Baloldali Alzheimer-kór

Száznyolcvan fokos fordulat következett be az MSZP gazdasági helyzetértékelésében az országgyűlési választások második fordulója óta. Április 23. előtt mindenki rémhírterjesztő, felelőtlen riogató volt, aki akár csak szóba merte hozni az államháztartás gyalázatos állapotát. Furcsa metamorfózis tanúi lehettünk a választások lezárultával: egyre több volt bukott miniszter, közgazdász, a baloldal vonzáskörébe tartozó szakember kezdte emlegetni a radikális költségvetési megszorító intézkedések halaszthatatlanságát. Az MSZP–SZDSZ az utolsó pillanatig kivárt a beismeréssel, hogy nagy a baj. Eközben pótcselekvéses látszattárgyalásokkal kísérli meg saját hibáiért a felelősséget legalább részben a jobboldalra hárítani.

A kormányzati koreográfia átlátszó: előbb a baráti közgazdászcsapat megdolgozza a lakosságot, majd az ideológiailag felkészített társadalom szinte maga is elhiszi, hogy a jövendő drasztikus intézkedések az ő kifejezett kívánságára történnek meg. A szocialisták – mint már annyiszor – most is bíznak az emberek emlékezőtehetségének rövidségében, s arra számítanak, hogy kellő médiatámogatással mindenkinek a tudatában elhomályosodik, mit mondtak a gazdaságról egy-két hónapja, s hogy azok mennyire szöges ellentétei a mostani nyilatkozatoknak.
Pedig igen nagy publicitást kaptak nem is olyan régen azok a felháborodott kormánypárti hangok, amelyek visszautasították az államháztartásról szóló kritikus véleményeket. Kóka János gazdasági miniszter március elején a Die Pressének adott interjújában azt mondta, megérti az ellenzéket, amely – mivel nincs tiltakozó hangulat a kormány ellen – megkísérli depressziós légkörbe rángatni az országot. Úgy fogalmazott: disznóság arról beszélni, hogy az emberek rosszabbul élnek, mint négy éve. Veres János pénzügyminiszter többször nyomatékkal és felháborodottan jelentette ki: a költségvetés rendben, aki mást mond, valótlanságot állít. Visszautasította Járai Zsigmond jegybankelnök figyelmeztető szavait, miszerint a magyar gazdaság infarktus előtti állapotban van. Úgy vélte, a gazdaság állapota igen jó. A legnagyobb kormánypárti napilap készséggel játszott alá a kabinet ellentmondást nem tűrően optimista helyzetértékeléseinek. Egyik címe például úgy szólt: „A piac lehiggadt, de Járai ideges.” Arra sem kapta fel a fejét a média, hogy Veres március végén azzal az álérvvel indokolta, miért csak a választások első fordulója után teszik közzé az államháztartási adatokat, hogy az eredeti dátum hét végére esik. Gyurcsány Ferenc feltehetőleg nem olvasta a napisajtót, mert azzal védekezett: nem is tudta, hogy a hatalmas költségvetési hiány tényszámait a választások első fordulója utánra halasztották.
Tulajdonképpen lehetetlenség felsorolni az összes becsmérlő támadást, amelyben a polgári oldalnak része volt, amiért az államháztartás katasztrofálissá váló adataira felhívta a figyelmet. Mégis kiemelkedik a sorból az az agresszivitás, ahogy Gyurcsány Ferenc rárontott Orbán Viktorra a televíziós vitában. Ugyanilyen fajsúlyosan sértő, pökhendi volt Kóka János, amikor azzal riposztozott, hogy nem a gazdaság van válságban, hanem a Fidesz. Az olyan stilisztikai gyöngyszemek már csak árnyalják a képet, mint Podolák György MSZP-s képviselő meglátása, amely szerint Varga Mihály volt pénzügyminiszter felült a Fidesz hazugságexpresszére, és olyan adatokkal akarja depresszióba dönteni az országot, amelyek a valósággal köszönő viszonyban sincsenek. A gúnyos lesajnálásban mások sem maradtak el. Szekeres Imre időről időre vitriolos megjegyzésekkel kommentálta az ellenzéki aggodalmakat, s még a két forduló között is azt ismételgette Vereshez hasonlóan, hogy a költségvetés jól alakul. Katona Tamás külön színfoltot jelentett. Ahhoz képest, hogy nem politikai, hanem immáron közigazgatási államtitkári posztot töltött be, ő támadta az ellenzéket a leggunyorosabban, amiért az emlegetni merészelte az Európai Unió által folyamatosan súlyosan kifogásolt, minősíthetetlen államháztartási csődveszélyt. Legalább konzekvens maradt: amikor mások már okosabbnak látták hallgatni, ő a választások után külön sajtótájékoztatót hívott össze, hogy cáfolja az úgynevezett rémhíreket. A megszorításokra vonatkozó kérdést tréfásan elütve hatvan kilogrammos testsúlyával példálózott, amin szerinte már nemigen lehet tovább húzni a nadrágszíjat.
