Ledöntött Sztálin-szobor. Lyukas zászlóval vonuló felkelők. Orosz tankok Budapest utcáin. Szinte minden nyugat- és kelet-közép-európai tankönyvben ugyanaz a néhány kép illusztrálja az 1956-os forradalmat. De jó, hogy már vannak bennük illusztrációk! Volt idő, amikor nem lehetett közölni őket. Ahogy évtizedekig külön leckét sem szenteltek a magyarországi forradalomnak – Magyarországon sem. A tankönyvek többsége néhány sorban emlékezett meg róla Európa mindkét felén. A szovjet táborhoz tartozó országokban pártpolitikai, ideológiai torzításokkal; a nyugatiakban általában a hidegháborúval összefüggésben. Sokáig csak a sajtó, illetve az akkoriban születő televízió volt a hírforrás. Hogy mi miért történt, és milyen következményekkel járt, hogyan hatott ez az esemény a Szovjetunióra és Európára, arról máig kevés szó esik az iskolákban. Még mindig nem tekinthető általánosnak, hogy a tankönyvek 1956-ot nemzetközi összefüggésbe helyezve annak a folyamatnak fontos állomásaként mutatják be, amely az 1989-es változásokhoz vezetett.
De hogyan lehet folyamatokat érzékeltetni, ha a tananyag egyre szűkül? Lehet-e feladatuk a tankönyveknek, hogy ne csak tanítsanak, hanem emléket is állítsanak az események részeseinek? Hogyan lehet tudatosítani, hogy a tanulás folytatódik azután is, hogy kilépünk az iskolából?
Mintha erre a kérdésre keresték volna a választ a rendezők. A tanácskozásra érkezőket kamarakiállítás fogadta a fehérvárcsurgói kastély könyvtárterméből nyíló két helyiségben. Válogatás az 1956-os forradalom nemzetközi sajtójából, Fejtő Ferenc gyűjteményéből. Korabeli cikkek eredetiben és magyar fordításban, a Times, a Le Monde, az Aurore, a Life magazin ötvenhatos különszámának megsárgult lapjai a falakon.
Két szabadságharc: 1848 és 1956 követeléseit, jelszavait, a korabeli sajtót hasonlította össze a tanácskozás nyitó előadásában Gyarmati György, a magyar Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója. A konferencia témáját megalapozó másik előadó, Szakolczai Attila, az 1956-os Intézet kutatója előrebocsátotta: az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a XX. század történelmének meghatározó eseményeként értékeli, de úgy látja, befogadása ma is problémát jelent. Példaként idézte fel, hogy 2001-ben egy itthoni kisváros polgármestere azzal fogadta az októberi megemlékezésre érkező szónokot, hogy ő ma is ellenforradalomnak tartja az 1956-ban történteket. A kutató szerint az 1956-os magyar forradalmat a hatalom végtelen ostobasága robbantotta ki. Ez az egyik legismertebb és legpozitívabbnak tartott történelmi esemény a világon, minket mégis megoszt ahelyett, hogy felemelne. Nincs nemzeti közmegegyezés sem a személyek, sem az események értékelésében. Hiányoznak azok a csatornák, amelyek révén szélesebb körű, hiteles ismeretekhez lehetne jutni az 1956-os események rettenetesen bonyolult szövevényéről.
