Egyre több magyar segít a bajbajutottakon

Reggel kilenc óra van, három magyar orvossal és asszisztenseikkel járjuk a Bethesda-kórház folyosóit. A kórtermek tömve, ágyakkal teli az udvar és a folyosók is. – Vasárnap még az utca is tele volt sérültekkel – mondja Abor Samra Walid pécsi sebész, aki két társával az első külföldi orvoscsoport volt a földrengés sújtotta területen. Ez elsősorban azért sikerült, mert a Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesei a tavaly húsvéti indonéziai földrengés területén, Nias szigetén dolgoztak. Ők voltak ott a negyedik magyar csoport, amelynek tagjai a háziorvosi ellátást próbálták biztosítani. Két nap alatt több mint négyszáz beteget vizsgáltak meg, amikor jött a hír, hogy nagy baj van Jáva szigetén. Akkor még nem működött a beomlott várócsarnokú helyi reptér, ezért a várostól hatvan kilométerre, egy katonai bázisra hozta őket a repülőgép. Itt gyakorlatilag folyamatosan operálnak, már ha kerül altatóorvos, mert abból van a legnagyobb hiány.
Kedden huszonkét beteget műtöttek meg (Walidon kívül Horváth Aranka és Tóth Dezső traumatológusgyakornokok alkotják a csoportot), de eszközhiány miatt néhány súlyosabb ortopédiai esetet mára kellett halasztani. Reggel még nem érkeztek meg a testbe beépíthető steril orvosi fémek, ezért van idejük megnézni a tegnap operált betegeket is, aztán elkezdik egy harmincéves férfi törött combcsontjának összeszegecselését. Az irántuk érzett bizalom jele, hogy a legjobb műtőt kapják, ennek felszereltsége véleményük szerint megfelel a magyar átlagszínvonalnak.
Míg ők a kórházban dolgoznak, Kovács Ildikó budapesti háziorvos vezetésével az egyik csapat a város peremkerületeit járta végig. A rizsföldek közti trópusi ligetekben gyakorlatilag a földdel váltak egyenlővé a házak, családokat téve földönfutóvá. A legjobban az otthoni tanyákhoz hasonlítható házcsoportokban azt tapasztalták, hogy a települések zömét már végigjártak a mentő- és segélycsapatok. Az emberek ellátását-kezelését a helyi hatóságok most ideiglenes sátrakban oldották meg, ahova várják a külföldi orvosokat, és ide hozzák a környékbeli betegeket is. Szerdán ötven beteget tudtak ellátni, közepesen vagy kevésbé sérült embereket (a komoly eseteket ugyanis kórházba viszik), és fogadták a krónikus betegeket is. A tapasztalatok szerint ott olyan eszközökre van leginkább szükség, amelyeket a mindennapi életben használni tudnak: az eső ellen ponyvára, az alváshoz gyékényre, az evéshez-tisztálkodáshoz pedig edényekre.
A harmadik csoport ezalatt gyerektápszereket, sűrített tejet és tejport próbál beszerezni, mert a falvakból az a hír jött, hogy most ez hiányzik a legjobban. A logisztikusoknak az itt élő magyar festőművész, Balogh László segít tolmácsolással és szervezéssel. A fiatalember tizenhárom esztendeje él a szigeten, és ahogy elmeséli a szörnyűség perceit, megértjük az indonéz nagycsaládok dilemmáját. A rengés ugyanis hajnalban volt, és azért lett nagyszámú gyerekáldozata a tragédiának, mert a nagycsaládos felnőtteknek nem maradt idejük az alvó, nehezen reagáló gyerekek mindegyikét kimenteni az összeomló házak alól. Lászlónak szerencséje volt, mert egyik gyereke korábban ébredt, így vele épp sétált a kertben az első remegés idején, így feleségével ki tudta hozni az ikreket és a nagylányt a házból, amely különben csak megrepedt. Ő különben azért volt egy ideig a legkeresettebb magyar állampolgár, mert hiába csörgött otthon a vonalas telefonja, egy ideig nem mertek a házba visszamenni.
A városban közben lassan helyreáll a rend, de a romok még jó ideig jelezni fogják a tragédiát. Súlyosan sérült több hipermarket, a külvárosban pedig egész utcák dőltek romba. Az emberek három nap után túl vannak a földrengés okozta sokkon, szerdán újranyitott az egyik legnagyobb bevásárlóközpont, és az emberek megrohamozták a polcokat. Legtöbben tartós élelmiszert vásároltak dobozszám – az emberek rendkívül szolidárisak a fedél nélkül maradt vidéki rokonokkal és ismerősökkel, így aki tehette, ipari mennyiségben vásárolt be, és megpróbálta eljuttatni a túlélőknek. Ez a gesztus azért is különösen értékelendő, mert itt a családok zöme általában napi egy dollárból kénytelen megélni. A kassza előtti sorban a várostól alig huszonhat kilométerre lévő Merapi vulkánról beszélgetnek, és kiderül, hogy az emberek attól tartanak, a tűzhányó „válaszolni” fog a szombati, nem vulkanikus jellegű földrengésre.
Korán sötétedik, már jócskán szürkül, amikor kiérünk a várostól délre lévő falvakba. Itt egyre több kék sátrat és mögöttük egyre több romot látni, olyan utcát is találunk, ahol szinte alig maradt épen ház. A segélyszervezet két munkatársa, Gáspár Attila és Vidra Máté már sötétben, lámpafénynél cseréli a sátorban lakó sebesültek kötéseit, miközben Nyári Jenő kiosztja a gyerekes szülőknek a tejport.
Koromsötétben érünk vissza a táborhelyre, amelyet egy helyi baptista családtól kapott meg ingyen a szeretetszolgálat, a teraszról néha jól látni a Merapi vulkán felvillanó fényeit. Felhívom a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársát, Csizmadia Sándort, aki Colombóból repült át a városba, hogy itt is elindítsanak egy humanitárius programot. Elmondja, hogy tízezer dollárból már szerdán elkezdte az osztást a világtól napokig elzárt régióban, Gedan Sariban, ahol harmincezer embernek van égető szüksége sátorra, rizsre, olajra és ivóvízre.
Különben holnap újabb magyar orvoscsoport érkezik, úgyhogy lassan a festőművész Balogh László mellett valódi magyar kolónia alakul Yogyakartában. Azt hiszem, mindannyian jobban örülnénk annak, ha segély- és mentőcsapatok helyett turistákból állna ez a közösség.