Elszakad-e Montenegró?

Vasárnap népszavazás lesz a fekete hegyek országában, Montenegróban. A már csak kéttagú „Jugoszlávia” kisebbik tagállamának polgárai arról nyilvánítanak véleményt, hogy akarnak-e továbbra is Szerbiával egy államban élni. Vagy inkább szívesebben vennék, ha Montenegró visszanyerné függetlenségét, amit részint saját hiszékenysége, részint a terjeszkedő Szerbia kezére játszó nagyhatalmak – elsősorban Franciaország – ármánykodása miatt veszített el az I. világháború után.

A függetlenné válás mint célkitűzés búvópatakként végigkísérte a jelenleg hatalmon lévő montenegrói politikusok pályáját. Megvalósítását azonban gátolta a nemzetközi közösség, elsősorban is az Európai Unió szívós ellenállása, Belgrád érthető ellenkezése és a helyi lakosság megosztottsága. Jóllehet Montenegrót is szerbek lakják, akiknek vallása és nyelve megegyezik a „birodalmi” szerbekével, de nemzeti identitásuk nem egyezik teljesen az utóbbiakéval.
Több évszázados önálló államisággal rendelkezett ez az egzotikus kis ország, s geopolitikai adottságait a török birodalom elleni harcokban nagyon jól kihasználta.
*
Uralkodói, a Petrovicsok nem haboztak alattvalóiknak halált megvető bátorságát a Sztambul erejének felmorzsolására törekvő nagyhatalmak szolgálatába állítani. A kampánycsend előtti utolsó pillanatban ennek az ősi dinasztiának a sarja is szólt a néphez, hogy Montenegró régi dicsőségének visszaállítására buzdítson. A másik tábor főként az ország északkeleti részében élőket igyekezett megszólítani, akik gazdaságilag és sok más vonatkozásban jobban kötődnek Szerbiához, mint például az Adriai-tenger partján élő honfitársaik. Az EU által kitalált értelmetlen és abszurd népszavazási feltételek szerint a szavazásra jogosultak több mint felének voksolnia kell, s legalább 55 százalékos szavazati arány szükséges a függetlenné válás mellett ahhoz, hogy Montenegró és Szerbia „válását” a nemzetközi közösség elfogadja. Ezzel sokkal előnyösebb helyzetbe hozta azokat, akik Belgrádhoz húznak, s ezáltal nem tekinthetők pártatlannak a kérdésben. Az eredmény legvalószínűbben valahol 50 százalék körül, az úgynevezett szürke zónában lesz. Montenegró függetlenségét senki nem fogja elismerni, ugyanakkor a további „együttélése” Szerbiával sem lesz zavartalan, ha lakosságának fele függetlenedni, Belgrád pedig központosítani akar. A kampány feszült légköréből kiindulva még rosszabbtól is tarthatunk.
A mintegy hét százalékot kitevő montenegrói albán kisebbség mindenesetre a függetlenség mellett fog szavazni, mert arra készül, hogy Koszovó függetlenné válik, s akkor olyan kicsi lesz az albánok aránya Szerbia-Montenegró lakosságában, hogy már nem lesz elég érdekei érvényesítésére. Koszovó jövőjéről valóban megkezdődtek a tárgyalások, eddig azonban még nem esett szó a terület államjogi státusáról, hanem csak a decentralizációjáról. A nemzetközi közösség, az Egyesült Államokat is beleértve, valójában nem támogatja Koszovó függetlenné válását, de megosztását is el szeretné kerülni, ami a szerb cél, mert precedensként szolgálna a macedóniai albánoknak, hogy kihasítsák a maguk területét az amúgy is csak papíron létező országból. A koszovói albánok viszont nem érik be egyébbel, csak a teljes függetlenséggel, és igyekeznek kivédeni minden olyan szerb manővert, amely végső soron a terület megosztásához vezethetne. Belgrád, miután a gazdaságilag legértékesebb északi rész bekebelezésére vonatkozó elképzeléseit még Moszkvában sem támogatták, Koszovó egészének megtartása mellett érvel, amit maga sem gondol komolyan. Az évtizedek óta „párhuzamos” állami struktúrában élő és összehasonlíthatatlanul gyorsabban szaporodó albán lakosságot esze ágában sincs visszaintegrálni Szerbia társadalmába, de legfőképp a társadalombiztosításba, az oktatásba és a fegyveres testületekbe. A Bécsben folyó tárgyalásokon azt próbálja elérni, hogy a szerb lakosságot az érdekeinek megfelelő, később könnyen leválasztható területeken koncentrálja. E célból követeli új, szerb többségű önkormányzatok létrehozását, ami azonban az albánok szívós ellenállásába ütközik. Amint az ENSZ-főtitkár különmegbízottja, Martti Ahtisaari a minap Ljubljanában nyilatkozott: „…egy maratoni futás első 15 kilométerénél tartunk, ne kérdezzék, mi lesz a vége!” A tárgyalások elhúzódása Szerbiának kedvez: ha valamely, a világpolitikában bekövetkező esemény elvonja a figyelmet Koszovóról, szabad kezet kaphat ott. A katonai opciót sem vetette el, erről tanúskodik vitatkozása is Washingtonnal a hadsereg civil kontrollja és reformja, a biztonsági szolgálatok tevékenységének átláthatóvá tétele dolgában.
A Pax Americana keserű körtét termett Bosznia-Hercegovinában is. A Washingtonban tavaly eltervezett alkotmányreform, amelynek deklarált célja a hihetetlenül bonyolult és roppant költségek árán fenntartott állam működőképessé és az uniós tagságra alkalmassá tétele volt, egyelőre nem érte el célját. Nem sikerült megnyirbálni az entitások hatalmát és megerősíteni a központi államot. A politikai vezetők torkán ugyan lenyomták az alkotmányreform meglehetősen absztrakt tervezetét, a részletekről azonban hazatérve, a parlamentben kellett volna megállapodniuk. Ez mind ez idáig nem sikerült, jóllehet az októberi választásokat már az új szabályok szerint akarják kiírni. Erre az alkotmány szabta határidő lejárt. Közben a gazdaság és a társadalom széthullik, az ország káoszba süpped. Minden államalkotó nép veszélyeztetve érzi magát. A horvátok leginkább, hisz ők vannak a legkevesebben. A szerbek elutasítanak mindent, ami Bosznia-Hercegovinán belüli saját kis nemzetállamuk önállóságát veszélyezteti, beleértve az uniós tagságot is. A bosnyákok elkeseredettek, politikusaik frusztráltak, mindannyian úgy érzik, nincs levegő.