Figyelemre méltó következtetésekre jutott Baracs Nóra, a pécsi Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskola történelemtanára tíz itthoni középiskolai tankönyv összehasonlító vizsgálatával. Megállapította, hogy a forradalom óta eltelt ötven évben kétszer hallgatták el, mi történt valójában. Először még túlságosan friss volt az emlék, később már nem volt kényszer az eltorzított eszmék terjesztése, de a tankönyvek 1945-tel lezárultak. Az 1991-től használt tankönyvek már forradalom és szabadságharc néven említik 1956-ot, de kevés teret szentelnek a számunkra sorsdöntő napoknak. A téma 1995-ben lett kötelező érettségi anyag. Összehasonlításul Baracs Nóra megnézte, mennyire tartják fontosnak ezek a kiadványok az 1968-as prágai eseményeket. Az egyik 2005-ben megjelent könyvben egyetlen mondatot talált róla. Ezek után úgy érezte, kevésbé jogosan keresi a nálunk történtek bővebb bemutatását a környező országok tananyagában. A mi új tankönyveink fele korszakhatárként tárgyalja 1956-ot, általában két-három leckében dolgozza fel. A forradalom szó mindegyikben leckecímként is szerepel, a forradalom és szabadságharc kifejezés együttes használata ritkább. Különösnek tartja, hogy máig nincs hiteles beszámoló arról, mi történt a Kossuth téren október 25-én. A résztvevők, az áldozatok, a sebesültek és az emigránsok számával a legtöbb tankönyv foglalkozik. A sebesültek száma mindenütt húszezer, az áldozatok számáról nincs megegyezés. A nagyhatalmi érdekek vizsgálata, az Egyesült Államok szerepének megítélése erősen szubjektív. Az elemző úgy látja, fontos etikai kérdés, mit tanítanak arról, hogyan válhatott Kádár évtizedekre az ország első emberévé.
Sorin Antohi (Románia), a CEU történelem tanszékének vezetője az idén novemberre tervezett nagy nemzetközi konferenciáról adott hírt, amelynek egyik fő célja az, hogy a legfrissebb és legmagasabb szintű történeti kutatások eredményei eljussanak a tanárokhoz is. Antohi a román oktatási minisztérium vezető munkatársaként azt tapasztalta, hogy az idősebb oktatók nem vették figyelembe hallgatóik érdeklődését, nem változtattak pártbeállítottságú, szűkített perspektívájú szemléletükön. Még most, tizenhat év elteltével sem reformálták meg alapjaiban a történelemtanítást.
Fiatalabb honfitársa, a volt oxfordi ösztöndíjas Razvan Paraianu, aki 1990-ben szerezte meg diplomáját Bukarestben, 1956-ban még nem is élt. Kutatásai azt bizonyították, hogy az emberek vegyes érzelmekkel: félelemmel, reménnyel és empátiával figyelték Romániában az 1956-os eseményeket. A tankönyvekben azonban mindennek nyoma sem volt 1989 előtt. Egy év múlva épphogy megemlítették: Magyarországon elégedetlenség volt tapasztalható a kommunista rendszerrel szemben. A tankönyveket ugyanazok írták, akik korábban, és kerülték a közelmúlt „kényes” kérdéseit. Sokan közülük ma is azt hangoztatják, tankönyv ne tárgyaljon vitatott témákat, „adatokra, ellenőrzött tényekre” van szükség, kételyeknek, kritikának nincs helye. Márpedig az 1956-os forradalom még sokáig „vitatott esemény”. De ez a tartózkodás nem csak a lengyel vagy magyar forradalomra vonatkozik. A szuezi válságról sem szólnak a tankönyvek egészen 1995-ig. Paraianu szerint a román történészek a túlideologizáltság kora után inkább Nyugat-Európa felé fordulnak, úgy tartják, az embereket nem érdekli a kommunista országok történelme. És persze félnek az újraértelmezésektől, a média támadásaitól, módszertani problémákkal küszködnek, nem ösztönzik a diákokat az önálló gondolkodásra. Paraianu rögtönzött közvélemény-kutatásának (Mit tudnak a középiskolások 1956-ról?) eredménye lesújtó. Némi változás, amint mondta, csak 1999 után következett be, amikor kicserélődött a tankönyvek szerzőgárdája. Az egyik akkor megjelent tankönyv már a kommunizmus ellen kirobbant forradalomként tárgyalja a magyarországi eseményeket. A Les Dossiers de l’Histoire című bukaresti hetilap viszont 1956-os különszámmal ünnepelte tizedik évfolyamát. Beszámolt a magyar forradalom melletti szimpátiatüntetésekről, és olyan fotókat is közölt, amelyeket Magyarországon nem ismertek.
