A strassburgi madárcsoda

Rejtőzködő Magyarország

Aranyszájú Szent János (344–407) konstantinápolyi pátriárka művei mind a keleti, mind a nyugati egyházban ismertek és népszerűek. Teljes életműve azonban nem maradt fenn. Gyanítható, hogy a ma meglévő, sokkötetnyi Chrysostomus-mű csak a töredékét teszi ki a hajdani egésznek, és az is valószínű, hogy a jelenleg ismert corpusban szép számmal találhatók neki tulajdonított, de nem tőle származó írások is. Igen termékeny szerző volt ez az antiochiai intellektuel, akinek különleges szónoki képességeit az utókor az „aranyszájú” jelzővel ismerte el.
Lehetett volna „könnyű” élete is, hiszen megvolt hozzá a tehetsége, tekintélye, vagyona. Katonatiszt édesapja fiatalon halt meg, s húszévesen megözvegyült édesanyja, Anthusa nem ment férjhez többet, egész életét a fia nevelésére szentelte. A gyermek érzelemgazdag, inspiratív környezetben nevelkedhetett, édesanyja kissé el is kényeztette. Tizennyolc esztendősen keresztelkedett meg, messze földön híres antiochiai mesterektől tanult teológiát, és hamarosan úgy döntött, hogy a keresztény tökéletesség útjára lép: kivonult Szíria pezsgő életű fővárosából, a közeli hegyek közé költözött, hogy szerzetestársaival együtt a vezeklésnek és az imádságnak szentelje életét.
János hat esztendő múlva visszatért a városba, diakónussá szenteltette magát, és több mint egy évtizeden keresztül prédikált a több százezres település lakóinak. Szenvedélyesen ostorozta a pogány–keresztény világ visszásságait és a szociális igazságtalanságokat, és hamarosan Konstantinápolyig jutott a klasszikus retorikai műveltségű prédikátor híre.
Amikor 397-ben meghalt a konstantinápolyi püspök, Nektariosz, Aranyszájú Szent Jánost szemelték ki utódjául. Egyes források szerint ravasz cselt eszeltek ki arra, hogy a szent életű férfiú elvállalja e csöppet sem könnyű feladatot. A konstantinápolyi küldöttség azzal a kéréssel utazott Jánoshoz Antiochiába, hogy mutassa meg nekik a vértanúk sírjait. János mit sem sejtve beszállt az érte küldött kocsiba, ám ekkor rázárták az ajtót, és meg sem álltak Konstantinápolyig. Így megelőzték a tiltakozását, sőt még az antiochiaiak várható okvetetlenkedését is.
A „szelíd” kényszer hatására végül elfogadta a püspöki széket, de ezzel nem sok örömet szerzett a fővárosi papság korruptabb részének, a hivatalukat pénzért vásárolt püspököknek és végső soron magának a császárnénak. Kezébe vette a város lelki irányítását. A nagy szentek sok kellemetlenséget tudnak okozni környezetüknek; ez történt vele is. Itt is ostorozta a római világ nagy szenvedélybetegségeit, a kocsiversenyek, cirkuszok, színházak világát. Saját udvartartását puritán elvek szerint vezette, sokat jótékonykodott, és egész hálózatát hozta létre a szociális intézményeknek. Fellépett az eretnekségek ellen is, igen sokat tett az arianizmus visszaszorításáért. Megjelenése olyan volt, mintha kavicsot dobtak volna az állóvízbe; nem csoda, hogy ellenfelei hamarosan szervezkedni kezdtek Aranyszájú Szent János ellen.
Bukását a Kalkhedon melletti zsinaton készítették elő. A nevezetes eseményt egy mezei lakban, más források szerint fogadóban tartották, s „tölgyes zsinat” néven vonult be a történelembe. Egy Teofil nevű alexandriai pátriárka vezette a gyűlést, és 25 egyiptomi püspök, valamint számos megvesztegetett udvaronc vett részt rajta Eudoxia császárné udvarából. Persze máshogy is alakulhatott volna a dolog, ha Aranyszájú Szent János nem vonul háttérbe, hanem elvállalja a zsinat vezetését. Ő azonban idegenkedett ettől, és ez lett a veszte. Arkadiosz császár aláírta a számkivetéséről szóló határozatot, Aranyszájú Szent Jánost egyenesen a húsvéti liturgia végzése közben tartóztatták le, majd utasították ki a városból.
Az internálás megtörte egészségét, út közben rosszul lett, összeesett. Egy közeli templomba vitték, ahol utoljára megáldozott, majd keresztet vetett. „Hála legyen Istennek mindenért” – voltak utolsó szavai.
Aranyszájú Szent Jánost hamar rehabilitálták, földi maradványait Konstantinápolyban helyezték örök nyugalomra; írásait számtalan másolatban terjesztették. Sohasem kellett „újra felfedezni”, mert az egyház sem keleten, sem nyugaton nem felejtette el, de a reneszánsz filológia nagy előszeretettel foglalkozott műveivel, amelyek valóságos tárházai a késő antik világra vonatkozó ismereteknek. Georgios Trapezuntius (1395–1486) latin fordításai eleinte kéziratokban, majd a könyvnyomtatás után különféle kiadásokban terjedtek. Már a XV. század hatvanas éveitől kinyomtatták a fordításokat, s ezeket használta Jacobus de Pfortzen is, aki a reneszánsz tudományos élet központjában, Bázelben állította fel nyomdáját, ahol Wolfgang Lachner költségén jelentette meg 1504-ben Johannes Chrysostomus műveit.
A háromkötetes munkából Magyarországon is fellelhető néhány példány. Ezek közül az egyik, amely egybekötve tartalmazza az első két kötetet, különleges érdekességként egy XVI. századi metszetet is rejteget. A lap semmilyen módon nem köthető Aranyszájú Szent János személyéhez, valószínűleg csak az első és utolsó szennylapok megerősítésére került a könyvbe, s szokatlan jelenségről közöl rövid német nyelvű leírást: az 1526. december 7-én történt strassburgi madárcsodáról. A város szélén hollók és más madarak vívtak egymással élethalálharcot.
Két hajdani possessor deríthető ki mindössze a könyv bejegyzéseiből. Az első Johannes Frey pozsonyi kanonok volt; hozzá 1601-ben került a kötet; a második Villov István, aki 1736-ban használta. Mindkét tulajdonos lapszéli jegyzeteket is készített. Alighanem szentbeszédeikhez gyűjthettek forrásokat Aranyszájú Szent János művéből.
A különös, kézzel színezett metszetet azonban a két tulajdonos semmilyen módon nem kommentálta.