Eszi, nem eszi

Egy Romániából érkezett tartalomszolgáltató felrobbantotta a magyar piacot. A vita felszínre hozott számtalan kérdést: monopóliumok, elhallgatott adatok jellemzik a magyar helyzetet, a szolgáltatók pedig nem válogatnak az eszközökben az évi sokmilliárdos piacon. Júniustól nyolc (vagy negyven?) digitális országos televíziós csatorna indulhatna Magyarországon. Hétfőn Genfben ötven évre újraosztják Európa tévéfrekvenciáit, miközben nálunk még törvény sincs a digitális médiáról.

Beperelte a Tv 2 a Digi Tv-t – adta hírül a múlt héten az országos kereskedelmi csatorna sajtóosztálya. A Magyarországon február közepe óta működő – és a kábeltévés piacot olcsó áraival alapjaiban megrendítő – román székhelyű műholdas szolgáltató a Tv 2 szerint a hozzájárulása nélkül sugározza a műsorát. A helyzet azonban ennél bonyolultabb: tény, hogy a Digi Tv nem fizet a műsorért, de – bár ez szigorú piaci titok – nagy valószínűséggel más szolgáltató sem.
A hazai kábelszövetségek szerint a magyar lakosság hatvan–hatvanöt százaléka rendelkezik kábeltévével, a potenciális lefedettség pedig hetvenszázaléknyi (ez azt jelenti, hogy ennyi ember lakása előtt megy el a kábel). Egy friss felmérés szerint azonban nem ilyen rózsás a helyzet: a magyar háztartások alig ötvenkét százaléka fizet elő kábeltévére. Összehasonlításul: az európai élmezőnyhöz tartozó Hollandiában és Belgiumban a lakosság majdnem kilencven százalékához kábelen jutnak el a tévéműsorok. A magyar adat azt jelenti, hogy a három földi sugárzású csatorna műsorán (ezek: a közszolgálati MTV, valamint a kereskedelmi Tv 2 és RTL Klub) kívül a lakosság negyven százaléka akkor sem tudná a többiét nézni, ha akarná. A csaknem négyszáz szereplős magyar kábelpiacot két nagy uralja: a UPC és a T-Kábel. Hogy pontosan milyen arányban, azt nem sikerült kiderítenünk, mert a szolgáltatók nem érdekeltek az előfizetők számának nyilvánosságra hozásában. Ennek is megvan az oka, hiszen a médiatörvény egyik passzusa korlátozza a szolgáltatást az ország területének egyharmadára. Magyarán egyik szolgáltató sem uralhatná a piac több mint harminchárom százalékát. Hogy ez így van-e, nem tudni, mert a cégek rendkívül találékonyak, például külön tartják nyilván a műholdas és a kábeles előfizetéseket még akkor is, ha a két cégnek ugyanaz a tulajdonosa. Az is igaz, hogy az Európai Bizottság az idén megrótta hazánkat a médiatörvény korlátozó passzusa miatt (a bizottság szerint nem technológiai, hanem más úton kellene korlátozni a monopóliumokat), de attól még a törvény jelenleg érvényben van, nem beszélve az elmúlt évek törvénysértő állapotáról.
Ha ma Magyarországon új tévécsatornát akar indítani valaki, csak a kábelen van rá esélye, hiszen nem áll rendelkezésre szabad földi sugárzást lehetővé tevő frekvencia. Amennyiben nem sikerül megegyezni a szolgáltatókkal, hiába a legjobb tartalom is, a műsor nem jut el a nézőkhöz. Nagyon nehéz névvel nyilatkozó szakértőt találni, de abban mindenki egyetért: Magyarországon ma a két nagy dönti el, hogy kinek a műsora jut el a nézőkhöz. A legjobb példa erre a Story Tv esete: a nagy garral beharangozott bulvártévé műsorát egyik nagy sem akarta a programjába illeszteni, mert ellenérdekeltek voltak (ráadásul a két kereskedelmi tévé az úgynevezett sztárjait is eltiltotta az új csatornán való szerepléstől, ugyanakkor egyiknek a tulajdonosi körében egy kábelszolgáltató tulajdonosait is megtaláljuk), így a vállalkozás nem hozta, nem hozhatta meg a remélt üzleti sikert.