Katarina Kovacevic, a Jugoszlávia és Magyarország 1956-ban, valamint a Jugoszláv–magyar kapcsolatok 1953–1956 című könyvek szerzője úgy látja, végre eljött az illúziókkal (értsd: a kommunista ideológiával) való leszámolás időszaka. A történészek elől ott is sokáig el voltak zárva azok a források – jó részük ma is nehezen hozzáférhető –, amelyek segíthettek volna megérteni 1956-ot. A magyar–jugoszláv kapcsolatrendszer polarizáltsága 1956-ra is rávetült: Tito menedéket adott ugyan Nagy Imrének és társainak, de nem tudta megvédeni őket. Nem akarta veszélyeztetni a keleti blokkon belül kialakult kivételes helyzetét, ezért mindvégig konzultált az oroszokkal. A tankönyvek 2002-ig szinte említést sem tettek 1956-ról, Szerbia a saját bajaival volt elfoglalva. A változást az új, gazdagon illusztrált nyolcadik osztályos tankönyv hozta meg. Itt az egyetemes történelem részeként, két és fél oldalon tárgyalják a magyarországi eseményeket, amelyek a hidegháború időszakában felborították az állítólagos egyensúlyt. A könyvhöz 2003-ban munkafüzetet is kiadtak, amely minden leckéhez kérdéssort kapcsol, aktív közreműködésre buzdítva a diákokat.
Egy fiatal szlovákiai magyar történész, aki jól ismeri mind a szlovák, mind a magyar, mind a szlovákiai magyar tankönyveket, arról számolt be, hogy míg a szlovák diákok egy-egy mondatot olvashatnak 1956-ról, a szlovákiai magyar iskolák belső fejlesztésű tankönyvei viszonylag nagy terjedelemben foglalkoznak ezzel az időszakkal. Juraj Maru¹iak, a Szlovák Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézete munkatársának tanulmányából is az derült ki (távollétében Sorin Antohi ismertette), hogy a magyarországi forradalom 1989 után sem váltott ki különösebb érdeklődést (a szlovák–cseh viszony kötötte le az ott élők figyelmét), csak érintőlegesen jelenik meg a történelemkönyvekben, 1968 az igazán hangsúlyos számukra, 1956-ra mint annak előzményére tekintenek.
Az újkori történelem Lengyelországban is csak 1989 után került napirendre az iskolákban, addig 1945-nél befejeződött a történelemtanítás – tudtuk meg Maciej Górnytól, a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársától, aki jelenleg Berlinben kutat ösztöndíjjal. Ma tucatnyi könyv közül választhatnak a tanárok, a 2000. évi oktatási reform meghozta az új tananyagot és az új könyveket, s noha a történészek még bizonytalanok abban, hogy mi a ténybeli minimum és maximum, a tisztázás igénye megvan.
A nyugat-európai országokban a franciáknál és a belgáknál viszonylag jól tájékozódhatnak a diákok 1956-ról, bár a tankönyvhelyzet eléggé ellentmondásos. Mindkét országban a hidegháborúval összefüggésben tárgyalják a magyarországi forradalmat, időszakonként eltérő hangsúllyal. Hubert Tison, a francia történelem- és földrajztanárok egyesületének főtitkára több éve foglalkozik a középiskolai tankönyvek összehasonlító elemzésével. (Tudni való, hogy noha Franciaországban nincsenek hivatalosan elismert tankönyvek, a tanárok szabadon választhatnak a piacon megjelenő munkákból, de ezek mindegyikének meg kell felelnie a központi direktíváknak.) Az 1945 utáni időszakkal 1983-tól foglalkoznak a francia tankönyvek, és noha 1956 a szuezi válság éve is, a nyolcvanas években nagy teret (két teljes oldalt) szántak a sztálinizmus válságát tanúsító magyar- és lengyelországi eseménynek. (De a könyvekben sok a hiba, nem ritkák az elírt nevek, pontatlan dátumok.) A kilencvenes években megjelent könyvek már jóval kevesebbet írnak 1956-ról, ma pedig szinte semmi nincs róla a 14–16 éves korosztálynak szánt kiadványokban.
