Árnyak

Május elején egy napra ismét Szerbiával lett tele a világsajtó, az Európai Unió ugyanis felfüggesztette vele folytatott tárgyalásait a stabilizációs és társulási szerződésről. Az ok: Belgrád a mai napig nem tudta vagy nem akarta előkeríteni a srebrenicai mészárost, Ratko Mladicsot. A balkáni ország bajai sokkal mélyebben gyökereznek annál, mintsem hogy eredményre vezethetne egy diplomáciai fenyítés. Szerbiának először a lelkeken ejtett sebeket kellene begyógyítania.

Mladics hős – hirdeti fekete pólóján egy fiatalember Srebrenica ortodox templomának kertjében a háború szerb áldozataira emlékezve. Senki sem tiltakozik, elvégre bosnyákok már több mint tíz éve nem élnek a kelet-boszniai településen. Nem sokkal később újabb férfiak érkeznek, kezükben cirill betűs zászlókkal és a tábornokot éltető transzparensekkel. Ők továbbra sem hiszik el, hogy tizenegy évvel ezelőtt nyolcezer muzulmán férfit mészároltak le alig néhány kilométerre innen, s az sem érdekli őket, hogy a fehér ruhát öltő özvegyek ma is csak a békefenntartók gyűrűjében merészkednek vissza a környékre a júliusi népirtás évfordulóján.
Töretlen a tábornok népszerűsége a boszniai szerbek körében, de nincs ez másként az önállóságra vágyó montenegróiaknál sem. Az ország a jövő hét végén szavaz függetlenségéről, s ha a szakadárok győznek, Szerbia elveszíti tengeri kijáratát is. A „fekete hegyiek” mintegy harmada szerb, közéjük tartozik budvai vendéglátónk is, aki jófajta pálinkával marasztal bennünket. Az üveg címkéjén cirill betűk, a ház falán szintúgy, noha egyébként a latin betűs írás a bevett a környéken. Szobaajtónk kulcstartóján karika lóg, közepén Mladics képmásával, s körülötte a felirat: „Ne bántsd őt!” Inkább nem firtatjuk, milyen érzéseket táplál házigazdánk a bujkáló tábornok iránt, ám megértjük, hogy az egykori parancsnok, ha csak szellemében is, de ott él a mindennapokban. Mladics „erejére” pedig jellemző: meglehet, képes lesz a kormány megbuktatására is.
A hatóságok égen-földön keresik a volt parancsnokot, rendőrségi akciók indulnak szerte Szerbiában, ám hiába tartanak házkutatásokat, állítanak elő valjevói méhészeket, s kapcsolják le sorra a tábornok állítólagos segítőit, Ratko Mladics mindig előttük jár egy lépéssel. Hágában persze úgy gondolják, nem Mladics ilyen ügyes, hanem Belgrádban nincs elég akarat az elfogására. A Vojiszlav Kostunica vezette kormányt maga az elnök, Borisz Tadics is élésen bírálta, mondván, a tétlenkedés egzisztenciálisan is veszélybe sodorja az országot. Az államközösség külügyminisztere, Vuk Draskovics személyi változásokat követelt a kudarc nyomán, pártja, a Szerb Megújhodási Mozgalom nevében pedig kijelentette, ha végleg elvesznek az európai perspektívák, inkább kilépnek a kormányból. Hasonlóan gondolkodnak a szintén kormánytag G17 Plusz párt tagjai is, noha a tömörülésből eddig senki sem követte a kormányfő-helyettesi posztról távozott vezetőt, Miroljub Labuszt.
Podgoricában közben dúl a kampány a május 21-i referendum eredményének eldöntéséért, s egyelőre mind az elszakadás, mind a status quo hívei biztosak a győzelmükben. Milo Djukanovics kijelentette, hogy a független Crna Gora a Balkán élharcosa lehetne, ha azonban nem sikerül az elszakadás, végveszélybe kerülne a montenegrói identitás. A népszavazást egyébként maga Djukanovics kezdeményezte, aki szerint nem működik megfelelően a Szerbia és Montenegró közötti államszövetség, a kis tagköztársaság pedig annál többet veszít, minél tovább marad a szövetség tagja.
