A pénzváltó

Osonni kell. Mindig osonni. Cselédlépcső, kis kanyar, föl, óvatosan, egyszerűn. Loppal. Osonni kell.
Bárhol. Künn a tereken is. Utcákon, sikátorokon. Osonni, figyelni, szimatolni. Leselkedni. Sietni. Osonni kell. Még pár lépcső. Csigabiga.
A királynak könnyű az identitása. Könnyű a palástja, bárha bő bársony, lehúz. De nem húz le. Fölemel. Koronája félrehajítva. Hever az ágyon. A király szabad. Nyög, nyújtózik, recseg belé a teste. A trón bele se rezzen. Köhöghet, fásulhat.
Osonni kell. Mindig. Ruhám a gyalázat. A belső. A levethetetlen? Azért osonok, egyszer talán levehetem. Rám tapad, belülről, szívem belső burkáig.
Mennyi pénz csörög a zsebemben. Most is csörög. Viszem a királynak, de nincs identitásom. Vagyis ez a csörgés az identitásom. Mi lesz velem? Hova leszek? Hova jutok a történelemben. A király lefekszik királyi ágyára, végigdől hanyatt. Én osonok. Szimatolok. Hol a csörrenés? Hol a két ujj közé vehető finom ércű tapintat.
Hogyan mondta Vespasianus császár? „Pecunia non olet.” – A pénznek nincs szaga. Midőn a római nyilvános vécéket megadóztatták, hogy segítsenek fönntartani a császári udvar roskadó fényét. A dülöngő Rómát? (A tímárok cserzőhordóiba belehuggyintottak az emberek.) Szag? Dehogynincs! Abból élek. Osonva. Szagolom a pénzt. Valami furcsa, különös, fanyar szag. Illat netán? Orromba fut. Bebújik orrszőröcskéim közé és birizgál. Serkent, meg kell hogy mondjam, ösztönöz. Hogy osonjak.
De hova?
Most a király lakába. Trónon ül. Könnyű az identitása. Hiába csikarja a hasfájás, a bélgörcsök – ő: ő. Ő maga. Teste-lelke. Saját bőre. Én meg osonkodom. Mindig. Benézek zugokba, zegekbe, piacok kis piszkos sarkába, szövetek darócos szálai közé, széthajtogatom még a lányok micsodáján is a zizzenő, gyönyörű drótocska-érzékenységű szőröket, s tapogatok, szimatolok, ő az, ő az, ő maga? Apám átölelésében is érzem az ércecske zizegését, a fémecskék orrérintő illatát.
Olvasok – zizeg.
Szeretek – zizeg.
Alszom! Zizeg.
Finom surranó mozdulatokkal leselkedem a fóliánsok izgága csöndjében – mi áramlik-surran-buggyan elő belőlük? A szag? „Pecunia non olet.”
Van szaga. Tudom. Nekem is van szagom. Pluszszag, a saját kreolos bőröm izzadt szagán túli szag. Permet. Oldat. Vágyakozás. Talán vágyakozás. Magam lenni. Az identitás szaga? De magam lenni csupán általa tudok. Zizzen a fóliáns, szaglik, remeg.
S ó, a piacterek zsüzsgő alkui! Micsoda orrszimat, tapintás, beremegés kell. Szemvillanások, istenem! Egyszerre figyelni az alkuszra, az alkura, magamra, rá, ellenséges szövetségesemre, a pénzváltók rücskös asztala felé. Összejáték! Élelmesnek lenni, szemfülesnek, szimatolónak!
Hol az én identitásom?
Nekem sose lesz bőrcipőm, bőrpapucsom, arany karperecem? Identitásom? Saját szagom? Bőrszagom, póruspárolgásom?
Villogó ékszereim?
Villogó banklapok közt is osonok. Mindig osonok. Ilyen a járásom már. Meghajol – megyek – osonok. Föl a csigalépcsőn. Ott ül benn a király. Busa, otromba arcán elterül az identitás. Nem surran. Nem oson. Ül. Megy, áll. Uralkodik. Uralkodik a saját buta identitásával együtt. Neki az identitás az uralkodás. Levés. Nekem az osonkodás.
Váltok, számolok, kalkulálok, remegek. Megfigyeltem, mindig remegek. Van úgy – lett úgy, helyesebben –, hogy az utóbbi időben már én ülök a trónon, a bankszéken, a fotőjben, az íróasztal masszív identitásában. Előrehajolok. Meredek. Minden az enyém. És remegek. Nézem, remeg a kezem, mintha pénzért nyúlna. Elfintorítom az orromat – facsar valami. A saját pecuniális identitásom. Szaglok, uraim, szaglok. Papok hajolnak előttem mélyen földig – kevés. Nem tudok fölül állni. Hiába görnyedeznek alattam, mintha ők lennének mégis fölöttem. A szaguk, arcuk, királyságuk miatt, pedig éhenkórász dögök, számonkívüliek, de identitásuk egyszerű kevélységében fölöttem állnak, mintha a nyakamra tennék a lábfejüket, csizmájukat, pedig én tartom a tarkójukon a hatalmi papucsaimat.
Világbíró bankokban, börzékben, széfekben uralkodom. De nincs identitásom. Az identitásom nem az én identitásom. Kitalált, megvett, vásárolt, csalt identitás. Nem a sajátom, nem a bőröm!
Osonkodom. Csigalépcső. Tudom, benn ül a király, az örökkévalóságon keresztül. Hanyag. Van. Egyszerűen van. Hiába ismételgetem Fölsőm jelszavát: „Vagyok, aki vagyok.” Én nem vagyok. Nem vagyok az.
Csigalépcső. Hozom a pénzt. Csörren a zsebemben. Benyitok. Nincs a teremben senki. De érezni identitása illatát. Nekem mikor lesz identitásom?
Sajnálom magamat.