Cserbenhagyás

Bár a hivatalos bejelentés csütörtökig még várat magára, hetek óta nyílt titok, hogy Lékó Péter nem játszik a május 20-án kezdődő torinói sakkolimpián. (Ahogy Polgár Judit sem, ám ő mindenekfelett igazoltan: immár másodszor anyai örömök elébe néz.) A hír, ha nem is előzmények nélküli, megdöbbentő, és sokakat kényszerít arra, hogy átértékeljék a Lékó Péterről kialakított véleményüket.
Ebben a sorban – mint a sakktársadalomban csupán periferiális szerepet betöltő ember – jómagam nem tolakodhatok előre, személyes érintettség okán mégis magyarázattal tartozom. Annak apropóján, hogy – Dlusztus Imrével közösen – Sakkzseni címmel könyvet írtunk Lékó Péterről, amely 2004 őszén, a Vlagyimir Kramnyik elleni világbajnoki döntő előtt jelent meg.
Bár ismert volt előttünk Péter zaklatott gyermekkorának számos részlete, nem szenzációhajhász botránykönyvet akartunk írni; ráadásul alapvetésnek tartottuk, csak úgy adható el a könyv, ha abban Péter személyesen is szerepet vállal. Ebből az elgondolásból született az a kompromiszszum, hogy azon életrajzi eseményeket, amelyekről Péter nem szívesen beszél, csak felvillantjuk, ugyanakkor szándékosan, kérésnek eleget téve egyetlen momentumról sem közöltünk valótlanságot. Végeredményben pedig azt a képet rajzoltuk meg Péterről, hogy íme, itt van egy zseniális képességekkel megáldott magyar fiatalember, aki rengeteg nehézség dacára, kisebbségi sorból indulva akár a legismertebb és legelismertebb magyar férfiúvá emelkedhet a világon.
A méltatások mellett bírálatokat is el kellett szenvednem a könyv megjelenése után. Furcsa módon nem is annyira szakmai, mint ahogy arra számítottam, hanem erkölcsi indíttatásúakat. Többen kifogásolták, hogy tévesen ábrázoltuk Pétert a saját hírneve mellett nemzetéét is szem előtt tartó sakkozónak.
A vitának az vált a legsarkalatosabb pontjává, hogy Lékó Péter miért nem játszott az 1998. évi sakkolimpián. Könyvünkben Péter alapvetően a sakkszövetséget hibáztatta azért, hogy nem fogalmazott meg világos elveket az erősorrend megállapítására, a három ifjú titán – rajta kívül Polgár Judit és Almási Zoltán – szerinte így végül különböző érdekek fogságába esve nem tudott megegyezni. (Végül csak Almási utazott el Elisztába.) A könyv megjelenése után értesültem arról, hogy Péter állítólag csak Almási mögé nem volt hajlandó leülni, Polgár Juditnak fel is kínálta, hogy őt maga elé engedve „golyózzák ki” Almásit. Ez akkor azonban csupán egy másik állítás volt, azzal az információval kiegészítve, miszerint a későbbiekben Lékó csakis német szponzora, a WFG, majd az RWE határozott, szerződésben is rögzített óhajára játszott a magyar válogatottban.
Amikor emiatt – többek között egykori nevelői, edzői, Máthé Gáspár és Adorján András előtt – magyarázkodásra kényszerültem, Péter maga ajánlotta fel, hogy utólag tisztázza a történteket. A beszélgetés mégis elmaradt, sőt, midőn egy hónapja – értesülve újabb lemondási szándékáról – magam kezdeményeztem, Péter válaszra sem méltatott. A történetben természetesen nem én vagyok a fontos, nem az számít, hogy én becsapva érzem magam, hanem az, hogy a sakkrajongók széles köre érezhet hasonlóan, ami viszont megbocsáthatatlan.
Nem közeleg jelentős torna, időben az újabb világbajnoki ciklus nagyon távoli, az elit java indul az olimpián: semmilyen valós szakmai indokkal nem magyarázható, hogy Lékó Péter miért nem kíván szerepelni a magyar válogatottban. Döntése csakis szűk látókörű, önös érdekeken alapulhat.
Lékó Péter cserbenhagyta a magyar sakkozókat. Ettől persze önálló egyéniségként még lehet sikeres. Bár ebben a lélektani motívumokkal vastagon átszőtt sportágban nehéz úgy feljutni a csúcsra, hogy valaki rendezetlen kérdéseket görget maga előtt. Lékó Péter azonban csak azt tudja, hová szeretne eljutni, azzal még nem tud mit kezdeni, honnan is indult.