak el kell mennie Szentpétervárra, az év végi amerikai választások előtt azonban nem engedheti meg, hogy túl puha legyen Moszkvához. A retorikán tehát mindenképpen keményíteni kell. Az Irán körüli feszültség éleződése közepette persze ez a hidegháborús hang ugyancsak zavaró, ám Washington azt is tudja, hogy a Kreml ugyan felemeli a hangját, ám a globális konfliktusok megoldásában továbbra is együttműködő lesz.