Davaj, szicsasz!

k ö n y v e s h á z

Különleges vallomás, megdöbbentő emlékezés Egri Gyula könyve. A Felvidékről származó tornaljai férfi egyike volt azoknak a magyar katonáknak, akiket a Don-kanyarig sodort a történelem vihara. Egy volt a második magyar hadsereg katonái közül, akik átélték a pergőtüzet, a nagy összeomlást és az azt követő elképzelhetetlen szenvedéseket. Egy volt azok közül, akik túlélték a hadifogság embertelen éveit, hogy aztán hazatérve hallgassanak arról, amit el kellett szenvedniük az orosz jégmezőkön, a lágerben, távol a hazától.
Egri Gyula két vaskos vonalas füzetbe jegyezte le kálváriáját. Rozsnyón sorozták be 1941. november 13-án a 13. gyalogezred távbeszélő osztályához. Nem sokat kellett várnia, hogy a kurszki erdőkben találja magát. Hamar ráébredt, hogy a távírászi munka a fronton nem védi meg az öldöklő harctól. A rosszul felszerelt magyar katonák a másfél méteres hóban, negyvenfokos hidegben lovas szekerekkel, kerékpárokkal, szuronyos puskákkal, „dióverőkkel” aligha vehették fel a harcot a tankokkal, gépfegyverekkel támadó orosz túlerő ellen. Mint írja: „mindenki kezdett rájönni, hogy mi itt csak áldozatok vagyunk”. A körülményekről így vall az irka: „1942. november ötödikét sosem felejtem el, míg élek. Esett az eső a magasban, de a földtől olyan 3-4 méter között minden megfagyott. A búzatáblák jégmezőkké váltak, a búzaszálak összefagytak, alig tudtunk benne menni. A telefonvezeték olyan vastag volt a jégtől, mint a karunk. A nagy tehertől leszakadtak a vezetékek, kidőltek az oszlopok. Járni nem lehetett, az egész föld sima jégpáncél volt, a bakancsokra rongyokat, zsákokat kötöztünk, hogy valahogy járni tudjunk.”
A vég bekövetkezett. A második magyar hadsereg 1943 januárjában megsemmisítő vereséget szenvedett a Donnál. Nem a bátorsággal, a magyar vitézséggel volt baj, hanem a hadvezetés szűklátókörűségével, azzal, hogy a német szövetségesek cserbenhagyták a magyar katonákat az orosz túlerő támadása idején. Ezt a fiatal távírász is látta. Naplójában fájó keserűséggel jeleníti meg az orosz hadifogságot, a karagandai láger melletti szénbányák kemény hétköznapjait. Egri Gyula nem titkolja el a győztesek kegyetlenkedéseit sem, amikor a halálosan legyengült, vánszorgó magyar hadifoglyokat rugdosva ezt kiabálták: „Davaj, davaj, fasiszt, szicsasz bugye bolsoj gorod!” A sokáig titkolt feljegyzések írója 1947 nyarán került haza a hadifogságból. Csaknem hatvan évnek kellett eltelnie, hogy az „öreg katona” a nyilvánosság elé merje tárni azokat az eseményeket, amelyek hiányoztak a korabeli hadijelentésekből, amelyeket titkolnia kellett a kommunizmus évtizedei alatt.
(Egri Gyula: Napló a pokolból – 1941. november 13-tól 1947. szeptember 12-ig. Méry Ratio, Somorja, 2005. Ára: 2350 forint)