Egyre inkább az lehet az érzésünk, hogy az MSZP–SZDSZ komoly fogalommeghatározási gondokkal küszködik. Tekintve, hogy Gyurcsány és Kóka szerint nem megszorítások, hanem dinamizálás, folyamatos fejlesztés, reformok következnek, kimondható: a balliberális oldal szóhasználatában az unalomig ismételt reformok valójában dinamikus megszorításokat takarnak. Kérdés azonban, hogy a reform definíció megállja-e a helyét. Ha ugyanis azonnali intézkedések szükségesek, az immár bevallott államháztartási gondok enyhítésére azokat semmiképpen nem lehet reformokként eladni. A reform szó tudvalévően nyugodt, átgondolt, időigényes folyamatot feltételez, éppen ellentéte a gyors tűzoltó intézkedéseknek.
Akkor hát végül is mit akarnak a régi-új kormánypártok? Támpontként kínálkozna Gyurcsány Ferenc úgynevezett százlépéses programja, amely – mint neve jelzi – a második Gyurcsány-kabinet első száz intézkedését rögzíti az Új Magyarország-programban. A kiszivárgott hírek alapján azonban nagy biztonsággal megjósolható: se azonnali nyugdíjemelés, se huszonöt százalékos általános béremelés nem szerepel majd a legsürgősebb tennivalók között. Igen ám, csakhogy megszorításoknak, de még sürgős reformoknak sincsen se híre, se hamva az inkriminált százlépéses brosúrában. Egy furcsa reformra azonban mégis készül az MSZP–SZDSZ-kormány. Teljesen újszerű a rendszerváltozás óta hivatalba lépő kormányok gyakorlatában, hogy egy új kabinet már születése pillanatában deklarálja választási ígéreteinek totális semmibevételét. Nem járunk tehát messze az igazságtól, ha kijelentjük: a politikai fogyasztóvédelem kategóriájába tartozik az a merénylet, amit az országgal s benne saját – egyelőre még meglévő – szavazóikkal szemben elkövetni készülnek. Ha valaki egy vendéglőben szűzpecsenyét választ az étlapról, s helyette áporodott körömpörköltet szolgálnak fel, a fogyasztóvédelem éppúgy bírságot ró ki a tulajdonosra, mint amikor több hónapja lejárt szavatosságú húst csomagoltak át egyes nagyüzemekben. Egy demokratikus jogállamban nem lehet kivételt tenni pont a kormánnyal, amely éppen hogy a törvények betartatásáért felelős.
Horn Gyulát megkérdezték a Nap-keltében, igaz-e, hogy Gyurcsány azt mondta pártja választmányi ülésén, nagy a baj. Hogyan lett a nagy jólétből nagy baj? A volt miniszterelnök szokása szerint most is kibújt a válaszadás alól, de nem utasította vissza a felvetést, ezzel latensen elismerte a kiszivárogtatás valóságtartalmát. Kuncze Gábor SZDSZ-elnök akaratán kívül megerősítette Gyurcsány szavait, amikor azt állította: a kampányukban ők azt mondták, a költségvetés bajban van. Ez természetesen nem felel meg a valóságnak – lásd Kóka nyilatkozatait. Arra mégis rávilágít, miért akarják bevonni az eddig minden fórumon és eszközzel támadott polgári ellenzéket egyfajta pótcselekvéses látszategyeztetésbe. Az a cél, hogy a társadalom szemében – a pártállam végóráihoz hasonlóan – ismét egybemossák a koalíció és az ellenzék szerepét, s a kormányzat hibáiért a felelősséget áthárítsák a jobboldalra. Úgy látszik tehát, ez egyszer Gyurcsány nem téved, s valóban nagy a baj. A nyugati parlamentáris demokráciákban ugyanis össznemzeti megegyezésekre irányuló tárgyalásokat csak válsághelyzetben kezdeményeznek. Ilyen volt például annak idején a diktatúrát lerázó Spanyolországban az 1982-es Moncloa-paktum. Akkor és ott viszont nem mertek olyan elvárást támasztani az emberekkel szemben, mint nálunk. Azaz, hogy politikai Alzheimer-kórba essenek, és röpke egy hónap alatt elfelejtsék a tizenötezermilliárd forintos szocialista ígéretdömpinget.