Franciaországban tizenöt év kevés volt arra, hogy a tajvani fregatteladások ügyét kivizsgálják, pedig már akkor, 1991-ben, az üzlet megkötését követően hatalmas megvesztegetési pénzekről lehetett hallani a francia fővárosban. Az azóta más ügyekben érintett politikusok, üzletemberek gazdasági ügyeik vizsgálatakor már tettek utalást a tajvani csúszópénzre, ám 2001 nyaráig kellett várni arra, hogy Párizsban vizsgálóbíró kezdjen el foglalkozni a pénzfolyam útjának felderítésével. Nemcsak tajvani döntéshozók, hanem az üzletben részt vevő franciák is teletömték a zsebüket az úgynevezett „retrokomisszióval”, amikor a vevő a vételárból viszszajuttat az eladónak, így rövidítve meg jelen esetben a francia államot.
Ám hogy nehogy túlságosan egyszerűnek látsszon az eset, hozzátapadt egy másik bűncselekmény is: a felderítés folyamán hamisan vádoltak meg számtalan francia üzletembert, közéleti szereplőt és politikust, ráadásul a jelenlegi kormányfő, Dominique de Villepin adott utasítást arra, hogy a jövő évi elnökválasztásra készülő fő riválisa, Nicolas Sarkozy ellen titkos nyomozás folyjon. A fregattok eladása mellett tehát van egy másik ügy is, amely egyértelműen a köztársaság felső vezetését érinti, így a francia sajtó joggal használja az állambotrány kifejezést.
A média – beállítottságára tekintet nélkül – mindennap új részletekkel szolgál az esetről, amely egyre szövevényesebb. A Monde című napilap egy ábrával próbálta közérthetővé tenni a bonyolult kapcsolatrendszert: keresztül-kasul futnak a szálak legalább harminc személy és vállalat neve között, ki kivel milyen kapcsolatban állt.
A történet tehát 1991-ben kezdődött, amikor a tajvani kormány hat francia fregattot vásárolt 16 milliárd frankért. Hatalmas kenőpénzeket fizettek ki a tajvani félnek, hogy a Thomson-CSF hadiipari gyár (jelenlegi neve Thales) előtt szabaddá tegyék a terepet. Egyes hírek szerint 400 millió dollárral gyarapodott a kicsiny szigeten kormányzó párt, és 100 millió dollár jutott a kínai kommunista párt központi bizottságának a kaszszájába, hogy így szereljék le a népi Kína fegyverüzlet szülte „elégedetlenségét”.
Az egész ügyletet – beleértve a franciáknak visszajuttatott pénzt is – Andrew Wang, más néven Mister Shampoo bonyolította le. A gúnynevét annak köszönheti, hogy senki sem tud úgy pénzt mosni, ahogy ő. A gyanú szerint Wang ötszázmillió dollárral jutalmazta az üzletben részt vevő francia polgárokat. Az összeg negyvenhat francia személy nevére nyitott svájci bankszámlára érkezett, ám hogy honnan, azt a mai napig nem sikerült kideríteni.
A tajvani hatóságok 2001-ben keresték meg a francia társszerveket a korrupciós ügyben. A vád, amelyben nyomoztak, sikkasztás, pénzmosás, korrupció és gyilkosság, ugyanakkor Franciaországtól követelik vissza azt az őszerintük már 600 millió dollárt, amely jogtalanul gazdagította a franciákat. Gyilkosságok is történtek: 1993-ban megöltek egy tajvani tisztet, miközben az ügyben nyomozott. A másik gyanús haláleset 2000-ben történt, egy volt francia titkos ügynök lett gyilkosság áldozata, ő szintén az ügy felgöngyölítésén dolgozott.
Aztán 2001 júniusában Franciaországban is megindult a vizsgálat a korrupciós ügyben, a két kinevezett vizsgálóbíró Renaud van Ruymbeke és Dominique de Talancé, akik az elmúlt öt évben igencsak keveset haladtak előre. Mi lehetett ennek az oka? Banktitok és szolgálati titok – gyakorlatilag minden próbálkozásuk ezekbe ütközött.
Néhány éve Denis Robert újságíró két könyvet is megjelentetett, amelyekben azt állította, hogy a Clearstream nevű luxembourgi pénzintézet a világ egyik legnagyobb pénzmosodája. 2003 márciusában felkereste őt Imad Lahud, a francia–német repülőipari cég, az EADS vezető informatikusa, aki az ügy áldozatának adva ki magát elkérte azt a listát, amely a Clearstream ügyfeleit sorolta fel. A mese lényege az volt, hogy Lahud bizonyos „megtévedt” kollégáiról akar értesüléseket gyűjteni. Az újságíró – egy tanú jelenlétében – át is adta a listát, amely Robert állítása szerint nem tartalmazta egyetlen politikus nevét sem.