Érdekes megvizsgálni azt is, miből élnek a kereskedelmi televíziók. A reklámpiac kilencven százalékát a két nagy (földi sugárzású) tévé fölözi le, igaz, ők jelentős összeget fizettek a sugárzás jogáért. A kicsik – vagyis a többiek – a (reklám)morzsákon élnek, valamint azokból a forintokból, amelyeket a kábelszolgáltatók fizetnek nekik az előfizetői díjakból. Ez megint piaci alku eredménye, és teljes kiszolgáltatottságot jelent: a tárgyalási technikától, a műsorok közönségsikerétől, a tévék tulajdonosának gazdasági-politikai erejétől függ, hogy mennyit ad a szolgáltató az adott csatornának az előfizetőktől kapott díjakból. Forrásaink szerint ez lehet előfizetőnként pár forint, de különösen szerencsés esetben elérheti a százas nagyságrendet is.
Előfizetői oldalról sem rózsásabb a helyzet, hiszen Budapest kivételével kevés helyen uralkodnak valós piaci állapotok, vagyis nem léteznek párhuzamos rendszerek, nem válogathatunk a különböző szolgáltatók között. Az élet más területén természetessé vált versenyhelyzet helyett vagy előfizetünk a lakóhelyünkön működő kábelszolgáltatóra, vagy nem, eszi, nem eszi alapon. Igaz, az egyik cég kínál műholdon sugárzott, így bárhol elérhető programcsomagokat is, de ha településünkön a kábel is ugyanannak a cégnek a tulajdonában van, akkor lényegében nincs választási lehetőségünk. A helyzet a különféle hatóságok és a versenyhivatal figyelmét is felkeltette, az utóbbi években sok eljárás indult a kábelszolgáltatók ellen. Ebbe az állóvízbe dobott jókora követ a romániai vállalkozás, amikor – legalábbis az első évben – lényegében ingyen kínált a hazaiakhoz hasonló programcsomagot. (Az előfizetési díjat kétéves távlatban vizsgálva sem drága a szolgáltatás: havi 1350 forint előfizetőnként. Igaz, egyszeri beruházásként meg kell venni a majd huszonkétezer forintért árult beltéri egységet.) Érdekes eredménye az új piaci szereplő megjelenésének, hogy az öt éve műholdas programcsomagot kínáló magyar szereplő (aki magát szintén külföldi szolgáltatónak mondja, ha érdeke úgy kívánja, hiszen a jel Nyugat-Európából kerül fel a műholdra) válaszlépésként radikálisan csökkentette havi előfizetési árait.
A februárban a magyar piacon megjelent Digi Tv ellen többfrontos hadjárat indult. A sajtókampány mellett a hatóságoknál is megtámadták azt állítva, hogy 24 órás pornócsatornát fog sugározni, és nem kért magyarországi engedélyt a szolgáltatásra. A támadás nem hozta meg a kívánt eredményt, mert gyorsan kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki trükközik valamivel, csak esetleg kevésbé nyilvánvaló módon, mint a keletről érkezett konkurens. A világos törvényi tiltás ellenére mások is szolgáltatnak pornográf tartalmat, más is sugároz külföldről, hogy ne tartozzon a magyar médiatörvény hatálya alá.
*
Itt álljunk meg egy mondat erejéig. A magyar médiatörvény világosan kimondja, hogy amennyiben valakinek országos földi sugárzású tévécsatornája van, annak nem lehet másik, még tematikus sem. Az RTL Klub ezt egy technikai megoldással játszotta ki: miközben a Cool Tv déli beszélgetős műsorában egy budapesti stúdióba mennek be a meghívottak, a betelefonálók pedig magyarországi számot hívnak, a csatorna romániai sugárzásúnak minősül, mert Bukarestből lövik fel a műholdra. Így több legyet ütnek egy csapásra: nem tartoznak a magyar reklámtörvény hatálya alá, tehát kedvükre szakíthatják meg a műsorokat tetszőleges hosszúságú hirdetésekkel (a román médiahatóság nem törődik velük, mert ott nem nézik a műsort), ugyanakkor újra tudják hasznosítani saját – esetenként a főcsatornán megbukott – műsoraikat. A kétlakiság mulatságos helyzeteket is teremt: az említett „román” csatorna a magyar jelölést használja a korhatáros filmek esetében.