A csodás tengerpart láttán akár igazat is adhatunk a podgoricai álmodozóknak, kérdés azonban, hogy működőképes lesz-e majd az új intézményrendszer, s a hivatalok egyáltalán le tudnak-e rendben válni Belgrádról. Ehhez persze a szakadároknak először meg kellene szerezniük az ötvenöt százalékos támogatottságot, amely nélkül nincs függetlenség. Sajátos helyzet ez, hiszen megeshet, hogy a szavazók több mint fele, de kevesebb mint ötvenöt százaléka támogatja majd a függetlenséget. (A közvélemény-kutatások szerint tizenkét százalékos előnyre számíthatnak az önállóság hívei.)
Miközben Belgrád a múlt árnyaival küzd, a podgoricai kormány pedig már az uniós csatlakozást tervezgeti, mindenki megfeledkezik arról a montenegrói férfiról, aki az archív felvételeken a katonai egyenruhát viselő Ratko Mladics mellett tűnik fel. Mladics állt a seregek élén, az elnök pedig 1996-ig Radovan Karadzsics volt, akinek hollétéről valóságos legendák keringenek. Az ő személye éppolyan gátja lehet Montenegró előrelépésének, mint Mladics Szerbiáénak. Azt rebesgetik, levágatta a haját, szakállat növesztett, s a montenegrói szerb papok oltalmát élvezi. Látták feltűnni például Montenegró közepén, egy Niksics melletti hegyi kolostorban, Ostrogban, de ezt ott mindenki tagadja. Mindenesetre aki a be nem avatottak közül megpillantotta a menekülő szerb vezetőket, már nincs az élők sorában. Közéjük tartoznak azok a szerb kiskatonák is, akik Belgrád környéki szolgálatteljesítésük közben – egy katonai objektumot őriztek – olyat láttak, amit nem kellett volna. A torkukat vágták át.
A hallgatás oka más elképzelések szerint az, hogy Karadzsics egyezséget kötött Richard Holbrooke egykori balkáni különleges megbízottal, aki ígéretet tett, hogy nem kell Hágába vonulnia, amennyiben lemond és eltűnik a színről. Nyugati körökben persze senki sem ismeri el e forgatókönyv hitelességét, ám tény, hogy az elnöki székben Karadzsicsot követő, azóta tizenegy éves svédországi börtönbüntetését töltő Biljana Plavsics is tett rá utalást a perében. Ezek fényében nehéz elhinni, hogy a balkáni bűnösök elleni vádemelés óta a Nyugat ne tudta volna elfogni a két egykori vezetőt – ha már Belgrád ezt láthatóan nem akarja.
Mladicstól és Karadzsicstól függetlenül sem biztos, hogy Montenegró elszakadása gördülékenyen megy majd, hiszen a kötelékek sokkal erősebbek, mint azt sokan gondolnák. A podgoricai parlamentben helyet foglaló kicsiny tömörülés, a Szerb Néppárt egyik politikusa, Andrija Mandics például így fogalmazott: az erőszak is eszköz lehet, amennyiben belekényszerítik a tagköztársaságot a leválásba. A képviselő úgy véli, Montenegróban egyre jobban diszkriminálják a szerbeket, ami elfogadhatatlan, ám amennyiben Montenegró függetlenné válik, mozgalom bontakozik ki a két terület újbóli egyesítésére.
Belgrád és Podgorica különös házasságát és a felek módszereit jellemzi Dusko Jovanovics, a Dan című montenegrói lap néhai unionista főszerkesztőjének esete. A férfit két esztendővel ezelőtt mészárolták le a nyílt utcán, Djukanovics kormányfő pedig azóta sem tudta lemosni magáról a vádat, hogy ő állt a gyilkosság mögött. Tény, hogy a politikusi múlttal is rendelkező főszerkesztő legendásan jó kapcsolatot tartott fenn Belgráddal, a mértékadó Dan pedig rendre az elszakadás ellenzőinek adott hangot.