Itt kerül a képbe Jean-Louis Gergorin, az EADS alelnöke, akit a napokban távolítottak el a cégtől. Az 59 esztendős Gergorin a nyolcvanas évek elején a francia külpolitika ismert intézetét vezette, innen származik baráti kapcsolata az egész francia politikai elittel és magával Dominique de Villepinnel, aki diplomataként kezdte pályáját. Gergorin mindig vonzódott a kémtörténetekhez, tanulmányozta az ipari kémkedés történetét, és első számú biztonsági felső vezetőként alkalmazták az EADS-nél. A vállalathoz ő fogadta fel a börtönviselt informatikust, Imad Lahudot, sőt létrehozott számára egy kutatólaboratóriumot is. Eközben Lahudot megkereste a francia titkosszolgálat, a DGSE – a franciaországi CIA –, hogy dolgozzon számukra is az Al-Kaida számítógépes üzeneteinek feltörésén. Egészen 2003 nyaráig állt Lahud a titkosszolgálat alkalmazásában, sőt azt állítja, hogy titkosszolgálati akciót hajtott végre, amikor megszerezte a Clearstream-listát.
Azt az igencsak szűkített névsort, amellyel Lahud 2003 októberében felkereste Jean-Louis Gergorin régi barátját, a 69 éves Philippe Rondot-t, a „mesterkémet”, aki 1997 óta nyugállományú tábornokként a speciális felderítések irodáját vezette a védelmi minisztériumban. Csak közvetlenül a miniszternek és kabinetfőnökének tartozott beszámolóval. Rondot, az angolszász stílusú kém, akit a Közel-Kelet kiváló ismerőjének tartanak – több könyve jelent meg Irakról, Szíriáról, Jordániáról –, nem vetette meg a terepmunkát. Apja szintén tábornok volt, ám a könnyebb út helyett mégis évekig ejtőernyős kommandósként szolgált, miközben társadalomtudományokból doktorált, míg végül a titkosszolgálatnál kötött ki. Részt vett 1986-ban a libanoni francia túszok kiszabadításában, 1994-ben pedig Carlos terroristavezér szudáni elfogásában. Beduinnak öltözve 2001 őszén Afganisztánban saját szemével győződött meg a közép-ázsiai ország helyzetéről.
A Lahud által Rondot-nak átadott lista főként a francia üzleti élet vezetőinek, magas rangú rendőröknek és ügyészeknek a nevét tartalmazta, de szerepeltek rajta gyanús félvilági személyek is. A védelmi miniszter kabinetfőnöke, Philippe Marland utasította Rondot tábornokot, hogy rendkívül diszkréten vizsgálja ki az ügyet. Elképzelhetetlen, hogy a kabinetfőnök ne értesítette volna miniszterét, akinek szintén továbbítania kellett a nemzetbiztonságot érintő információt.
Philippe Rondot 2004. január 9-én találkozott az akkori külügyminiszterrel, Dominique de Villepinnel, és ekkor beszámolt neki a listáról, ám Rondot legnagyobb meglepetésére volt egy másik vendég is az irodában: Jean-Louis Gergorin, a miniszter régi barátja. Rondot azt állította, hogy politikusok neve nem hangzott el ezen a beszélgetésen. Ennek ellentmond a tábornoknak a találkozóról szóló feljegyzése: „Sarkozyt ellenőrizni. Gyanús.” Villepin megígérte, hogy tájékoztatja az államfőt, Jacques Chiracot az elhangzottakról, és megkérte Rondot-t, hogy folytassa a titkos nyomozást. Négy nap múlva mintegy harminc nevet tartalmazó listát kapott a mesterkém a Gergorin–Lahud kettőstől.
A vizsgálatok után tavaszra egyre inkább erősödött a gyanú a tábornokban, hogy a lista hamis, s erről beszámolt feletteseinek, de sem a védelmi minisztériumban, sem a külügyminisztériumban nem tartották fontosnak, hogy hivatalosan értesítsék az ügyről az igazságszolgáltatást vagy a francia biztonsági szolgálatokat. És azokat a politikusokat sem, akiknek a neve felmerült az ügyben.
Erre az időszakra tehető, amikor a Clearstream-dosszié és a fregatteladás körüli korrupciós botrány közötti kapcsolat a vizsgálóbírók tudomására jutott, mégpedig úgy, hogy Gergorin nem hivatalos találkozót kért az egyik vizsgálóbírótól, Van Ruymbekétől. A bíró beleegyezett, így most eljárás folyik ellene, mert vizsgálaton kívül találkozott az EADS elnökhelyettesével. Gergorin ezen az összejövetelen elmondta, hogy az életével játszik, ha kitudódik a megbeszélése a bíróval. Tanúskodni nem fog, az informátorát nem adja ki, ám tájékoztatni akarja arról, amit tud. Valószínűleg ezen a találkozón született meg a névtelen levél ötlete.
