Fekete pedagógia

Hogyan lesz gordonkatanárból színházigazgató?
– A véletlenek láncolatának köszönhetően. Édesapám orvos és amatőr csellista volt. Olykor a rádióban is szerepelt. Négy-öt évesen már csellóztam, hatodikos koromtól zenei gimnáziumba jártam. Kamaszkori megbicsaklásom következményeként „csak” a zeneművészeti főiskola tanárképző szakára vettek föl. A második évben bejött az osztályba egy fiú, hogy kellene neki valaki, aki csellózni meg basszusgitározni is tud, mert mennek Wroclawba a színházi fesztiválra. Jelentkeztem, bár basszusgitározni akkor még nem tudtam. Wroclawban kitágult a világ számomra. Rájöttem, hogy a színház él, és nekem nagyon sok közöm van hozzá. Ugyanezek a zenészek hívtak a Thália Színházba egy népi zenés előadásra, majd egy japán darabhoz kellettem Mártha Istvánnal együtt. A Csúsingura premierje előtt kicsit meg voltam ijedve, mert eredeti dallamokat kértek, de a zenét én írtam. Rövid habozás után bevallottam, végül nem lett belőle semmi baj, sőt hatezer forintot kaptam. Egy hónapig éltem, stoppoltam belőle Lengyelországban. Amikor megkaptam a diplomámat, már két színházban játszottam, és néhány előadás plakátján zeneszerzőként tüntették fel a nevemet. Az első Ady-estem után azt hittem, hogy megtaláltam a világomat, a színházat, de váratlanul elért egy más, új lehetőség, ösztöndíj Münchenbe a zeneművészeti főiskolára.
– Kint is maradhatott volna?
– Megérintett a gondolat, de hazajöttem. Egy ideig tébláboltam, aztán a Radnóti Színpadhoz hívtak zenei rendezőnek, majd a Madách Színház kért föl zeneszerzőnek. Televíziós műsoroknak is szereztem zenét, például a Cimborának. Megtanultam egy csomó hangszeren játszani. Elindult a szekér. Amikor egy év múlva visszajöttem Németországból, az Egyetemi Színpadon a Balassi Bálint szavalókör éppen Ady-estre készült, de nem volt rendezőjük. Nekem szóltak. Happening lett az előadásból A ló kérdez címmel. Vihart kavart, talán éppen ezért hívták meg sokfelé az első munkámat. Ezután szólt a szavalókör vezetője, Surányi Ibolya, hogy nincs-e kedvem gyermekdarabot rendezni. Nem volt, mert fiatal felnőttként az embertől nagyon távol van a gondolat, hogy gyerekeknek játsszék, rendezzen. Olyankor az ember önmagát keresi. De, folytatta Surányi Ibolya, ne olyat csináljon, amit nem szeret, hanem olyat, amihez kedve van. Ez a mondat felszabadított.
– Ebből lett a Vándor-móka.
– Teljes őrület volt versekkel, játékokkal, gumikerekekkel. Eleinte vendégként mindig zenészeket hívtam játszani az előadásaimba, Másik Jánost például, akinek volt egy gesztusa, amellyel megmozgatta a közönséget. Ez az egyszerű zenei gesztus megnyitott bennem egy kaput, rájöttem, miként lehet bevonni a közönséget a játékba. Szinte szakrális élmény volt.
– Utána következett a Bors néni Dajka Margittal.
– Nemes Nagy Ágnes könyve nagyon tetszett. Olyan jó ez a könyv, hogy legfeljebb Dajka Margit játszhatná el a főszerepet. Hát akkor miért nem mész el Dajkához? – kérdezte barátom, Horváth Péter. Eszembe sem jutott addig, Dajka számomra megközelíthetetlen volt.
– De elment.
– Először levelet írtam, betettem egy könyvbe, és bedobtam a postaládájába. A könyvet kilopták a levélszekrényből, de a levelet elolvasta. Majd megjelentünk nála Horváth Péterrel. Megetetett, megitatott bennünket, tetszettünk neki. Kérte, beszéljek a Bors néniről, mondjam el, hogyan gondolom. Hát kiállunk gitárral, ő meg mesél. Meglettek a szereplők, a zene, csak pénz nem volt. Akkor az Egyetemi Színpad nagylelkűen adott kétezer forintot, aztán írtunk egy papírgyárnak, kaptunk dobozokat, egy építkezésről raschelhálót szereztünk, én elhoztam apám frakkját, abban játszott Titilla. A gyerekeimtől eloroztam néhány játékot, amit ők nem néztek jó szemmel. Ma is félve jön be a két újabb kicsi gyerekem, hogy vajon melyik játékukat látják viszont a színpadon. Dajka saját kékfestő anyagából varratott szoknyát, de ő maga készíttette a cipőjét is, és kedvenc fodrászát is elhozta az előadásra. Amikor minden megvolt, azt mondta Dajka Margit, hogy nem vállalja. Hogy mégsem vállalja.