Marcella Colle-Michel, a belgiumi Francia Közösség szakfelügyelője történelemből, az egyetemen kívüli felsőoktatás koordinátora, és részt vesz az Európa Tanács Milyen a középiskolai tanítás a változó Európában? című programjában, jól ismeri tehát a témát. A három nagyobb egységből álló – francia, vallon és német nyelvű – Belgiumban mindhárom közösségnek megvan a nyelvi, kulturális és gazdasági önállósága. Mindegyik maga dönt az oktatási rendszeréről, és mindegyikben többféle iskolatípus létezik. A tankönyvhasználatot egyikben sem diktálták soha. Colle-Michel asszony az egyetlen, aki a külföldi résztvevők közül Europe centrale-ról, Közép-Európáról és nem Europe de l’estről, Kelet-Európáról beszél a kelet-közép-európai térségről szólva. Azt mondja, a belgiumi tanárok nem ismerik jól ezt a területet, de 1956-ot sokan tanították a hatvanas évektől mint a kommunista iga alóli felszabadulás kezdetét, forrásul azonban akkor csak a sajtó szolgált. A Le Monde volt a bibliájuk. Később forrásokat kerestek, munkafüzeteket (dossiers pédagogiques) állítottak össze, amelyekben például ilyen kérdésekre keresték a választ: Lehet-e örök példa Európa számára a magyar forradalom, Dávid és Góliát küzdelme? 1989 után a berlini fal leomlása vált olyan szimbolikus jelentőségűvé Belgiumban, mint korábban 1956. A budapesti és a prágai eseményeket ettől kezdve az ide vezető út mérföldköveinek tekintik. Az érettségiző diákoknak 2000 óta két nagyobb időszakra osztva kell tanulniuk az Európai Unió geopolitikáját: 1945-től 1989-ig, valamint 1989-től az EU legutóbbi bővítéséig. Marcella Colle-Michel is elvégezte a maga kis közvélemény-kutatását: megkérdezett kollégái közül egyetlenegy szánt mostanában külön leckét az 1956-os magyarországi forradalomnak és európai hatásának – egy magyarországi gimnáziummal együttműködve, a Comenius program keretében.
A Cambridge-ben végzett Diana Laffin, a hampshire-i Farnborough College történelem tanszékének vezetője felidézte, hogyan kezelik az angol tankönyvek az ok-okozati kapcsolatokat. Az 1956-os magyarországi felkelést („uprising”, nem „revolution”) mint a hidegháború egyik epizódját tárgyalják, elsősorban a politikai okait vizsgálják, a gazdaságiakat kevésbé – fotók, újságcikkek, személyes tanúvallomások segítségével – az 1989 előtti és utáni időszakban egyaránt. A következményekkel és a hatásokkal azonban sokkal kevesebbet foglalkoznak. Nagy súlyt helyeznek viszont arra, hogy a leckékhez kapcsolódó, ábrákkal illusztrált kérdésekkel megmozgassák a gyerekek fantáziáját, és rávezessék őket az összefüggésekre. Sajnos az angol tankönyvekben is sok a hiba. (Az egyikben például Nadar szerepel Kádár helyett! Nadar ugyebár híres francia fotográfus, rajzoló és író volt, és 1910-ben meghalt.) De még ennél is nagyobb bajnak tartják sokan, hogy Nagy-Britanniában 14 vagy 16 éves korban abba lehet hagyni a történelemtanulást, ami ellenkezik azzal, amit a történelem jelentőségéről az Európa Tanács dokumentumaiban leírtak.
Hans Almgren, a Svédországban jól ismert történelemtankönyv-szerző ma már nem büszke arra a műre, amelyet a hetvenes években írt a kommunista világról. Sokáig sem 1956 előzményeiről, sem a következményeiről nem adtak érdemleges tájékoztatást a tankönyvek. Almgren meg van győződve róla, hogy a gyerekek filmekből, érdekes könyvekből, személyes tanúvallomásokból többet tanulhatnak, mint az órán. Alapvetőnek tartja, hogy forráskritikára megtanítsák a diákokat. Annál is inkább, mert manapság, az internet korában létfontosságú, hogy ki tudják válogatni a tengernyi anyagból, mi érdemes valóban a figyelmükre.
