Álarcok

Tíz év pokolian hosszú idő, még egy ország életében is. Milyen hosszú lehet egy kisgyereknek, akinek alig egy évtized az egész élete, és ebből talán napok sem voltak, amikor szeretetben és biztonságban érezte magát? Ez a történet Badacsonyi Ivettről és három kis testvéréről szól, akik több mint két hónapja egy nevelőotthonban várják, hogy megint új helyre, új gondviselőkhöz kerüljenek.

Emberek dolgoznak a gyermekvédelmi rendszerben is, akik a legjobb szándék mellett is hibázhatnak, még akkor is, ha döntéseik az adott pillanatban éppen a legjobbnak tűnnek. Hiába mondjuk, hogy máskor jobban oda kell figyelni, tévedések és hibák mindig lesznek, mint ahogyan minden kornak megvannak a maga Árvácskái, akiknek még mindig ugyanolyan kétségbeejtő a kiszolgáltatottságuk, mint Móricz Zsigmond korában. Az írásban szereplő kiskorúak nevét természetesen megváltoztattuk.
„Szeretném a szerkesztőség segítségét kérni, négy gyereket vettek el tőlünk. Három éve lettünk négy testvér nevelőszülei. Kezdetben Dunaújvárosban egy kétszobás lakásban éltünk, de a gyerekek miatt – hogy ne vegyék el őket, mivel nem volt meg az adott négyzetméter – elköltöztünk Mezőfalvára egy hatszobás falusi házba, így minden gyereknek külön szoba jutott. Három évig nem volt semmi probléma, a gyámügynek a legjobbakat írták rólunk. A tízéves kislány kitűnő tanuló […], úgy neveltem, úgy bántam velük, mint a saját gyerekemmel. A pszichológiai vizsgálatra úgy mentünk el, hogy ott már tudták, nem engedik vissza hozzánk őket. Otthonba kerültek, azt sem engedték, hogy meglátogassuk őket, vagy telefonon beszéljünk velük. […] A gyerekek rosszul érzik magukat az otthonban, ismét velünk, a szüleikkel akarnak lenni. […] Vissza akarjuk kapni a gyerekeinket! Tisztelettel: Bassa Judit.”
– Higgye el, hogy ilyen súlyos döntést, hogy ne engedjük vissza a gyerekeket a nevelő családhoz, nem hozunk meg indokolatlanul – szögezi le Deresné Tanárki Mária, a Fejér Megyei Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Tegyesz) vezetője, amikor a fent idézett levélről kérdezem.


Nem szívesen beszél a konkrét ügyről, hiszen kiskorúakról van szó, akiknek az élete nem lehet kiteregetni való sajtócsemege, ezért inkább a döntési mechanizmusokat próbálja elmagyarázni. A négy Badacsonyi gyerekről annyit azért tudni kell a történet pontos megértése érdekében, hogy zavaros életet élő édesanyjuknak rajtuk kívül van még két nagyobb és egy csecsemőkorú gyermeke, akikről szintén az állam gondoskodik. A legkisebbet azóta talán már örökbe adták, róla az anya lemondott, a többiekről nem. Ivettet, Ferikét, Klárikát és Anikót vér szerinti családjukban elhanyagolták, vélhetően rendszeresen bántalmazták is, az italozó édesanya gyakran hosszú időre, akár napokra is magukra hagyta a kicsiket, akikről az akkor még szintén nagyon aprócska, 5-6 éves Ivett gondoskodott. Négy évvel ezelőtt kerültek csak állami gondozásba – a legkisebb akkor még járni is alig tudott –, egy évet töltöttek nevelőotthonban, onnan kerültek három évvel ezelőtt Bassáékhoz. Látszólag a legnagyobb kislány, Ivett vészelte át a legjobban a történteket. Rendkívül bájos kislány, kitűnő tanuló, nagyszerű értelmi képességekkel. A gyerekek pszichológiai vizsgálatát végző Thurzó Nazira, a Tegyesz szakpszichológusa szerint éppen az intelligenciája miatt van Ivett a legnehezebb helyzetben, ugyanis hatalmas benne a felelősségérzet, kötelességének érzi, hogy testvéreiről gondoskodjon. Ráadásul a kislány jelenlegi gondozóinak az a benyomásuk, a nevelőszülei azt éreztetik vele, hogy ő a hibás azért, mert elkerültek Mezőfalváról. Erről egyébként nem csak a pszichológus győződött meg: Ivett mezőfalvai tanító nénije, Garai Olga is ilyennek látta a kislányt. Nagyon érdekesen fogalmazott: „Ivett soha nem tudta levetkőzni a zárkózottságát. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, hol hogyan kell viselkedni. Olyan volt, mint aki álarcokat visel, de ezeket az álarcokat cserélgetni tudja, levetni nem.”
