Bátor reformok

Ezentúl könnyű szívvel és mosolyogva fizetjük ki a megemelt közüzemi díjakat, a munkanélküliek tömegei aktív pihenésként fogják fel a kényszerű – de csak rövid ideig tartó – tétlenséget. A nyugdíjasok büszke önérzetességgel majszolják majd az olcsó, szójás parizert, s megnövekedett adóinkat is megértő elégedettséggel fogjuk leróni, hiszen tudjuk: jó kezekbe kerül, gondos és beosztó szakemberek az egész ország javára használják fel, s mi mindannyian igazságosan részesülünk belőle. Még lemondani és áldozatot hozni is jó abban a tudatban, hogy a szebb és boldogabb jövőt építjük, hazánk felvirágoztatását szolgáljuk általa. Nagy és bátor reformok részesei vagyunk, tán még magát a rendszerváltást sem vártuk és üdvözöltük ily kitörő lelkesedéssel, mint elhivatott miniszterelnökünk éppen esedékes, újító ötleteit, amelyek feltartóztathatatlanul vezetnek a nemzet felemelkedéséhez.
Az utóbbi években voltak mindenféle kétségeink, szorongásaink, nehézségeink. Ezeknek vége, Gyurcsány mindenre tudja a helyes és üdvözítő megoldást. Mert nyilvánvaló, ha 2010-től csak 298 képviselő ül a parlamentben, attól a nép már ma derűsebb és elégedettebb lesz. 1953 és 1958 között volt már 298 tagú törvényhozás, akkoriban remekül mentek az ország dolgai, itt az ideje, hogy viszszanyúljunk a kézenfekvő, haladó hagyományhoz. A 88 fős csökkentésnek ezoterikus, kabbalisztikus üzenete van, így a lakosság misztikához vonzódó rétegére is megnyugtatóan hat. Ám minden tervezet közül a minisztériumok számának ideális és optimális kiszámítása a legbravúrosabb intellektuális teljesítmény. A magyar történelemben alakult már ötfős kabinet, de a Tanácsköztársaság kormányát 34 népbiztos alkotta. Nem kétséges, a leghatékonyabb formációt valahol a kettő között kellett keresni. Különböző alkalmatlan és tehetségtelen kormányok mindenféle létszámmal meg struktúrával próbálkoztak, oszt mire jutottak… Csak egy közeli példát említenénk: kinek tűnt fel, hogy Magyarországon van egy Kolber (Colbert) nevű miniszter? A név hallatán leginkább a Napkirály híres-hírhedt pénzügyminisztere jutott eszünkbe, esetleg még az, hogy a XVII–XVIII. századi francia állam is túlköltekezett, de hogy a távoli magyar fonetikus névrokon mit tett, mit mondott, minő szerepet játszott, az már véletlenül sem. Nos, ilyen problémánk többé nem lesz, Kolber István feladatkörét is Lamperth Mónika veszi át, aki dinamikus, karakteres személyiség, akit, ha akarnánk, akkor sem vagyunk képesek elfelejteni. Gyurcsány rájött, s rádöbbentett valamennyiünket, hogy a kormányzati struktúrát nem láncolhatják le, nem köthetik gúzsba holmi közigazgatási rutinok, közhelyes szokások, kontraproduktív tradíciók, a bátor reformer elsöpri ezeket. A miniszterelnök tévedhetetlenül megállapította, tizenkét minisztérium kell az ország ügyeinek rendbetételéhez, aki többet vagy kevesebbet mond, annak sejtelme sincs a demokráciáról.
Felemelő érzés ily nagy horderejű, látványos reformok idején egy ilyen nagyszerű ország állampolgárának lenni. A rendszerváltozás félresiklott kísérletét leszámítva, az új gazdasági mechanizmus bevezetése előtt nyúltak bele nagyjaink hasonló merészséggel és eltökéltséggel az államigazgatás szerkezetébe. Volt is eredménye. Igaz, a reform elsikkadt valahol, de mi progresszív öntudattal roboghattunk az államcsőd felé. Az irány manapság is ugyanaz, viszont egyáltalán nem mindegy, hogy hány képviselője lesz a parlamentnek, mennyi minisztérium működik majd, amikor a hitelezők benyújtják a számlát, s kezdhetjük elölről reformálni minden nyomorúságunkat és kiszolgáltatottságunkat. Addig is élvezzük a megszorításokat, az ár- és közteheremeléseket, a romló életkörülményeket, s azt, hogy az általunk választott (és elviselt) politikai, gazdasági elit ebből is nyereséggel jön ki.