A Digi Tv különben úgy román szolgáltató, hogy magyar is: mivel tulajdonosa, a romániai RDS–RCS konzorcium az Egyesült Magyar Kábeltelevízió Kft. (EMKTV) nevű budapesti kábelszolgáltató tulajdonosa is, a cég érvelése szerint neki nem kell új magyarországi műsor-szolgáltatási engedély. (A cég tulajdonosa, a nagyváradi Teszári Zoltán különben a Capital gazdasági hetilap szerint a leggazdagabb romániai magyar.) A most Magyarországon kínált szolgáltatáshoz hasonló már régen elérhető Erdélyben – műholdas jellegéből adódóan már eddig is bárki előfizethetett volna rá, ha a bevásárlóturizmus jegyében átruccan Nagyváradra. Ez igaz fordítva is, bár arra nincs adat, hogy hány erdélyi magyar vételezte eddig az égből a UPC Direct műholdas programkínálatát. A román cégnek különben állítólag van engedélye arra, hogy odaát a Tv 2 műsorát sugározza, az EMKTV pedig évek óta továbbítja kábelrendszerén a Tv 2-t, és eddig ez nem okozott gondot a csatornának. A helyzet tehát abszurd: egy tartalomszolgáltató – miközben évente több mint másfél milliárd forintot fizet azért, hogy tartalmat szolgáltathasson – azért küzd, hogy ne továbbítsák a műsorát! (Az igazsághoz tartozik az is, hogy a Tv 2 az éves sugárzási díj átütemezését kérte az ORTT-től, de az engedélyt nem kapta meg.) Kereszty Gábor, a Tv 2 vezérigazgatója szerint azért perelnek, mert „a szolgáltatásait feltűnően alacsony áron kínáló szolgáltató esetleges piaci sikere gyorsítaná a sokcsatornás, digitális platform elterjedését, s ez egyáltalán nem érdeke a Tv 2-nek”. Azaz a magyar kereskedelmi csatornának nem érdeke a műszaki haladás – őszinte, ugyanakkor riasztó mondat egy vezetőtől.
Lapunk úgy tudja, hogy a Digi Tv előfizetői rendkívül gyorsan gyarapodnak, pár hét alatt meghaladták a hetvenezret. A Tv 2 most sajtóinformációk szerint előfizetőnként szokatlanul magas összeget, havi egy eurót kért a vállalkozástól. Könnyen előfordulhat, hogy – megegyezés híján – ha a kedves néző a műholdon, digitális formában érkező harminchárom magyar nyelvű csatorna mellett a Tv 2-t is szeretné látni, szobaantennát is be kell üzemelnie. A másik nagy kereskedelmi tévé, az RTL Klub más stratégiát választott: nem a szolgáltatókkal háborúzik, hanem a kis csatornák reklámidejének értékesítését vállalta, így gyakorlatilag ellenőrzi a konkurencia egy részének reklámpiacát is.
Érdekes állapot, hogy ma Magyarországon egyetlen hatóság sem tudja megmondani, hány magyar nyelvű csatornát lehet fogni. Aki nem sajnálja a fáradságot, és hétről hétre átprogramozza televízióját, folyamatosan újabbnál újabb, magyar nyelven (is) sugárzó adókat fedez fel, ha a sors kegyelme folytán egy rugalmas kábelszolgáltató előfizetője. Egyes tartalomszolgáltatók már valóságos termékcsaládokat kínálnak, gondoljunk csak a dokumentumfilmeket sugárzó Discovery-programok burjánzására vagy a gyorsan szaporodó rajzfilm- és életmódcsatornákra. A nyári labdarúgó-világbajnokság idején valószínűleg megnő a tévéjük programválasztó gombját bőszen nyomogató mérges nézők száma, mert a focivébé közvetítése a sportcsatornák között vívott háború fontos ütközetévé vált. Bár a jogot az RTL Klub vásárolta meg, de a június 9. és július 9. között zajló mérkőzéssorozatból tizennyolcat a kereskedelmi tévé sportcsatornája ad élőben. A Sport Klubot azonban csak hatszázötvenezer magyar háztartásban lehet nézni, mivel eddig nem tudtak megegyezni a nagy szolgáltatókkal. Azok ugyanis ellenérdekeltek, hiszen az egyik például résztulajdonos több sportcsatornában, ezért nyilván nem akarja programkínálatába illeszteni a rivális tartalmat kínáló konkurenciát.
Gyors leltár az utóbbi négy évben gomba módra szaporodó, csak kábelen fogható új televíziókról: 2002-ben létesült a Hír Tv, rá egy évre a Film+, 2004-ben pedig az AXN, a Viasat History és Explorer, valamint a Tv Paprika. A tavalyi esztendő a Cinemax és Cinemax 2-t, a 4. Story Tv-t, az Echót, a Sport Klubot és a Tv Decót hozta. Érdekes helyzetet teremtett a Duna Televízió új csatornája, a húsvét óta működő Autonómia is. Ez ugyanis közszolgálati tartalomnak minősül, ezért a szolgáltatók a médiatörvény „must carry” rendelkezésének értelmében kötelesek beilleszteni az alapcsomagba (a rendelkezés előírja, hogy az országos közszolgálati és a helyi csatornákat a kábeltévék kötelesek a lehető legolcsóbban eljuttatni a nézőkhöz). A szolgáltatók most azt állítják, hogy sávjaik telítettek, az új program egymilliárdos műszaki beruházást tesz szükségessé, és ezt csak akkor vállalják, ha az állam megtéríti a költségeiket. Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen sok helyütt különféle indokokra hivatkozva már korábban megszüntették a szociális csomagot, így a kis igényű előfizetőnek nem maradt más választása, mint hogy a drágább – de több programot is kínáló – báziscsomagra fizessen elő. Abból pedig könnyen kicserélhető valamelyik csatorna műsora az Autonómiáéra. Más kérdés, hogy ez nem érdeke a szolgáltatónak, hiszen erre hivatkozva nem tudja emelni a díjakat. Szomorú hír ez a jövőre nézve is, hiszen fehéren feketén kiderült, hogy a szolgáltatók ellenérdekeltek az új közszolgálati tartalmak megjelenésében, mivel azok csak „foglalják a sávot”, de pénzt nem hoznak számukra.