Guido Franzinetti, a tekintélyes olasz Kelet-Közép-Európa-szakértő egyéves volt 1956-ban, 1981-ben járt először Lengyelországban, csak utána a Kádár-uralom alatt élő Magyarországon, és egyáltalán nem volt elragadtatva „a legvidámabb barakktól”. Az olaszok eleinte nem nagyon értették, mi történt Magyarországon. Az események értékelését meghatározta, hogy az Olasz Szocialista Párt is szovjetbarát volt, és az is maradt a berlini fal leomlásáig. A központilag előírt tantervekre épülő tankönyvek „balos” szemléletűek voltak, a régebbiek átlagban öt-hat sorban emlékeztek meg 1956-ról, az újabbak egy-két oldalon fényképekkel. Franzinetti szerint csak akkor érthetjük meg az 1956-os forradalmat, ha a közös Európa történelmének folyamatában, nemzetközi összefüggéseiben, az 1948 és 1962 közötti blokkban vizsgáljuk – mint 1989-hez vezető eseményt. Az 1962-es évet azért tartja meghatározó dátumnak, mert szerinte akkor vált nyilvánvalóvá az 1948-ban kezdődött, „konszolidációnak” nevezett időszak válsága.
(Az ő előadását követően is vita alakult ki arról, mit jelent a „balos” és a „jobbos”, egyáltalán szabad-e tankönyveket pártirányultságok szerint kategorizálni. A Kelet-Közép-Európát jól ismerő Franzinetti váltig hangsúlyozta: tisztában van azzal, hogy a szovjetek által megszállt országokban ma is mást jelent a baloldal, mint Nyugat-Európában, de itt az ideje, hogy mindenütt tisztázzák a fogalmakat. A tankönyvekben pedig pártpreferenciáknak nincs helyük. Legalábbis ide kellene eljutni annyi év után. Amint egy hazai gyakorló történelemtanár mondta, a gyerekek többsége ingerülten elutasítja a [párt]politikai interpretációkat, de szívesen fogadja a bizonyítottan hiteles forrásokra építő magyarázatokat, a szubjektív elbeszéléseket és a képeket.)
Az észak-rajna–vesztfáliai történelemtanárok egyletének vezetőhelyettese, Gertrud Liedtke, egy leverkuseni gimnázium igazgatója latint is tanít (ez ott is ritka!), és 1994 óta a történelemtanárok európai szakmai szervezetében, az Euroclióban képviseli Németországot. A történelem nem egyenlő a múlttal – fejtegette előadásában –, a ma élők fejében alakuló konstrukció a múltról. Fontos tehát, hogy az oktatási anyagok kellőképpen kritikusak legyenek. Megtudtuk tőle, hogy az 1956-os forradalmat Németországban is a hidegháborúval, a szovjet–amerikai konfliktussal összefüggésben tárgyalták a tankönyvek, de az indítékok elemzése hiányzik. 1990 óta azonban hangsúlyosan a Kelet és a Nyugat közötti konfliktusok fontos megnyilvánulásaként értékelik. Az igazgató asszony szerint 1956 a jövő szempontjából is nagyon fontos volt, ezért a tanároknak meg kell értetniük, hogy ha megvalósultak volna a magyarok követelései, alapvető változásokat hozhattak volna.
Hanna Schissler, a hannoveri egyetem történelemtanára, az összehasonlító tankönyvkutatással foglalkozó braunschweigi Georg Eckert Intézet vezető kutatója arról szólt: 1956-ról különböző narratívák léteznek, és ezeket minden nemzedék újraírja. A történelem a nemzeti paradigma köré szerveződik, de ezt az emlékezet föntről és lentről egyaránt megkérdőjelezi. A rendszerváltozás után a nyugatiak azt hangoztatták: paradigmaváltásra van szükség, túl kell lépni a nemzeti szemléleten, a kelet-közép-európaiak viszont épp ezt fedezték fel újra. A kutató szerint ezért nehéz közös nevezőre jutni abban, hogyan lehet túljutni a szűken értelmezett nemzeti történelmen – nem csak 1956-ot illetően.