A második gyerek, Ferike a neurológiai vizsgálatok szerint vélhetően már az anyja hasában ki volt téve idegrendszeri károsodásnak. Ez részképességzavarban nyilvánul meg, s élete első öt és fél évében, a szülőanyja mellett, nem sok esélye volt arra, hogy ezt a legkisebb mértékben is ellensúlyozhassa. Három éve úgy került a nevelőszülőkhöz, hogy nem tudott rendesen beszélni, kanállal enni, nem volt szobatiszta, a mozgásfejlődésében is súlyosan elmaradt, csikorgatta a fogait. Jelenleg 70-es az IQ-ja, ami éppen az ép és a sérült értelem határán van, azonban mind a kirendelt pszichológus, mind Ferike tanító nénije megerősítette, hogy a kisfiú esetében szó sincs értelmi fogyatékosságról, mindössze olyan mértékben lemaradt a normális családban nevelt gyerekekhez képest, hogy azt csak nagyon professzionális fejlesztéssel lehetne ellensúlyozni. A két pici lány némi hiperaktivitást és enyhe viselkedési zavarokat, valamint a rémisztően fejletlen testalkatot leszámítva többé-kevésbé épségben úszta meg édesanyja „nevelését” és a gyermekotthont.
– Arról, hogy egy gyermeket kiemeljünk a családból, háromtagú bizottság dönt, amelynek tagja egy gyermekorvos, egy pszichológus és egy szociális munkás – tájékoztat Tanárki Mária. – Ilyenkor dönteni kell arról is, hogy a kiskorúnak milyen elhelyezés volna a legmegfelelőbb: nevelőcsaládhoz kerüljön vagy gyermekotthonba? Sokszor azért tűnik megfelelőbbnek az utóbbi megoldás, mert a gyermekotthonokban többféle szakember tud foglalkozni a szinte minden esetben valamilyen mértékben sérült gyermekkel, mintha családban élne. Aztán 10–12 éves kor körül már a gyerekek is beleszólhatnak abba, hogy mi is legyen velük. Ezt a kort nemcsak azért tartjuk vízválasztónak, mert ilyenkor már elég értelmesek ahhoz, hogy megértsék, mi a legjobb nekik, hanem azért is, mert a kiskamaszok képesek kritikával vizsgálni a szüleiket vagy a nevelőiket. A kisebb gyereknél azt tapasztaljuk, hogy még a legkegyetlenebb, legelhanyagolóbb, legrosszabb szülőhöz – vagy nevelőszülőhöz – is körömszakadtáig ragaszkodik, mert a legkisebb, legrosszabb kötődés is jobb, mint a semmilyen. Nincs más, akibe kapaszkodnának szegénykék.
A Badacsonyi gyerekek esetében a háromfős szakértői bizottság úgy döntött, hogy a négy testvért együttesen kell elhelyezni nevelőszülőknél. Azt, hogy ilyenkor hova, kihez kerülnek a gyerekek, elsősorban az dönti el, hogy hol van hely. Egy nevelőszülői párnál a vér szerinti gyerekekkel együtt összesen öt gyerek lehet, ettől a létszámtól csak nagyon indokolt esetben szabad eltérni. A nevelőszülők sokfélék, mindnek más a motivációja, mások a körülményeik, a nevelési elveik. Azt, hogy a feladatukat mégis az elvárásoknak megfelelően és lehetőleg egységes szellemben láthassák el, a jelentkezők pszichológiai vizsgálata, a környezettanulmány, valamint hatvanórás felkészítő tanfolyam garantálja. A nevelőszülők munkáját háromhetente ellenőrzi a családgondozó tanácsadó, aki a gyermekek állapotáról, ellátásáról igyekszik meggyőződni úgy, hogy nemcsak a szülőkkel, hanem a gyerekekkel is beszélget, ugyanakkor nevelési kérdésekben is tanácsot ad. Ha szükséges, találkozik a gyermek óvó- és tanítónőjével, a gyermekorvossal, a védőnővel, a szomszédokkal. Rendszeresen felügyeli a gyermekek nevelését a gyámügy illetékese is, ugyanis a nevelőszülő sokszor egyben a gyermek gyámja. Ideális esetben nem alá-fölé rendeltségi viszonyról, hanem a gyermekek érdekében kialakított együttműködésről van szó.
