Csatazaj

A munka ünnepe. A XX. század második felében olyan gyakran hallottuk ezt, hogy beleivódott az agyunkba. Aztán tizenhat éves koromban futballmezbe öltözve, mellékutcában ácsorogva vártunk vagy négy órát arra, hogy ránk kerüljön a sor, és a stoplis cipőben elbotladozhassunk a helyi hatalmasságok előtt. Persze tudom, anyámnak sem lehetett könynyű. Neki kellett kiosztania a transzparenseket az áruház dolgozói között. A hetvenes évek második felében ez így járta, de egyre kevesebb ember hitt benne. Csak abban hitt, hogy a felvonulás után megeszi a virslit, megissza a sört. Azt nem vehetik el tőle. A családban apám volt a csendes ellenálló, ő egyetlen május elsejei felvonuláson sem vett részt. Amikor megviselten hazaértünk az ünneplésből, mindig megkérdezte: jól szórakoztatok?
Ma már Európa fejlettebb részén ez inkább a tavasz ünnepe. A tavaszi meleget hozó, rügyeket fakasztó szellő, amelyben az idén a Kárpát-medencében nem volt részünk, valóban ünneplésre méltó. Az áhított napsütés jót tesz a különböző politikai erőknek is. Németországban például hagyománya van, hogy ilyenkor összecsapnak a szélsőséges bal- és jobboldali erők, mint most Rostockban. Vajon ki erősödött meg jobban a téli hónapok alatt? Ha nem találnak egymásra, megteszi a rohamrendőrökkel vívott ütközet, kő-, kuka-, üveg-, közútitábla-dobálás is, aztán jöhet a hűsítő vízágyú. Hétfőn Prága is látott erőszakos jeleneteket, sőt amikor nem találtak rendőröket az erejüket fitogtató randalírozók, turistákat támadtak meg. Az idei május elseje sehol sem volt igazán a szakszervezetek ünnepe. Talán csak Németországban – a szélsőségesek csetepatéja mellett –, ahol félmillióan vonultak fel, követelve az egyébként népszerű Angela Merkel koalíciójától, hogy vonja vissza a készülő, kétéves próbaidőre vonatkozó törvényt. Franciaországban, ahol néhány héttel ezelőtt másfél milliós tömeg tiltakozott az első alkalmazási törvény ellen, most 115 helyszínen jó, ha összesen 50–100 ezer ember volt jelen. Hogy mennyire összekeverednek a szakszervezeti követelések a politikaival, arra jó példa az a spanyolországi menet, amely a baszk békefolyamatot támogatta. Dél-Afrikában a tüntetők az AIDS elleni fokozott harcot követelték a kormánytól. Így lesz minden tiltakozásra alkalmas a chicagói munkásmegmozdulások 120. évfordulója.
A szociáldemokrácia már alig tudja leplezni a válságát – írta az ünnep kapcsán egy osztrák elemző a Der Standardban. Óriási nehézségekkel küzd ez az ideológia, de senki nem meri nevén nevezni a bajokat – állította a cikkíró. Példának hozta fel Tony Blair pártját, amely szakított a régi munkásmozgalmi hagyományokkal, de említhetjük a német szociáldemokrata párt volt vezetőjét, Gerhard Schröder kancellárt, aki lemondása után azonnal a tőke oldalára állt. Franciaországban a szocialista pártnak minimum ötfelé kellene szakadnia, ha a vezetők közötti ellentéteket tekintjük.
Oroszországban persze más a helyzet: 1,3 millióan vonultak ki az utcára, sokan kommunista megszokásból, ugyanis ezen a napon lehet követelni a Szovjetunió visszaállítását és azt, hogy Putyin mondjon le. Azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy a szentpétervári kommunista tüntetők a már megszokott Lenin- és Sztálin-portrék mellett Lukasenko belorusz elnök arcképe alatt vonultak fel. Persze Oroszországban is megvan a mindenkori hatalomhoz húzó szakszervezet: a Kreml-barát „független szakszervezet”, amely ezúttal húszezer fővel ünnepelt Moszkvában.
Az idei május elseje számszerű csúcsa Kubához köthető, ahol már készülnek az augusztusra, amikor Fidel Castro 80. születésnapját fogják ünnepelni. A hivatalos adatok szerint kétmillióan vettek részt a május elsejei felvonuláson. A leggyérebb részvétel talán Bulgáriában volt – és persze nálunk, igaz, az eső is közbeszólt –, Szófiában jó, ha ezer–kétezer szakszervezeti aktivista gyűlt össze az ünnepségre. Törökországban szokás szerint erőszakos cselekményekhez vezettek a felvonulások. Isztambulban a karhatalmi erő verte szét a tüntetést, nyolcvan embert letartóztattak.
Ám a világnak vannak olyan tájai, ahol a munkásoknak mindennapos harcot kell vívniuk az elemi munkafeltételekért, a dolgozókat illető jogokért: ez Délkelet-Ázsia és Latin-Amerika. A kambodzsai ruhagyárak munkásai a tiltások ellenére is tüntettek a fővárosban. Dél-Koreában hatalmas tömeg vonult fel énekelve, táncolva, igaz, a napi 12 órás munkaidő csökkentését követelve. Thaiföld fővárosában fiatalkorúak tüntettek a gyermekmunka betiltásáért, a szakszervezetek pedig 25 százalékos béremelést követeltek. Japánban, ahol sok más ország mellett nem volt munkaszüneti nap a hétfő, szombaton 240 ezer ember skandálta, hogy a kormány adja fel liberális gazdaságpolitikáját.
A legnagyobb hatású megmozdulás az Amerikai Egyesült Államokban volt, bár ott majd csak szeptember 4-én lesz a munka napja. A USA-ban mintegy 11–12 millió engedély nélküli bevándorló él, sokan közülük nem mentek el dolgozni ezen a napon, több százmillió dolláros veszteséget okozva amerikai munkaadóiknak. A gyermekeiket sem engedték el iskolába, így tiltakozva a tervezett bevándorlási törvény ellen, amely lehetővé teszi a kiutasításukat. A főleg latin-amerikai országokból származó tüntetők a mintegy 40 millió főnyi spanyol ajkú lakosság erőteljes támogatását élvezve tették fel a következő kérdéseket: Ki fogja a házatokat építeni? Ki fogja leszedni a paradicsomotokat? Ki fogja elkészíteni a vacsorátokat? Ki fogja elszállítani a szemeteteket? Csupán Los Angelesben félmillió tüntető nem kapott választ ezekre a kérdésekre.