Van Ruymbeke 2004. május 3-án megkapta az első anonim levelet, amelyről Gergorin elismerte, hogy ő küldte a bírónak. Ebben főleg az EADS-alelnök – a francia repülőgépgyártásban és hadiiparban tevékenykedő – ellenlábasainak a nevét lehet olvasni, akiket „a szerző” összefüggésbe hozott az orosz maffiával, amely így próbál pozíciókat szerezni a francia csúcstechnológiában. Alig tizenegy nap múlva újabb levél érkezett, amely az előbbinél sokkal hosszabb: tizenkilenc oldalon 895 francia személy neve szerepelt, akiknek bankszámlaszámuk, átutalásuk volt a Clearstreamnél. Politikusok, bankárok, színészek, vállalkozók személyes adatai, bankszámlaszámai. És egy név, amely igazán szemet szúrt: Nicolas Sarkozy. Valaki nagy leleménynyel két észak-olaszországi bankszámlát tulajdonított a jelenlegi jobbközép pártvezérnek, az egyik Paul Sarkozy, míg a másik Stéphane Nagy-Bocsa névre szólt. Az apai ágon magyar származású politikus teljes neve: Nicolas Paul Stéphane Sarkozy de Nagy-Bocsa. A levél kiötlője vagy annak esetleges sugalmazója jól tudta, hogy elég besározni a nevet, a többit majd a sajtó elintézi, s véget érnek az elnöki ambíciók.
Az ekkor már valóban megindult titkosszolgálati vizsgálat hasonló eredményre jutott, mint hónapokkal előtte Rondot tábornok: vagy az egész lista hamis, vagy számtalan nevet manipulációs szándékkal helyeztek rá. A DST, a belügyi hírszerzés következtetése az volt, hogy a számlatulajdonosok hamisított listája Lahud és Gergorin együttműködésének eredménye, ám az időközben belügyminiszterré avanzsáló Dominique de Villepin ennek a tisztázó jelentésnek sem adta meg az esélyt, hogy nyilvánosságra kerüljön.
A névtelen levél egy sajtóinformáció útján kiszivárgott, s a hamisan megvádolt személyek feljelentést tettek. Jean-Marie d’Huy és Henri Pons vizsgálóbíró 2004 őszétől foglalkozik ezzel az üggyel. Két hónapja, Philippe Rondot kihallgatása óta a Clearstream-ügy az első számú hír a francia sajtóban. A rendkívül alapos tábornok ugyanis majd minden beszélgetéséről feljegyzést készített, amelyeket – eddig soha nem látott módon – a védelmi minisztériumban és a titkosszolgálatoknál tartott házkutatásokon foglaltak le. Ezekből bizonyítható, hogy Villepin milyen szerepet játszott Sarkozy hamis megvádolásában, az ellene elindított titkos nyomozásban. Eközben Gergorin a múlt hét végén elhagyta Franciaországot.
Sok meggondolatlan mondat is elhangzott a felek védekezése során. A kormányfő először azt mondta (aztán másnap visszavonta), hogy Chiractól személyesen kapott instrukciókat az ügy kivizsgálására. Az első vallomásában Rondot is cáfolta az addig elmondottakat, miszerint korábban rábukkant Jacques Chirac 300 millió frankos, Japánban lévő számlájára. Villámgyorsan érkezett az Élysée-palotából az elutasítás, és azóta a tábornok sem mond semmit a vizsgálóbírók által tartott meghallgatáson.
Hogyan eshet meg, hogy a jelenlegi kormány feje, Dominique de Villepin a hierarchiában a harmadik helyet elfoglaló védelmi miniszterrel, Michele Alliot-Marie-val közösen törvénytelenül nyomoztat a második helyen álló belügyminiszter, Nicolas Sarkozy ellen? Ha még azt is hozzátesszük, hogy mindezt esetleg a legfőbb állami méltóság tudtával tették, az még rémisztőbb – állapította meg az egész francia sajtó. Hát mi ez, ha nem francia Watergate-ügy? A kormányfő népszerűségi mutatója már-már történelmi mélypontra süllyedt, igaz, a parlamentben a bizalmatlansági indítványon nem bukott el a kabinet, de a centrista párt tagjai – személyes meggyőződésből – már a szocialista ellenzékkel szavaztak.
Villepin kormányfő percei valószínűleg meg vannak számlálva. Az a kérdés, hogy Nicolas Sarkozy mit fog lépni. Látszólag nem akarja megragadni a kormányrudat, és nem is akar távozni az őt eláruló kabinetből. Kivár. Még ha lassan is, de hadd tegye a dolgát az igazságszolgáltatás. Neki van ideje, csak egy év múlva lesz az elnökválasztás. Vigyáznia kell, mert a recsegő-ropogó francia politikai felépítmény könnyen öszszedőlhet, mindenkit maga alá temetve.
közlekedés
Újra közvetlen járat lesz Toronto és Budapest között