A nevelőszülői szerepnek azonban van egy komoly csapdája, és nagyon érett és felelősségteljes személynek kell lenni ahhoz, hogy a szülő ne essen bele: a gyerek ugyanis nem az övé, hanem az „államé”, pontosabban a vér szerinti szülőké, akikkel a nevelt gyermek kapcsolattartását feltétlenül biztosítania kell. Ha a vér szerinti család vállalni tudja a gyerek nevelését, vagy ha a gyermek jogi állása lehetővé teszi az örökbeadást, és akad erre vállalkozó család, a nevelőszülőnek el kell engednie a gyereket, bármennyire is megszerette. Sok nevelőszülő éppen ezért, ha teheti, örökbe fogadja a rábízott gyereket, még ha ez anyagi szempontból nem is túl előnyös a számára.
Tudni kell ugyanis, hogy nevelőszülőnek lenni pénzügyi szempontból lényegesen előnyösebb, mint örökbe fogadni a gyermeket, tudniillik a nevelőszülő egyfajta munkavállaló, aki az államtól a munkájáért díjazást, a gyermekek gondozásáért pedig pénzbeli ellátmányt, családi pótlékot kap. Így például a négy Badacsonyi gyerek után a nevelőszüleik havonta körülbelül 200 ezer forintot kaptak az államtól.


Bassáék szolid, egyszerű emberek. Falusias ízléssel berendezett házba vezetnek, ezt vették Mezőfalván a dunaújvárosi kétszobás lakásuk árából. Nem is kérdés, hogy a gyerekeknek paradicsomi élmény lehetett a gyümölcsfákkal teli, gondozott kert, a tágas szobák, a pincében berendezett „dühöngő” hintával, bordásfallal, labdákkal. Most minden üres, Bassa Judit és férje, István elárvultan üldögélnek az étkezőasztal mellett egy halom határozat felett. Szorongatják egymás kezét, hol az egyik, hol a másik könnyezik. Negyvenéves koruk után találtak egymásra, fel sem merült, hogy az asszony – akinek van már két felnőtt fia – szüljön, de mindenképpen kisgyereket szerettek volna, ezért vállalkoztak arra, hogy nevelőszülők legyenek. Az örökbefogadásra ugyanis éveket kellett volna várni.
Pista apu a vasútnál dolgozik, Judit anyu a gyerekekkel volt otthon. Ma sem értik, mi történt velük azon a februári napon, amikor az egész családot pszichológiai vizsgálatra rendelték Székesfehérvárra. Aznap délután már nem jöhettek haza a gyerekek, azóta nevelőotthonban várják, hogyan dönt felőlük a Tegyesz. Rendszeresen érkeznek Mezőfalvára a szívekkel, madarakkal telerajzolt levelek: „Apu, anyu, szeretlek, nagyon hiányoztok, vigyetek haza!” Apu, anyu csak sír, mennének értük, de nem tehetik. Mesélnek arról, milyen rossz állapotban voltak a gyerekek, amikor hozzájuk kerültek, hánykolódtak álmukban, alapvető fogalmuk sem volt arról, hogyan kell családban élni. Mutatják a fényképeket: születésnap, nyári pancsolás, jön a Jézuska. Megilletődött gyerekek, mosolygó felnőttek. A nyári képeken látszik, hogy picik és fejletlenek a gyerekek, de hogy is nézhetnének ki ilyen múlttal a hátuk mögött. A legtöbb gond Ferikével volt, ő csak kis létszámú osztályban kezdhette el az iskolát. Judit szerint a tanító nénije, Olmann Judit egy idő után „pikkelni” kezdett a kisfiúra, panaszkodott, hogy agresszív, verekszik, a közösségi élet elemi szabályait sem tartja be. Ugyanez volt a helyzet az egyik pici lánnyal is. Az óvodában hiperaktívan is vállalták, idővel azonban az óvó néni kimerült, és az anya elmondása szerint azt találta mondani, hogy a kislány nem normális.
Olmann Judittal később beszélgettünk arról, hogy az ilyen halmozottan sérült gyereket talán olyan értelmiségi családhoz kellett volna elhelyezni, amely felméri, milyen nagy elmaradása van a gyereknek, fűhöz-fához szaladgál vele, és mindent megtesz a gyerek fejlesztése érdekében. Ha Judit tanító néni nevelte volna Ferikét, biztos, hogy pszichológushoz, fejlesztőtornára, gyógyúszásra, gyógylovaglásra járatta volna. Ez mind hozzáférhető a faluban, indokolt esetben jelképes hozzájárulásért. A nevelőszülők mindezt nem tették meg. Gyermekvédelmi szakemberek azonban azt mondják, néha a gyereknek jobbat tesz, ha nem értelmiségiek a nevelőszülők, mert akkor talán könnyebben elfogadják a rosszabb képességű gyereket olyannak, amilyen. Tény: a Ferike és a két kicsi lány képességeiről szóló szakvéleményeket olvasgatva egy olyan családban, ahol a tanulás a legfőbb érték, sírógörcsöt kaptak volna a szülők. Bassáék viszont úgy beszéltek a gyerekekkel kapcsolatos nevelési problémákról, mintha azok múló kényelmetlenségek lennének, beszélgetéseink során sokszor hangoztatták, hogy ezeket szerintük szeretettel rendezni lehet.