A várható kettéválás egyes diplomaták szerint Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban is felerősíti majd a függetlenedés vágyát, s az ismét egyre feszültebbé váló légkör a szélsőségesek malmára hajthatja a vizet. Ilyen helyzetben pedig nehezebb elképzelni, hogy Ratko Mladics és Radovan Karadzsics – múltjukat elárulva – feladják magukat, és bevonulnak valamelyik scheveningeni luxuscellába. A hírek szerint a volt parancsnok inkább a halált választaná.
Kívülről nézve persze felfoghatatlan, miért védik és tisztelik oly sokan a legkegyetlenebb bűnösöket. Vitathatatlan, hogy Ratko Mladics nem hős, hanem tömeggyilkos, népszerűségét azonban hiba lenne egyszerű barbársággal indokolni. Persze nincs az a büntetés, amely elégtételt jelenthetne a sok tízezer áldozat hozzátartozói számára, a képet azonban árnyalja, ha egy pillanatra a szerbek helyzetébe képzeljük magunkat.
Kevesen beszélnek ugyanis azokról a szerb civilekről, akik éppolyan elszenvedői voltak a másik fél kegyetlenkedéseinek, mint a bosnyákok és a horvátok. Jelképértékű, hogy a mostari hidat nem a szerbek, hanem a horvátok rombolták le. A szerbek ellen harcolók a szabadságukért küzdöttek – mondják sokan, ami igaz is lehet, de nem gyógyír a fiaikat elvesztő anyáknak. És ne feledkezzünk meg arról a tucatnyi belgrádi újságíróról sem, akik az 1999-es NATO-bombázáskor az állami televízió épületében haltak meg munkájuk végzése közben.
Európa hajlamos jókra és rosszakra osztani a Balkán népeit, s az utóbbiak közé kizárólag a szerbeket sorolja mindenki. Érdemes belegondolni, milyen érzés lehet a kollektív bűnösség tudatában élni úgy, hogy a szerb szóról a legtöbb európainak nem a népzene vagy éppen csevapcsicsa jut eszébe, hanem a barbárság. Eközben Koszovó és Montenegró is inkább a maga útját járná, uniós perspektívával pedig legföljebb a horvátok rendelkeznek a térségben.
Bosznia-Hercegovina nemrég a hágai Nemzetközi Bíróságon vádolta meg Szerbia–Montenegrót a bosnyákok elleni népirtással, mondván, a háború során a márciusban meghalt Szlobodan Milosevics rezsimjének parancsára ezreket öltek, kínoztak, erőszakoltak meg és tartottak fogva törvénytelenül. Belgrád a vád elutasítását kéri, ám ha Szarajevó sikerrel jár, a szerbek nemcsak pénzbeli kártérítésre lesznek kötelezhetők, hanem számolniuk kell azzal, hogy mások is hasonló követelésekkel állnak elő velük szemben. A vádak vitathatatlanok, ám a cél mégis csak az lehet, hogy a bűnösök lakoljanak, az ártatlanok pedig fellélegezhessenek.
A Balkán az egész kontinens számára hatalmas kudarc, hiszen a háború bebizonyította: Európa nem volt képes kellő keménységgel reagálni a vészhelyzetre. A világ erőtlenségére éppen Mladics legfőbb bűne, a srebrenicai vérengzés a példa, hiszen a térségben állomásozó francia–holland kéksisakosok nem tettek semmit a védtelen bosnyákok megmentéséért. Jó lenne tehát, ha végre pont kerülne a fájdalmas ügy végére.
Egyelőre azonban csak annyi bizonyos, hogy Srebrenica „fehér özvegyei” már készülnek a végzetes nyár tizenegyedik évfordulójára.