– Erre ön?
– Csak ültem, néztem magam elé, majd elbőgtem magam. Jól van, kisfiam, mondta erre ő, minden rendben lesz. Attól kezdve bármi történt, semmi sem számított. Ezt az előadást a hit és a szeretet tartotta össze. És ez a szeretet működteti ma is a Kolibri Színházban, immár Molnár Piroskával, a tizenöt éve folyamatosan műsoron tartott verses-zenés játékot.
– A Bors néni interaktív játékra épített. De egyszer csak véget vetett ennek a stílusnak.
– Sok darabban újra kipróbáltam, és bár a siker sosem maradt el, lassan közhelyessé vált a forma. Szakmai fórumon is tetemre hívtak. A Gyermek- és Ifjúsági Színházak Szövetsége (Assitej) Magyar Központjának akkori elnöke tanácskozást szervezett. Azt hittem, jót fogunk beszélgetni a Bors néniről, ehelyett egy neves szaktekintély elmagyarázta, hogy nézze, János, ez itt az agy, ez itt a külső agykéreg, ez itt a belső, a mozgásos. Amit maga csinál, az a mozgásosra hat, de az igazán jó, a szellemi teljesítmény a külső agykérget aktivizálja. Elkeseredtem. Egy pillanatig azt gondoltam, abbahagyom az egészet. Aztán beültem a kocsiba, bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen ugyanez a pszichológus beszélt. Bezzeg a görögök, mondta, sétálva, mozogva oktattak a gümnaszionban. Így nemcsak a külső agykéregre hatottak a tanítás során, hanem a mélyebben fekvő részekre is, s ezzel a belső lelki tartalmakat is fejlesztették… Csikszentmihályi Mihály, egy chicagói pszichológus, az öröm kutatója kísérletében bizonyította, hogy az emberek általában munka közben érzik legjobban magukat, annak ellenére, hogy legtöbben azt mondták, szívesebben pihennének, mint dolgoznának. Ez azért van így, mert az egész lényünket igénybe vevő munka közben összes érzékünket használjuk. Minél nagyobb erőfeszítést fejtünk ki céljaink érdekében, annál nagyobb az örömünk. Én a gyerekszínházi munkában is ezt a boldogító lehetőséget látom.
– Nem is adta föl. A gyermekszínháznak ma a svédek a nagy mesterei.
– Mi is sokat merítünk az ő szemléletükből. Suzanne Osten és Per Lysander Médea gyermekei című darabját játsszuk is, s többször hallgattam Osten előadásait a gyerekszínház lényegéről. Szerinte a gyerekszínház tükröt tart elénk. Egy beszélgetés elején mai reklámfotókat vett elő. Az egyiken egy kisfiú befésült, zselés hajjal, félmeztelenül pózolt a vízben. A másikon egy kislány cigarettával, az anyja cipőjében, egy csecsemővel volt látható. Zavarba ejtő volt a két kép, pedig csak minket, felnőtteket utánoznak a képen pózoló gyerekek. Mit látnak a kicsik „korunk meséiben”, a szappanoperákban? Hűtlenséget, alkoholizmust, üzleti életet, borzalmas konfliktusokat, etnikai tisztogatást, tőzsdét, részvényeket, pornográfiát.
– Mi lehet az oka a gyermekek közötti erőszaknak?
– Valószínűleg a családon belüli rejtett hatalmi viszonyok, amelyeknek fizikai vetületük is van. Alice Miller, a kiváló gyermekpszichológus első könyvében, A tehetséges gyermek drámájában négy esetet elemez. Többek között Hermann Hesse Nobel-díjas íróét és Hitlerét mint a fekete pedagógia áldozataiét.
– Mit ért fekete pedagógián?