A gyermekvédelmi szakszolgálat azonban súlyos vádakat fogalmazott meg ellenük: a gyerekeket bántalmazták, ezt nemcsak szemtanúk állítják, hanem a gyermekek pszichológiai vizsgálata is megerősítette. Állítólag pincébe zárták, mások előtt megverték, ablakon kilógatták, elhanyagoltan, piszkosan járatták őket. Bassáék könnyes szemmel bizonygatják: nem igaz, ők ilyet nem tettek.
– Én is neveltem gyereket, tudom, hogy néha mennyire ki tudják hozni az embert a sodrából – magyarázza Tanárki Mária –, de bántani, verni, megalázni egy kiszolgáltatott kicsi embert semmilyen körülmények között nem szabad. Bassáékkal kapcsolatban nem először merültek fel ezek a vádak. Beszélgettünk velük, megkérdeztük, tudunk-e segíteni. Ha egyszer is azt hallom tőlük, hogy igen, elcsattant egy pofon, sajnáljuk, többször nem fordul elő, akkor talán én is azt mondom, hogy megvan bennük a jó szándék, próbáljuk együtt tartani ezt a kis közösséget. De én a tagadáson kívül egyebet nem hallottam tőlük.
Ezzel szemben a kirendelt családgondozó, Keserű Béláné mindvégig elragadtatott hangú jellemzéseket adott a családról. Ha csak ezeket a jelentéseket olvasnánk, csakugyan érthetetlen volna a Tegyesz döntése.
Az óvó nénik – például Kondorné Zsuzsa – mást mesélnek. A kislányok rendszeresen bepisiltek, s a szülők, legnagyobb megrökönyödésükre, azt tanácsolták, hogy fenyegessék meg a gyerekeket, akkor majd nem fordul elő ilyesmi. A kicsik sokszor elhanyagoltak, piszkosak voltak, az apuka katonás hangneme nemcsak az óvónőket botránkoztatta meg, hanem a többi szülőt is.
Olmann Judit ugyanezt tapasztalta. Ferike sokszor volt indokolatlanul agresszív, csúnyán beszélt, rátámadott a társaira. A tanítónő is gyakran látta piszkosnak, elhanyagoltnak, s a nyolcéves kisfiúval is megesett, hogy bepisilt, nevelőapja jelenlétében viszont meghunyászkodott. Az iskolában is megerősítették, hogy a szülők megengedhetetlen hangon beszéltek a gyerekeikkel, a verésről, kizárásról szóló hírek valóságát a faluban senki sem vonja kétségbe, ráadásul a szülőkkel kapcsolatban mindannyiukban felmerült az italozás gyanúja.
Bassáék visszautasítanak minden vádat, ügyvédhez fordultak. Sárkány Mária elismerte, hogy nem lesz könnyű dolguk, ugyanis a bántalmazás meg nem történtét nehezebb bizonyítani, mint az ellenkezőjét. A határozatot arra hivatkozva is megtámadták, hogy nem bizonyított, a gyermekek pszichológiai vizsgálata alkalmával észlelt bántalmazottgyermek-szindróma a nevelőszülőknél töltött idő alatt alakult ki. Sárkány Mária úgy gondolja, ezt a vér szerinti családból hozhatták a gyerekek.
Hogy mi történt valójában, csak a gyerekek mondhatnák el, ha akarnák. A felnőtteknek csak a kérdések maradnak.
– Sokszor nem alszom éjjel, mert Ferikére gondolok – mondja Olmann Judit. – Nem tudom, helyes volt-e, hogy elvitték őket. Hány gyerek él a vér szerinti családjában náluk sokkal rosszabb körülmények között. Az nyilvánvaló, hogy szerették őket, talán ez ér annyit, mint a szakszerű bánásmód…
A Badacsonyi gyerekek most nevelőotthonban új gyerekek, új arcok, új tanítónők, új óvónők, új nevelők között várják, hogy rendeződjön a sorsuk. Ami eddig az otthont jelentette, elveszett. Az édesanyjukról és a nagymamájukról eddig hallani sem akartak, a kötelező láthatásokon sem igen álltak velük szóba, most mégis úgy tűnik, hogy az anyjuk testvére – akit soha nem láttak – neveli majd tovább őket. A vér szerinti rokonnak ugyanis előjogai vannak. A gyerekeknek nincsenek.