Az Európa Tanács képviselője, Mechtilde Fuhrer elmondta: e legrégebbi európai szervezet oktatási programjának középpontjában a történelemtanítás áll. Meggyőződésük, hogy többet kellene tudni nemcsak az európai, hanem a világban zajló eseményekről is. Öt kulcsfontosságú dátum: 1848, 1913, 1919, 1949 és 1989 köré szerveztek konferenciákat, az utóbbi éppen Budapesten volt, a mostani tanácskozást hatodikként ezek közé sorolta. Hangsúlyozta, hogy nem egyedül üdvözítő módot keresnek a történelem oktatására. Azt kutatják, hogyan lehet összeegyeztetni a sokféle nézőpontot a megértés, a kölcsönös bizalom jegyében úgy, hogy közben kritikus értelmezésre ösztönözzék a diákokat.
Kritikusan szólaltak meg 1956 itthon vagy az emigrációban még élő résztvevői, tanúvallomásukat megrendülten hallgatták a vendégek. Sinka Jenő, a Pofosz megyei alelnöke hangsúlyozta: 1956-ra is érvényes, hogy a féligazság nem az igazság fele, hanem hazugság.
Sajátos szempontot képviselt a Párizsban élő Schreiber Tamás újságíró-politológus, aki 1956 szeptemberében a L’Express megbízásából három hetet töltött Magyarországon, majd az október 13-i számba megírta riportját. Ez a cikk indította el újságírói pályafutását. Felfigyeltek rá a Le Monde szerkesztőségében, és ők is kiküldték Budapestre. Franciaország negyvenezer menekültet fogadott 1956-ban, a forradalom hatására alapjaiban változott meg a magyarokról kialakult kép, akkor rendült meg a Francia Kommunista Párt. Schreiber Tamás enciklopédiák, lexikonok sorát nézte át, és megállapította: szinte mindegyik rosszul érti 1956-ot, és teljesen hiányzik az előzmények, az 1945 és 1948 közötti időszak, valamint a következmények árnyalt elemzése.
A konferencia talán legizgalmasabb kérdéseit az észak-skóciai Richard Dargie, a BBC Education és a BBC Scotland történelmi tanácsadója, több mint hatvan történelmi témájú BBC-program szövegkönyvének írója vetette fel. Nehéz tanítani 1956-ról olyan országban – mondta –, ahol néhány évszázada nem volt forradalom, a Szovjetunió pedig úgy eltűnt a köztudatból, mint az azték birodalom. A skót diák számára 1956-ot a szovjet tankok jelentik, nem a szabadságharc, amelynek következményeiről semmit nem tanulnak. Mivel Skóciában nagyon erős a családból származó információk hatása, a gyerekek elsősorban morális beszámolót kapnak tudományos elemzés helyett. Dargie szerint a skót történelemtanítás kudarcát érhetik tetten 1956 értékelésének hiányosságaiban. Nincs megegyezés abban, mit kell vinnie a diáknak mentális bőröndjében. Kelet-Közép-Európáról szinte semmit nem tudnak, ami azt a filozofikus kérdést is felveti, hogyan alakul a kollektív emlékezet, van-e lehetőség arra, hogy a holisztikus szemléletű élethosszig tartó tanulás megvalósuljon. Noha ő rendkívül kritikus volt saját országával, azt is tudnunk kell, hogy mindaz, amit a BBC-programból a diákok ott megtudhatnak, irigylésre méltó.
Összefoglalva körülbelül ez derült ki az Európa különböző országaiból érkezett szakemberek előadásaiból. Sokféle hátterű történész sokféle nézőpontból vizsgálta a konferencia címében meghatározott kérdéskört. Noha a cél ez volt, és nem 1956 politikai-történelmi értékelése, a vitában óhatatlanul az is szóba került, megírták-e már a történészek az 1956-os forradalom „igaz történetét”. Amiből máris több kérdés adódott. Először is: hogyan áll össze az egyéni és a kollektív emlékezet – valamint az emlékezetépítés részeként a felejtés – segítségével az „igaz történet” a sokak által és különbözőképpen megélt, illetve elbeszélt történetekből úgy, hogy az eredmény ne „egyéni üdvtörténet” vagy relativizált história legyen? Hogyan lehet történeti szemléletűvé tenni az emlékezést, magasabb tudati szintről kiindulva írni a történelemről, és hogyan közvetíthető ez a szemlélet a tanároknak és a diákoknak?
Jó néhány könyv megírásához elegendő téma.
tűz
Lakástűz volt Dunaújvárosban, rendőrök mentettek ki egy családot
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!