– A fekete pedagógia azt jelenti, hogy a gyereket nagy erővel leszoktatjuk azokról a célokról, amelyeket saját belső sugallata miatt követne. Ezeket megtiltjuk, később viszont erőszakkal megpróbáljuk rávenni arra, amitől korábban elvettük a kedvét. Alice Miller szövegeiből Suzanne Osten két darabot is írt Hitler gyermekkoráról, az egyiket felnőtteknek, a másikat gyerekeknek. Ilyen jelenetek vannak benne: Hitlert megkéri az apja, adja viszsza a húgától elvett játékot. A gyerek inkább eldobja, ezért megverik. Pár évvel később az apa megkérdezi a fiútól, szereti-e a színészeket. Adolf igennel válaszol. Újabb verés. Hitler már annyira beleéli magát az apja által rákényszerített értékrendbe, hogy megköszöni a verést, hiszen leszoktatta őt a színészek iránti rajongásról.
– Mindez valóban megtörtént?
– Nem az a lényeg, hogy pontosan így történt-e. Alice Miller csupán azt a fajta nevelési elvet szerette volna bemutatni, amelynek a végeredménye egy Adolf Hitler-féle figura lett. Hermann Hesséről is érdekes jeleneteket ír Alice Miller, amelyek viszont igazak, hiszen a Nobel-díjas író apja, anyja grafomán volt, a gyermekükkel kapcsolatos minden egyes esetet naplóban rögzítették. Innen tudjuk, hogy a kis Hermannt háromévesen elmegyógyintézetbe adták, mert kezelhetetlennek tartották. Egy év múlva, amikor hazavitték, Hermann, a tehetséges, ezért kezelhetetlennek tartott gyerek már rajzolt, verseket írt. Mindent megtett, hogy szülei szeressék.
– A gyerekben mély, bibliai parancs él a szülői szeretetről és tiszteletről.
– Amikor egy gyereket szülői megaláztatások érnek, azt gondolja: azért vernek, mert szeretnek, mert jót akarnak nekem. Persze ez nem igaz. Felnőttkorunkban szembe kell néznünk ezzel a hazugsággal. És amikor szembesülünk, haragudni kezdünk. Meg kell engednünk a haragot, mert csak ezután jöhet a „gyász”, az elengedés folyamata. Aminek a végeredménye lehet a megbocsátás.
– Föl lehet dolgozni a gyermekkorban kapott igazságtalan veréseket, megaláztatásokat?
– Alice Miller szerint igen. Mert ha nem tesszük – persze tudattalanul –, visszaadjuk, továbbadjuk saját gyerekeinknek azt, amit velünk szemben követtek el az előző generációk. Meg lehet szakítani ezt az ördögi kört. Bár nagyon nehéz, érdemes belevágni.
– Május 8-a és 14-e között rendezik meg Kaposváron harmadszor a gyermek- és ifjúsági színházak biennáléját, ahol nemcsak magyar, de nemzetközi színházak is bemutatkoznak. Miről szólnak a jó előadások?
– A jó gyerekszínháznak igaz dolgokról kell beszélnie. Arról, mi történik egy családon belül. Itt van a válás például. A Médea gyermekei című darabban a gyerek szereplők szüleik konfliktusa miatt öngyilkosságra készülődnek. A felnőtt nézők megijednek. Mi lesz, ha a gyerek az öngyilkosságról kérdez előadás után? Mit mondjunk? Ám ezt az előadást látva a gyerek néző nem kérdez olyasmit, amitől meg kellene ijedni. A darab választ is, megoldást is kínál. Az öngyilkosság nem mintaként jelenik meg a darabban, hanem igazi problémaként, amelyen túljutunk. Együtt nevetünk rajta a jelenet végén, hogy micsoda ostobaság az egész. De komolyan vettük az „ötletet”, nem söpörtük szőnyeg alá.
– A darabban kibékül a válni készülő házaspár.
– Az hamis jelenet. Az életben ilyen hazug helyzetben betegségbe menekülnek a gyerekek, esetleg kisgyerekesen kezdenek viselkedni, dadognak vagy újra bepisilnek. Váláskor többnyire magukban keresik a hibát. Biztosan azért válik el a mama és a papa, mert nem mostam fogat, mert nem tanultam jól – gondolják. Ezekről nagyon nehéz beszélni. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is. A színház ebben a nehéz helyzetben igazi segítség lehet. Suzanne Osten, a darab írója szerint nagyon helytelen nem szélsőségesen játszani a Médeát, mert ha az érzelmeket nem fejezzük ki a maguk teljességében, akkor szorongást hagyunk a gyerekekben. Ha viszont jól játszunk, akkor oldódhatnak a félelmek.