Európa alkonyfényben

Olvasom a híreket, és nem hiszek a szememnek. Hollandiában pártot alapítanak a pedofilok. A Felebaráti Szeretet, Szabadság és Különbözőség nevű párt – amelyet az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak pedofilként említünk – igazán sajátos nézetekkel lép a politikai porondra. Mindenekelőtt szeretnék elérni a felnőttek és a gyermekek közötti szex legalizálását. Miután józanul számító pedofilokról van szó, csak fokozatosan engednének szabad utat a korlátlan paráználkodásnak. Először 16-ról 12 évre csökkentenék a szabad szeretkezés korhatárát, majd végképp eltörölnék a korlátozást. Figyelemre méltó tervük továbbá, hogy a tizenkettedik életévüket betöltött gyerekek önkéntes alapon pornófilmekben vehessenek részt, dohányozhassanak, alkoholt fogyaszthassanak, és szavazhassanak a választásokon. Tervbe vették az állatokkal való közösülés legalizálását is, ebben az a legjobb, hogy az állatkínzást viszont továbbra is bűncselekménynek tartják.
Az ember tényleg nem tudja, sírjon vagy nevessen. Ez maga Szodoma és Gomorra, vagy ha jobban tetszik, az elmebeteg, perverz őrültek paradicsoma. Hogy a kezdeményezés nem valamiféle ízetlen tréfa, azt jelzi, hogy a mozgalom elindul a következő parlamenti választásokon. Ahogyan a holland szabadságeszményt, a drogliberalizáció, a prostitúció és a homoszexuális házasságok helyi tobzódását szemléljük, talán nem is esélytelenek. Még az is meglehet, hogy egy szép napon ők adják majd az oktatási minisztert, ha már annyira kedvelik a gyermekek társaságát.
Az már csak hab a tortán, hogy a szabadságszerető Hollandia tőszomszédságában, Flandriában a napokban megnyílik az első homoszexuálisoknak szentelt templom. A kezdeményezők elpanaszolták, hogy azért kellett létrehozni a saját hajlékukat, mert elvesztették bizalmukat az őket állandóan ostorozó papokban. Hogy is van ez? A liberális világ diadalittasan ünnepli a melegtemplomot, és ugyanakkor hecckampányt indít a katolikus egyház ellen az állítólagos szexuális kilengésekért? Ez maga a kettős mérce, végképp nem számít, ki a homo- és heteroszexuális, valójában az a lényeg, hogy újabb pörölycsapást mérjenek a normális emberek hatalmas többségére, akiktől mellesleg az egész melegesdi úgy idegen, ahogy van. Roppant árulkodó a flandriai szervezők egyik elszólása: miséikre nemcsak a homoszexuálisokat várják, de a biszexuálisokat, transzszexuálisokat és a heteroszexuálisokat is. Vagyis az egész emberiséget. Akkor miért akarják megkülönböztetni magukat?
A kérdés persze költői. A nyugati világban uralkodó korszellem a megosztáson, az egyes társadalmi csoportok elválasztásán alapul. A hagyományos Európát így lehet a legjobban térdre kényszeríteni. Ha elhiszed, hogy szőke hajú lévén jogod van a saját mozgalmadhoz, akkor máris megkülönbözteted magad a kopaszoktól és a barna hajúaktól. Hogy történetesen honfitársak, szomszédok, hasonló ízlésű emberek vagytok, az nem számít, csak a zajos felvonulások, a sajtókampány, a sznob ájuldozás. Az „érdekesség” kell, hogy nálunk már pedofilpárt is létezhet. Az persze a legkevésbé sem fontos, hogy a szőke hajúak, a homoszexuálisok, a kiskerttulajdonosok és a pincérek milyen társadalmi programot tűznek a zászlajukra. Senki nem kérdezi meg tőlük, hogy miért vonulnak az utcára, milyen konkrét tervet vázolnak fel, hogyan kívánják kisebbségi akaratukat törvénybe foglalni, egyáltalán párbeszédet folytatnak-e a többségi társadalommal. A lényeg a megosztottság ténye, hiszen az egység, a közös célok mindig eszményt, értelmet adnak az embernek. Aki viszont nem gondolkozik, az fogyaszt. És miután korunk vulgárgazdasági szemlélete immáron a háztartásokba is begyűrűzött, Európa egyre inkább a korlátlan birtoklási vágyról, a vagyontárgyak kritikátlan imádatáról szól. Különösen érvényes ez Magyarországra, ahol a kádári évtizedek látszatjóléti intézkedései nyomán ma is egyfajta gyűjtögető életmód zajlik.