Televíziós piacunk érdekessége, hogy a máshol jól működő fizetős televíziók nem tudtak megerősödni (fizetős a televízió, ha az előfizető külön díjat fizet bizonyos csatorna vételéért a kábeltévés előfizetésen felül). Az egyetlen kivétel a filmeket kínáló HBO, de az évekkel ezelőtt megjelent Film Net például megbukott, mások pedig nem is tartották érdemesnek a próbálkozást. Az is magyar sajátosság, hogy sokan kimenekülnek a helyi médiapiacról, és nem EU-s országból sugározzák a műsort magyar nyelvterületre, hogy kikerüljenek a magyar – vagy uniós – törvényi korlátozások alól. Az pedig már büntetőjogi kategória – bár sokat elmond az ország gazdasági-szociális helyzetéről –, hogy egyre többet lopnak el a cégek zárt szekrénybe helyezett, méregdrága adattovábbító berendezéseiből (társasházi jelerősítők, dekóderek), jelentős kiesést okozva ezáltal a szolgáltatásban. Előfizetői szemmel nézve szomorú tapasztalat az is, hogy az Országos Fogyasztóvédelmi Egyesület vizsgálata szerint az ötszázalékos áfacsökkenés sem érintette a kábeltévé-előfizetést, sőt azóta drágult a szolgáltatás.
A Nemzeti Hírközlési Hatóság tavaly év végén elvégzett egy hiánypótló piacfelmérést és -kutatást. A szerdán nyilvánosságra hozott jelentésből kiderül: a fogyasztók hetvenhárom százaléka elégedett, további huszonhat százalék pedig közömbös az előfizetett szolgáltatás iránt. Az előfizetések ára egy év alatt tizenhat százalékkal nőtt, miközben az infláció alig ötszázalékos volt – a drágulás miatt ugyanakkor csak a fogyasztók negyede panaszkodott. Jelentős igény mutatkozik a kábeles telefon- és internetszolgáltatásra, a tévés programcsomagok tartalmával az előfizetők több mint fele elégedett, és a fogyasztók hetven százalékának jelen pillanatban semmilyen csatorna sem hiányzik. A megkérdezettek több mint fele megelégedne összesen tizenöt csatornával, ugyanakkor erős a ragaszkodás a műsorokhoz: egyharmaduk már tapasztalta, hogy a szolgáltató kivett valamit a kínálatból, amit addig szívesen néztek. Mindezek miatt az előfizetők háromnegyede kívánatosnak tartaná, ha a szolgáltató a döntése előtt konzultálna velük a tervezett változásokról.
Mi a jövő? Az egyik fejlődési irány az internetalapú televíziók megjelenése, amikor a nagy sebességű netkapcsolaton érkezik a kép és hang a lakásba a telefonnal és egyéb szolgáltatásokkal együtt. Erre már van szolgáltató Magyarországon, de a tömeges elterjedésre egyelőre várni kell. A másik út a földi digitális sugárzás elindítása: Kovács Kálmán hírközlési miniszter nemrég egy négypárti egyeztetés után azt ígérte, hogy az antennával fogható tévéműsorok száma a mostani háromról rövidesen negyvenre nő (ehhez a nézők részéről pár tízezer forintos dekóderre van szükség, az eddigi antennák és tévék maradhatnak). Hétfőn Genfben megkezdődik az a konferencia, amelyen a következő ötven évre újraosztják az európai frekvenciákat. Magyarországnak hat–nyolc digitális csatorna juthat, amely harminc–negyven különböző tévéadást jelent (a digitális tömörítésnek köszönhetően egy analóg sáv helyén öt újat lehet sugározni). A kezdődő alkuban nekünk nincsenek nyomós érveink, hiszen a műszaki háttér ma adott, a jogszabályról még nem szavazott a parlament, és a hatóságok sem tudtak megegyezni arról, hogy kinek a jogköre legyen a felügyelet.