Friedrich Nietzsche több mint száz évvel ezelőtt világosan megírta, hogy a nihilizmus nem más, mint a legfelsőbb értékek eljelentéktelenedése. Pontosan erről van szó napjainkban. A hit, a család, a munka, a nemzeti és nemi identitás relativizálásáról. Hogy ezt a modern eszmék győzelmének, az egalitárius ideológia hatalmának, jóléti rendszerváltozásnak vagy reformcsomagnak nevezik, édes mindegy. A végeredmény a hierarchikus intézmények lebontása. A politikai pedofília zsigerileg viszolyog például az egyháztól és a hadseregtől, amelyekben parancsszó és tekintélytisztelet fűzi össze az embereket. A mai korszellem a gyengék védelme helyett a gyengék kiválóságát hirdeti. Ezért törlik el a tornaórákat az általános iskolákban, és ezért nem lehet megbuktatni a rossz tanulókat, a nemzeti kultúra helyett ezért kell rajongani a selejtes sztárokért.
Joggal vetődhet fel, hogy milyen út vezetett a holland pedofilok párttá alakulásáig. Egyáltalán hogyan jutottunk idáig? Főbenjáró szexuális bűnökért – amelyeket földrajzi elhelyezkedéstől, kortól, civilizációs színvonaltól függetlenül minden emberi közösség szigorúan büntetett – hogyan lehet egyszerre megdicsőülni? Valójában fokról fokra, lépésről lépésre történt az egész. Eleinte az egyén polgári jogairól folyt a diskurzus, később a különbözőség jogáról, ma pedig a perverzió parlamenti képviseletéről. Olyan ártatlannak tűnt az egész. Jean-Jacques Rousseau fogta Karl Marx kezét, abba csimpaszkodott kétfelől Vlagyimir Iljics Lenin és Lev Trockij, később csatlakozott a nagy csapathoz Mao és Marcuse, majd a kisgyermekek iránt feltűnő érdeklődést mutató Daniel Cohn-Bendit. Hogy az ő kezét ki szorongatja napjainkban, abba jobb nem is belegondolni.
Mindeközben ott a másik Európa. A hatalmas hallgató többség. Az egyszerű holland, francia, olasz, magyar emberek. Akik mindösszesen annyit tesznek, amire mindannyian eleve elrendeltettünk: tisztességgel végzik a munkájukat, nevelik gyermekeiket. Ha azonban a normális európaiak a közügyek iránt tájékozódnak, akkor egy merőben más világba csöppennek. Azt tapasztalhatják, hogy az uniós és a nemzeti intézményekben dolgozó politikusok valami egészen másról beszélnek, mint amit naponta megtapasztalnak. Hogy a másság kritikátlan elfogadása, a politikai és szexuális perverzió értékként való megjelenítése valósággal átszövi az európai társadalmakat. Pedig ehhez vajmi kevés köze van annak az embernek, aki a különbözőség helyett az önazonosságot kutatja. Aki a megélhetésről, az iskoláztatásról, a munkához jutás napi gondjáról gondolkodik, vagyis normális kérdésekre keres normális válaszokat.
Jó kérdés, hogy miután mi is beléptünk az unióba, miféle értékközösséget vállaljunk a politikai perverzitással. Maradjunk a magunk – nyugati nézőpontból – oly szűkkörű, belterjes, elmaradott kis világában? Ha arra gondolok, hogy a holland pedofilpárt mellett a mögöttünk álló hét másik közéleti eseménye a német pápa szívet-lelket melengető lengyelországi diadalútja, a kérdés nem kérdés többé. Végezetül néhány szó magáról az ízlésről, amely a legfőbb akadálya a holland pedofilpárt befogadásának. Nem jobb- vagy baloldali program, még csak nem is pártpolitikai kérdés, hogy a beteg embereket vagy meg kell gyógyítani, vagy el kell zárni tőlük a társadalmi befolyásolás lehetőségét. Csak remélni lehet, hogy a pedofilpárt ötletét egyaránt elutasítja Jan-Peter Balkenende, Hollandia kereszténydemokrata miniszterelnöke és a holland baloldali mozgalmak, pártok képviselői. Kíváncsian várjuk az uniós döntéshozók véleményét is.